bemutatkozas
tortenetunk
rendezvenyek
szentistvan
stephanus_alapitvany
cimunk
hasznoslinkek
kurir

Elektronikus könyvtár


2005. VIII. 18-21.
KÖLN


2006. V. 25-28.
LENGYELORSZÁG

2006. IX. 9-14.
NÉMETORSZÁG

2007. IX. 7-9.
AUSZTRIA
 

2007. V. 9-13.
BRAZILIA

2008. VII. 12-21.
AUSZTRÁLIA

2008. IX. 12-25.
FRANCIAORSZÁG
 
2008. IV. 15-21.
USA
 
2009. III. 17-23.
AFRIKA

2009. V. 8-15.
SZENTFÖLD
 
2009. IX. 26-28
CSEHORSZÁG 


2010. V. 11-14. 
PORTUGÁLIA


2010. VI. 4-6.
CIPRUS 

 XVI. BENEDEK PÁPA SZENTFÖLDI ÚTJA

 
 
 
 
Az oldalt összeállította és a beszédeket fordította:
 
 DR. DIÓS ISTVÁN
  
XVI. Benedek pápa szentföldi programja
 
 
2009. május 8. PÉNTEK
 
9.30
Indulás a Fiumicinói repülőtérről
 
 
Jordánia, Amman
 
14.30
Megérkezés Ammanba a Queen Alia repülőtérre
15.30
Látogatás a Regina Pacis központban
17.40
Udvariassági Látogatás a királynál és a királynőnél az al-Hussein királyi palotában
 
 
2009. május 9.
 
SZOMBAT 7.15
Szentmise a nunciatúra kápolnájában
 
 
A Nebo hegyén
 
9.15
Mózes emlék-bazilikájának meglátogatása a Nebo hegyén
 
 
Madaba
 
10.30
A latin patriarkatus madabai egyeteme alapkövének megáldása
 
 
Amman
 
11.30
Egy múzeum és az al-Hussein bin-Talal mecset meglátogatása
 
 
11.45
Találkozás a muszlim vezetőkkel, a diplomciai testülettel és a jordániai egyetem rektoraival az al-Hussein bin-Talal mecsetben
17.30
Vesperás papokkal, szerzetesekkel a görög-melkita Szent György-székesegyházban
 
 
2009. május 10.
 
VASÁRNAP
 
 
 
10.00
Szentmise az ammani Nemzetközi Stadionban,
12.45
ebéd a latin vikariátuson
 
 
BETÁNIA
 
17.30
A Jordán melletti Betánia meglátogatása
18.00
Latin és görög-melkita templomok alapkövének megáldása
 
 
2009. május 11.
 
HÉTFŐ
 
7.30
Szentmise a nunciatúra kápolnájában
10.00
Búcsú aQueen Alia repülőtéren
10.30
Indulás Tel-Avivba
 
 
TEL-AVIV
 
11.00
Megérkezés a Ben Gurion repülőtérre
 
 
JERUZSÁLEM
 
16.15
Udvariassági látogatás az izraeli államelnöknél
17.45
A Yad Vasem emlékhely meglátogatása
18.45
Találkozás a vallásközi dialógus szervezeteivel
 
 
2009. május 12. KEDD
 
9.00
A Szikla-dóm meglátogatása
 
Udvariassági látogatás a főmuftinál
10.00
Látogatás Jeruzsálem nyugati falánál
10.45
Udvariassági látogatás a két főrabbinál a Hechal Shlomo Központban
11.50
Regina Coeli a szentföldi ordináriusokkal a Cönákulumban
12.30
Rövid látogatás a latinok székesegyházában
13.00
Ebéd a latin patriárkátuson
16.30
Szentmise a Jozafát völgyében
 
 
2009. május 13.
 
SZERDA
 
 
 
BETLEHEM
 
9.00
Fogadás az elnöki palota előtt
10.00
Szentmise a Jászol terén
12.30
Ebéd a ferencesek rendházában
15.30
Magánlátogatás a Születés barlangjában
16.10
Látogatás a Caritas Baby Hospitalban
16.45
Látogatás az Aida Menekülttáborban
18.00
Udvariassági látogatás a palesztín elnöknél
18.40
Búcsú az elnöki palota udvarán
 
 
 
 
2009. május 14.
 
CSÜTÖRTÖK
 
NÁZÁRET
 
10.00
Szentmise a Letaszítás hegyén
12.30
Ebéd a ferences konventben
15.50
Találkozó az izraeli miniszterelnökkel
16.30
Galileai vallási vezetők köszöntése
17.00
Az Angyali Üdvözlet barlangjának meglátogatása
17.30
Vesperás a Felső Bazilikában
2009. május 15.
 
PÉNTEK
 
7.30
Szentmise az apostoli delegatúra kápolnájában
9.15
Ökumenikus találkozó a görög-ortodox patriárkátus tróntermében
10.15
A Szent Sír meglátogatása
11.10
Az örmény apostoli patriárka templomának meglátogatása
 
 
TEL-AVIV
 
13.30
Búcsú a Ben Gurion repülőtéren
14.00
Indulás Rómába
16.50
Megérkezés Rómába

Tartalom:

Megérkezés Ammanba a Queen Alia repülőtérre

Látogatás a Regina Pacis központban

Mózes emlék-bazilikájának meglátogatása a Nébó hegyén

 A latin patriárkátus Madabai Egyeteme alapkövének megáldása

Találkozás a muszlim vezetőkkel, a diplomciai testülettel és a jordániai egyetem rektoraival az al-Hussein bin-Talal mecsetben

Vesperás papokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, szemináristákkal és az egyházi mozgalmak tagjaival
a görög-melkita Szent György-székesegyházban

Szentmise az ammani Nemzetközi Stadionban

Latin és görög-melkita templomok alapkövének megáldása

Búcsú a Queen Alia repülőtéren

Megérkezés a Ben Gurion repülőtérre

Udvariassági látogatás az izraeli államelnöknél  

A Yad Vasem emlékhely meglátogatása

Találkozás a vallásközi dialógus szervezeteivel 

Udvariassági látogatás a főmuftinál

Látogatás Jeruzsálem nyugati falánál (Sirató falnál)

Udvariassági látogatás a két Fõrabbinál a Hechal Shlomo Központban

Regina Coeli a szentföldi ordináriusokkal a Cönákulumban

Szentmise a Jozafát völgyében

Szentmise a Jászol terén

Látogatás a Caritas Baby Hospitalban

Látogatás az Aida Menekülttáborban

Búcsú az elnöki palota udvarán

Szentmise a Letaszítás hegyén

Galileai vallási vezetők köszöntése

Vesperás a galileai püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel és szerzetesnőkkel, az egyházi mozgalmakkal és a lelkipásztori munkatársakkal a Felső Bazilikában

Ökumenikus találkozó a görög-ortodox patriárkátus tróntermében

A Szent Sír meglátogatása 

Az örmény apostoli patriárka templomának meglátogatása

Búcsú a Ben Gurion repülõtéren

FÜGGELÉK
 

 Megérkezés Ammanba a Queen Alia repülõtérre
Jordánia, Amman, 2009. május 8., péntek, 14.30

Felség,
Excellenciás Uraim,
Kedves Püspök Testvéreim,
Kedves Barátaim!

Örömmel köszöntöm az itt jelenlévõket, most, hogy az apostoli székre való megválasztásom után megkezdhetem elsõ közép-keleti látogatásomat, és külön öröm, hogy Jordánia Hasemita Királyságának földjére léphetek, e gazdag történelmû földre, oly számos õsi civilizáció hazájába, mely vallásilag nagyon jelentôs a zsidók, a keresztények és a muszlimok számára. Köszönöm Õfelségének, II. Abdullah királynak szívélyes üdvözlõ szavait, és különleges jó kívánságaimat fejezem ki neki, aki idén ünnepli trónra lépésének 10. évfordulóját. Õfelségét köszöntve szívbõl kívánom a legjobbakat a királyi család minden tagjának, a kormánynak és az ország egész népének. Köszöntöm Õboldogsága Fouad Twal, Õboldogsága III. Theofiloszt és a többi itt jelenlévõ pátriárkát és püspököt, fôként a Jordániában illetékes fõpásztorokat. Örömmel ünneplem a liturgiát holnap este a Szent György székesegyházban, vasárnap pedig a Nemzetközi Stadionban veletek, kedves Püspökök és híveitekkel együtt.

Zarándokként jöttem Jordániába, megtisztelni azokat a szent helyeket, melyek a bibliai történelem kulcs-eseményeinek jelentôs színhelyei. A Nébó hegyére vitte el Mózes a népét, hogy lássák a földet, mely a hazájuk lesz, itt halt meg és itt temették el. Betániában, a Jordánon túl [Jeruzsálembõl nézve] prédikált Keresztelõ János és tanúskodott Jézusról, akit megkeresztelt annak a folyónak a vizében, amelyről ez a föld a nevét kapta. A következô napokban meglátogatom ezt a két szent helyet, és örömömre megáldhatom két templom alapkövét, melyeket az Úr keresztségének hagyományos helyén fognak építeni. A lehetôség, hogy Jordánia katolikus közössége templomot építhet, annak jele, hogy ez az ország tiszteli a vallást, s a katolikusok nevében szeretném kifejezni, mennyire értékelik e nyitottságot. A vallás szabadsága kétségtelenül alapvetô emberi jog, és nagyon remélem és imádkozom azért, hogy mindenki elidegeníthetetlen jogait és minden férfi és minden nő méltóságát tartsák tiszteletben, támogassák és védjék meg nem csak Közép-Keleten, hanem a világon mindenütt.

Jordániai látogatásom kedvező alkalmat kínál mélységes tiszteletem kifejezésére a muszlim közösség és elismerésem kinyilvánítására azért a vezető szerepért, melyet Királyi Őfelsége visz az iszlám által hirdetett erények támogatásában és jobb megértésében. Néhány évvel az Ammani Üzenet és az Ammani Vallásközi Üzenet közzététele után elmondhatjuk, hogy ezeknek a nemes kezdeményezéseknek jó eredményei lettek a nyugati és a muszlim világ civilizációjának kapcsolatában, mert cáfolják azok előítéleteit, akik elkerülhetetlennek tartják az erőszakot és az összeütközést.

Valóban, Jordánia egy ideje az élvonalban van Közép-Kelet és a világ békejének szolgálatában azáltal, hogy bátorítja a vallásközi dialógust, támogatja az igazságos megoldás megtalálására tett erőfeszítéseket az izraeli-palesztín konflikusban, befogadva a szomszédos Irakból jött menekülteket, és próbálja féken tartani a szélsőséget. Ez alkalommal nem mulaszthatom el, hogy emlékeztessek az előző uralkodónak, Husszein királynak a régió békéjéért tett erőfeszítéseire. Jó alkalom lesz erre a holnapi találkozásom a muszlim vallási vezetőkkel, a diplomáciai testülettel és az egyetem rektoraival abban a mecsetben, mely az ő nevét viseli. Folytatódjék az ő kezdeményezése a régió konflikusainak megoldására és teremjen gyümölcsöt a tartós békéért és az igaz igazságosságért tett erőfeszítésekben mindazok javára, akik Közép-Keleten élnek.

Kedves Barátaim, az elmúlt őszön Rómában, a Katolikus Muszlim Fórumon volt egy szeminárium, melynek résztvevői a szeretet parancsának központi szerepét vizsgálták vallási hagyományainkban. Nagyon remélem, hogy e látogatásom, valamint a keresztények és muszlimom jó kapcsolatának építésére tervezett kezdeményezések segíthetnek bennünket abban, hogy gyarapodjunk a Mindenható és Irgalmas Isten szeretetében és a kölcsönös testvéri szeretetben. Köszönet a fogadtatásért, köszönet udvariasságukért. Isten adjon Fölségednek boldogságot és hosszú életet! Isten áldja meg boldogulással és békével Jordániát!

Vissza a Tartalomhoz>>


Látogatás a Regina Pacis központban

Jordánia, Amman, 2009. május 8. péntek, 15.30


Őboldogságaik,
Excellenciás Uraim,
Kedves Barátaim!

Nagyon örülök, hogy ma itt lehetek veletek és köszönthetlek benneteket egyenként családtagjaitokkal együtt, bárhol is vannak. Megköszönöm Őboldogságának, Fouad Twal pátriárkának nemes üdvözlô szavait, és külön megköszönöm, hogy itt van közöttünk Salim Sayegh püspök úr, aki Őboldogsága nyugalmazott Michel Sabbah pátriárkával együtt fáradozott e központért, és munkásságuknak köszönhetően a bővített épületrészt ma megáldhatjuk. Nagy szeretettel köszöntöm a Központ vezetőségének tagjait, a Comboniánus Nővéreket és a civil személyzetet, beleértve mindenkit, aki a Központért dolgozik. Elismerésem szakmai hozzáértésükért, együttérző gondoskodásukért és munkájukért, amit azért végeznek, hogy a gondozottak megtalálják helyüket a társadalomban, amint ezt az egész országban jó ismerik. Köszönöm a jelenlévő fiatalok megindító üdvözlését. Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek veletek.

Mint tudjátok, a Béke Királynője Központban tett látogatásom itt, Ammanban, zarándokutam első stációja. Mint az előttem járt sok-sok ezer zarándoknak, nekem is mélységes vágyam érinteni és erőt meríteni azokból a helyekből, ahol Jézus élt, s melyeket az Ő jelenléte megszentelt. A keresztény zarándokok fő célpontja Jeruzsálem volt. De még őelőttük, az ősi Közel-Keleten a semita népek kiépítették az isteni jelenlét vagy beavatkozás szent emlékhelyeit. És általában az emberek e szent helyekre elvitték földjük termésének és állataiknak egy részét, hogy hálájuk jelenként áldozatul fölajánlják.

Kedves Barátaim, valamennyein zarándokok vagyunk. Valamennyein elszántan haladunk előre Isten útján. Természetesen életünk során vissza is akarunk nézni – olykor bánattal vagy szomorkodva, gyakran hálával és örömmel –, de előre is tekintünk – olykor félve és reszketve, de mindig várakozással és reménykedve –, tudván, hogy mások is vannak az úton, akik bátorítanak. Tudom, hogy közületek, akik megtaláltátok az utat ide, a Béke Királynője Központba, szenvedéseken vagy próbatéteken mentetek keresztül. Vannak köztetek, akik bátran küzdenek betegséggel, mások elutasítást szenvedtek el, néhányatokat egyszerűen a bátorítás és segítség utáni vágy vonzott a béke e helyére. Különleges jelentôsége van,
tudom jól, e Központ nagy sikerének abban, hogy segít a fogyatékosok méltó helyét megtalálni a társadalomban, és biztosítani ehhez az integrációhoz a megfelelô segítséget. E szándékotok és munkátok megérdemel minden dicséretet és bátorítást!

Olykor nehéz magyarázatot találni olyan adottságra, ami csak leküzdendő akadálynak, illetve elviselendő – testi vagy lelki – próbatétnek tűnik. Azonban a hit és az értelem segítenek meglátni egy olyan horizontot önmagunkon túl, amelyen az életet úgy is el lehet képzelni, ahogyan Isten akarja azt. Isten feltétlen szeretete, aki az életet adja minden emberi személynek, az emberi életnek tartalmat és célt is ad. Az Ő szeretete üdvözítô szeretet (vö. Jn 12,32). Miként a keresztények vallják, Jézus a kereszt által vezet be bennünket az örök életbe és mindannak megtételére, amit ezen a jövôbe vezető úton meg kell tenni – a minden lépésünket vezérlő remény útján, annak érdekében, hogy hogy mi magunk lehessünk a többiek számára e remény és szeretet hordozói.

Barátaim, az egykor zarándokoktól eltérően én nem hozok ajándékokat és áldozatokat. egyszerűen azzal a szándékkal és reménnyel jövök, hogy az egység és béke drága ajándékáért imádkozzam, legfőképpen Közép-Kelet számára. Az egyes emberek, a szülők és gyermekek, a közösségek békéjéért; Jeruzsálem, a Szent Föld a régió és az egész emberi család békéjéért; az igazságosság, az egység és az együttérzés szülte tartós békéért; azért a békéért, mely alázatból, megbocsátásból és a harmónikus együttélés mély vágyából fakad.

Az imádság tevékeny remény. Ennek magyarázata az imádságban rejlik: amikor imádkozunk, szeretetteljes kapcsolatban lépünk az egyetlen Istennel, a mindenség Teremtôjével, és rádöbbenünk az emberi megosztottságok és előítéletek hiábavalóságára, és fölfedezzük az előttünk nyíló csodálatos lehetôségeket, ha a szívünk megtér Isten igazságához, s a mindanyiunkra és világunkra vonatkozó tervéhez.

Kedves Fiatal Barátaim, külön Nektek szeretném mondani, hogy köztetek állva érzem az Istentől érkező erőt. A ti szenvedésetek, együttérzésetek, az akadályok legyőzésére irányuló elszántságotok bátorítanak, hogy higgyem: a szenvedés jobbá teheti az embert. Személyes próbatételeink közben, vagy amikor szenvedők mellett állunk, jobban fölfogjuk emberségünk lényegét, humánusabbá válunk, és kezdjük megtanulni, hogy a cinizmustól vagy igazságtalanságtól, vagy meg nem bocsátástól megkeményedett szívek sincsenek kívül – egy másik szinten – Isten hatáskörén, bármikor megnyílhatnak egy új létmódra, a békességre.

Buzdítalak mindnyájatokat, hogy minden nap imádkozzatok a mi világunkért. És ma szeretnélek megkérni titeket, hogy vállaljatok egy különleges feladatot: legyetek szívesek zarándoklatom minden napján imádkozni értem, hogy lélekben meg tudjak újulni az Úrban, és a szívek megtéréséért, hogy tudjanak megbocsátani és szolidárisak lenni, ami sajátosan isteni tulajdonság, hogy így az én reményem – a mi reménységünk – a világ egysége és békéje javára bőséges gyümölcsöket hozzon,

Isten áldjon meg mindnyájatokat, családjaitokat, e Központ tanítóit, betegápolóit, vezetőit és jótevőit. a Béke Királynője oltalmazzon benneteket és vezessen az ő Fiának, a Jó Pásztornak zarándokútján! Köszönöm figyelmeteket.

Vissza a Tartalomhoz>>


Mózes emlék-bazilikájának meglátogatása a Nébó hegyén
2009. május 9. szombat 9.15


Miniszter Generális Atya,
Kusztosz Atya,
Kedves Barátaim!

A mi Urunk Jézus Krisztusban szeretettel köszöntök mindenkit ezen a Mózes emlékezetére szentelt szent helyen. Köszönetet mondok a ferences rend általános rendfőnökének, José Rodríguez Carballo szívélyes köszöntő szavaiért. Megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem köszönetemet és ez egész Egyház köszönetét a Kusztódia ferences testvéreinek évszázados jelenlétükért ezen a földön, Szent Ferenc karizmája iránti örvendetes hűségükért és szolgálatukért, mellyel nagylelkűen gondoskodnak a helyi keresztény közösségek és a Szent Földet minden évben meglátogató számtalan zarándok lelki és anyagi szükségletéről. Különleges hálával szeretnék megemlékezni az elhunyt Michéle Piccirillo atyáról aki egész életét a keresztény régiségek utatásának szentelte és e kegyhelyen van eltemetve, melyet annyira szeretett.

Méltó, hogy zarándoklatom ezen a hegyen kezdődjék, ahonnan Mózes szemlélte a távolban az Ígéret Földjét. Az elénk táruló nagyszerű látvány arra hív, hogy szemléljük: az a prófétai látomás miként foglalta magába titokzatosan annak az üdvösségnek a nagy tervét, melyet Isten a népének készített. Ugyanis lenn a Jordán völgyében, mely itt alattunk terül el, az idők teljességében eljött Keresztelő János, hogy előkészítse az Úr útját. Jézusról, miután János megkeresztelte a Jordán vízében elhangzott a kinyilatkoztatás, hogy Ő az Atya szeretett Fia, és miután a Szentlélek fölkente, elindult nyilvános működésére. A Jordánnál kezdődött az evangélium terjedése, elôször Jézus prédikációjával és csodáival, majd föltámadása és a Szentlélek eljövetele után tanítványai munkája nyomán, egészen a föld határaiig.

Itt, a Nébő hegy csúcsán Mózes emlékhelye arra indít, hogy „emeljük föl szemünket” és ne csak hálával öleljük magunkhoz Isten múltbéli csodálatos tetteit, hanem hittel és reménnyel tekintsünk a jövôbe is, melyet Ő őriz számunkra és az egész világ számára. Miként Mózest, úgy bennünket is nevünkön szólított és meghívott, hogy naponta hagyjuk magunk mögött a bűnt és a rabszolgaságot, és vándoroljunk az élet és a szabadság felé, és mi is csalhatatlan ígéretet kaptunk arra, hogy vezetni fognak útunkon. A keresztség vizében elhagytuk a bűn rabszolgaságát és elindultunk egy új életre és az új reményre. Krisztus testében, az Egyház közösségében már kezdjük látni a mennyei várost, az új Jeruzsálem látomását, ahol Isten lesz minden mindenben. E szent hegyről Mózes a magasba irányítja tekintetünket, Isten minden ígéretének Krisztusban történt beteljesedésére.

Mózes messziről szemlélte az ígéret földjét, földi zarándoklatának végén. Példája arra emlékeztet, hogy mi is részesei vagyunk Isten népe időtlen zarándoklatának végig a történelemben. A próféták, az apostolok és szentek nyomában arra vagyunk hivatottak, hogy teljesítsük az Úrtól kapott küldetést, tanúskodjunk Isten egyetemes szeretetének és irgalmasságának evangéliuma mellett. Arra kaptunk meghívást, hogy fogadjuk Krisztus országának eljövetelét szeretetünk, a szegényeknek nyújtott szolgálatunk, és azon erőfeszítéseink által, hogy a bennünket körülvevő világban a megbékélés, a megbocsátás és a béke hirnökei vagyunk. Tudjuk, hogy miként Mózes, mi sem fogjuk meglátni Isten tervének teljes megvalósulását földi életünkben. És mégis bízunk abban, hogy a kapott hivatásunkhoz hűségesen, megtéve a magunk kicsi részét, hozzájárulunk ahhoz, hogy egyengessük az Úr utait és köszönthessük az Ő országának hajnalát. Tudjuk, hogy Isten, aki Mózesnek kinyilatkoztatta a nevét, megígérte, hogy mindig mellettünk fog állni (vö. Kiv 3,14), és adja nekünk az erőt, hogy a szenvedések, a próbatételek és a szorongatások közepette is állhatatosak tudjunk maradni a reményben örvendezve.

A keresztények az első időktől kezdve elzarándokoltak a választott nép történetéhez, Krisztus és a születő Egyház életének eseményeihez kötődő helyekre. Ez a nagy hagyomány, melyet az én mai zarándoklatom folytatni és megerősíteni akar, arra vágyra épül, hogy látni, érinteni, tapintani akarjuk imádságban és szemlélődésben azokat a helyeket, melyeket Üdvözítônk, az Ő áldott Anyja, az apostolok, és a Föltámadottat látó első tanítványok testi jelenléte szentelt meg. Itt, az évszázadokon át előttünk járt, megszámlálhatatlan zarándok nyomába lépve kihívásként érezzük a késztetést, hogy még jobban becsüljük hitünk ajándékát, és gyarapodjunk abban a közösségben, mely minden nyelvi, faji és kulturális határ fölött áll.

A szent helyekre irányuló zarándoklás ősi hagyománya arra az elszakíthatatlan kötelékre is emlékeztet, mely az Egyházat a zsidó néphez köti. Ezen országok Egyháza liturgiájában kezdettől fogva megemlékezett az Ószövetség nagy alakjairól, annak jeléül, mennyire értékeli a két szövetség egységét. E mai találkozásunk élessze föl bennünk a Szentírás kánonja iránti szeretetet és a vágyat, hogy győzzünk le minden akadályt, melyek gátolják a kiengesztelődést a keresztények és a zsidók között, kölcsönösen tiszteljük egymást, s működjünk együtt annak a békének a szolgálatában, melyre Isten Igéje hív bennünket.

Kedves Barátaim, akik együtt vagyunk e szent helyen, emeljük föl szemünket és szívünket az Atyához. Amikor elkezdjük imádkozni azt az imádságot, melyre Jézus tanított minket, hívjuk segítségül Őt, hogy siettesse országa eljövetelét, hogy megláthassuk az Ő üdvözítô tervének beteljesedését és Szent Ferenccel meg az összes zarándokkal, akik a hit jelével megjelölve előttünk jártak, megtapasztalhassuk annak a kimondhatatlan békének az ajándékát – pax et bonum –, mely a mennyei Jeruzsálemben vár ránk. 

Vissza a Tartalomhoz>> 

A latin patriárkátus Madabai Egyeteme alapkövének megáldása
2009. május 9. szombat, 10.30

Kedves Püspök Testvérek,
Kedves Barátaim!

Nagy öröm számomra a Madabai Egyetem alapkövének megáldása. Köszönetet mondok Őboldogsága Fouad Twal érsek úrnak, Jeruzsálem latin pátriárkájának üdvözlő szavaiért. Különleges köszöntésem szól Őboldogsága Michel Sabbah nyugalmazott pátriárkának és Salim Sayegh püspök úrnak, akiknek kezdeményezéséért és fáradozásaiért ez az új intézmény oly sokkal tartozik. Köszöntöm a polgári hatóságokat, a püspököket, a papokat, a szerzeteseket és híveket, és mindazokat is, akik figyelik ezt a jelentôs szertartást.

A Jordán királyság méltán részesíti elsőbbségen a nevelés terjesztését és jobbítását. Tudom, hogy e nemes küldetésben Őfelsége és Rania királyné különösen is tevékeny, és odaadásuk sokakat késztet hasonló tevékenységre. Miközben elismerésemet fejezem ki a nevelés mellett elkötelezett jó akaratú emberek munkájáért, megelégedettséggel emelem ki a keresztény, különösen a katolikus és ortodox intézmények szakmailag és kulturálisan minőségi részvételét ebben a globális erőfeszítésben. Ez a háttér vezette rá a katolikus Egyházat, hogy a Jordán hatóságok segítségével mozgósítsa a maga erőit az egyetemi nevelés támogatására ebben az országban és másutt is. E kezdeményezés válasz sok család igényére is, melyek a vallásos iskoláktól kapott neveléssel megelégedetten kérik, hogy hasonló szolgáltatást kaphassanak egyetemi szinten is.

Elismerésem a jó nevelés iránti bátor bizalomért azoknak, akik ezen új intézmény létrehozásáért fáradozóknak, mert tudják, hogy ez az első lépés a személyes fejlôdés és a régiók békéje és kibontakozása irányában. Ebben az összefüggésben a madabai egyetemnek három nagy célja lesz: miközben a hallgatók egymást követő generciók képességeit és nemes készségeit fejleszti, fölkészíti ôket a nagyobb közösség szolgálatára és életszívonalának emelésére. Ismeretek átadva és a hallgatókba beleoltva az igazság iránti szeretetet, nagyban elő fogja mozdítani értékekhez és a személyes szabadságukhoz való ragaszkodásukat. Végül ez az intellektuális képzés finomítani fogja kritikia képességeiket, oszlatni fogja a tudatlanságot és az előítéleteket, és segíti majd ôket a régi és új ideológiák által teremtett megtévesztések elkerülésében. E folyamat eredménye egy olyan egyetem, mely nem csak egy sajátos kultúra értékeihez és az igazsághoz ragaszkodásnak, hanem a megértésnek és a dialógusnak a székhelye is. Miközben elsajátítják kulturális örökségüket, a Jordániai fiatalok és a régióból jött többi hallgató eljutnak az emberiség vívmányainak mélyebb megismerésére, gazdagodni fognak más nézőpontokkal, és megértésre, toleranciára és békére fognak nevelődni.

Ezt a „tágabb körű” nevelést várjuk a felsőoktatási intézményektől és mind világi, mind vallási kulturális szolgálatuktól. Valójában az Istenbe vetett hit nem elnyomja, hanem épp ellenkezőleg, bátorítja az igazság keresését. Szent Pál buzdította az első keresztényeket, hogy nyissák meg a lelküket arra, „ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos” (Fil 4,8). Nyilvánvaló, hogy a vallás éppen úgy, mint tudomány és technológia, a filozófia és igazságkeresésünk minden megnyilvánulása, korrumpálódhat. A vallás eltorzul, ha a tudatlanság és az előítélet, a megvetés, az erőszak és a visszaélések szolgálatára kényszerül. De ilyenkor nem csak a vallás romlásáról, hanem az emberi szabadság korrupciójáról, a lélek beszűküléséről és elsötétedéséről is szó van. Nyilvánvaló egy ilyen fejlemény nem elkerülhetetlen. De amikor a neveléssel törődünk, a szabadság ajándékába vetett bizalmunkat hirdetjük. Az emberi szív egy beszűkült környezettől, érdekektől és szenvedélyektől megkeményedhet. De minden személy meghívást kapott a bölcsességre és teljességre, az alapvetô és konkrét választásra jó és rossz, igaz és tisztességtelen között, és e feladatában támogatást kaphat.

Az erkölcsi épségre szóló meghívást a természete szerint vallásos személy felfogja, tekintettel arra, hogy az igazság, a szeretet és a szépség Istene másként nem szolgálható. Az Istenbe vetett, érett hit nagyban hozzájárul a megismerés megszerzéséhez és helyes alkalmazásához. A tudomány és a technika rendkívüli jótéteményeket kínál a társadalomnak és sokak életminőségét jelentôsen jobbította. Kétségtelenül ez auzórtok reményeinek egyike, akik szorgalmazzák ezt az egyetemet, melynek mottója: Sapientia et Scientia, ‘Bölcsesség és Tudomány’. Ugyanakkor a tudománynak megvannak a maga határai. Nem tud válaszolni az emberrel és létével kapcsolatos minden kérdésre. Az emberi személy helye és célja a világmindenségben felülmúlja a tudomány határait. „Az emberi személy értelmes természetét a bölcsesség tökéletesíti – és tökéletesíteni is kell –, mely az emberi elmét szelíden vonzza az igaz és a jó keresésére és szeretésére” (GS 15.). A tudományos ismeret használatának szüksége van az etikai bölcsesség irányt adó fényére. Ilyen bölcsesség sugalmazta a Hippokratészi esküt, 1948-ban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, a genfi Egyezményt és a egyéb dicséretes nemzetközi magatartási kódexeket. Éppen ezért az etikai és vallási bölcsesség, mivel az érték és az értelem kérdéseire válaszolnak, központi szerepet játszanak a hivatások képzésében. Következésképpen azok az egyetemek, amelyekben az igazság keresése együtt jár a jó és a nemes keresésével, mellőzhetetlen szolgálatot nyújtanak a társadalomnak.

Ilyen gondolatokkal a lelkemben bátorítom különösen is Jordánia és a szomszédos régiók keresztény egyetemistáit, hogy felelôsen szenteljék magukat egy helyes hivatásbeli és erkölcsi képzésnek. Arra vagytok hivatva, hogy különbözô vallási és etnikai sajátosságú népekből összeállt igazságos és békés társadalom építői legyetek. Ezek a valóságoknak – szeretném újra hangsúlyozni – nem a megoszláshoz, hanem a kölcsönös gazdagításhoz kell vezetniük. A Madabai Egyetem hivatása és küldetése éppen ez, hogy segítsen benneteket teljesebben részesedni e nemes feladatban.

Kedves Barátaim, szeretném megújítani elismerésemet Jeruzsálem latin pátriárkája iránt, és bátorításomat mindazok felé, akik szívükön viselik ezt az ügyet, és azoknak is, akik már e nemzet nevelésének apostoli szolgálatát végzik. Az Úr áldjon meg és őrizzen meg benneteket. Azért imádkozom, hogy álmaitok hamarosan váljanak valóra: kvalifikált férfiak és a nők nemzedékeit láhassátok – akár keresztények, akár muszlimok vagy más vallásúak –, akik megfelelô szakértelem birtokában a saját területükön a bölcsesség, a tisztesség, a tolerancia és a béke értékei felől jól tájékozottan és nevelten képesek elfoglalni helyüket a társadalomban. A mindenható Isten bőséges áldását kérem rátok, minden leendő hallgatótokra és ezen egyetem személyzetére.

Vissza a Tartalomhoz>>


Találkozás a muszlim vezetőkkel, a diplomciai testülettel és a jordániai egyetem rektoraival az al-Hussein bin-Talal mecsetben
2009. május 9. szombat, 11.45

Királyi Fenség,
Excellenciás Uraim,
Illusztris Hölgyeim és Uraim!

Nagy öröm számomra e délelõttön, ebben a ragyogó környezetben találkozni Önökkel. Szeretném megköszönni Ghazi Bin Muhammed Bin Talal hercegnek nemes üdvözlõ szavait. Királyi Fenséged sok kezdeményezését a vallás- és kultúra-közi dialógus és eszmecsere elõmozdítása érdekében a Hasemita Ország polgárai megbecsülik és a nemzetközi közösség nagyon értékeli; erõfeszítéseit tevékenyen támogatja a királyi család többi tagja és a nemzet kormánya is, és nagy visszhangot kapnak a jordániaiak együttmûködési kezdeményezéseiben. Mindezért õszinte csodálatomat szeretném kifejezni.

A kultuszhelyek, mint ez az elhunyt királyról, Al-Hussein Bin-Talalról elnevezett csodálatos mecset, ékszerként emelkednek ki a föld felszinérõl. A régi és a modern, a tündöklõ és az egyszerû kultuszhelyek mind az isteni valóságra, az Egyetlen Transzcendensre, a Mindenhatóra utalnak. E szentélyek évszázadokon át vonzották szent terükbe a férfiakat és nõket, hogy megpihenjenek, imádkozzanak és tudatosítsák a Mindenható jelenlétét, és azt, hogy mi valamennyien az Õ teremtményei vagyunk.

Ezért nem lehetünk közömbösek azzal a ténnyel szemben, hogy ma egyre erõszakosabban úgy tartják egyesek, hogy a vallás téved, amikor természete szerint arra törekszik, hogy az egység és az összhang építője, valamint a személyek Istennel való közösségének kifejezője legyen. Egyesek ugyanis azt állítják, hogy a vallás a mi világunkban szükségszerűen megoszlást okoz; s ezért azt mondják, hogy minél kisebb figyelem jut a vallásra a közszférában, annál jobb. Kétségtelen, nem tagadható, hogy sajnos a különbözô vallási hagyományok követői között megvan a feszültségek és megoszlások kontrasztja. Azonban nem áll-e fönn az a tény is, hogy gyakran a vallás ideológiai, olykor politikai célú manipulációja megoszlások és feszültségek, s nem ritkán az erőszaknak is valós katalizátora a társadalomban? Ebben a helyzetben, melyben a vallás ellenzői nem egyszerűen elnémítani akarják a vallás hangját, hanem a saját hangjukkal akarják azt helyettesíteni, minden eddiginél fontosabb, hogy a hívôk hűségesek legyenek alapelveikhez és hitükhöz. Muszlimoknak és keresztényeknek ezért gyakran meg nem értésektől terhelt közös történelmünk súlya miatt kell elkötelezetten és egymást megbecsülve mint Istent imádó embereknek hűségesnek lenniük az imádsághoz, arra vágyódni, hogy a Mindenható rendelkezései szerint éljenek és viselkedjenek, irgalmasan és együttérzően, következetesen az igaz és jó melletti tanúságtételben, mindig emlékezve a közös eredetre, és minden emberi személy méltóságára, ami a teremtô Istennek a világra és a történelemre vonatkozó tervének a csúcsa.

A jordániai nevelők, illetve a vallási és polgári vezetők szándéka az, hogy a vallás nyilvános arculata mutassa meg a maga igazi és elismerésre méltó természetét. Az egyéni és közösségi példaadás kurzusok és programok bonyolításával együtt mutatják a vallás építő hozzájárulását a nevelő, kulturális és társadalmi, valamint polgári társadalmatok egyéb karitatív szektorainak tevékenységéhez. Nekem is volt lehetôségem valamit ebből a szellemből személyesen megtapasztalni. Tegnap találkozhattam a Béke Királynője Központ tiszteletreméltó nevelő és rehabilitációs tevékenységével, ahol keresztények és muszlimok egész családok életét változtatják meg azzal, hogy mellettük állnak és segítik, hogy fogyatékos gyermekeik elfoglalhassák az ôket megillető helyüket a társadalomban. Ma délelőtt áldottam meg a Madabai Egyetem alapkövét, ahol majd muszlim és keresztény fiatalok egymás mellett kapják a felsőfokú oktatás jótéteményeit, mely képessé teszi ôket arra, hogy hatásosan járuljanak hozzá nemzetük társadalmi és gazdasági fejlôdéséhez. Nagy elismerésre méltó a vallásközi dialógusnak a Királyi Család és a diplomáciai testület által támogatott számos kezdeményezése, olykor a Vallásközi Dialógus Pápai Tanácsa részvételével. E kezdeményezésekhez tartozik a Vallásközi Kutatások és az Iszlám Gondolat Királyi Intézetének állandó munkája, a 2004. évi Amman Message, a 2005. évi Amman Interfaith Message és legutóbb a Common Word levél, melyben visszhangzik az a téma, melyhez hasonlót tárgyaltam első enciklikámban: az Isten iránti szeretet és a felebaráti szeretet elszakíthatatlan kapcsolata, illetve az alapvetô ellentmondás abban, ha valaki Isten nevében az erőszakhoz vagy a kirekesztéshez folyamodik (vö. Deus caritas est, 16. p.).

Világos, hogy ezek a kezdeményezések kölcsönösen jobb megismeréshez vezetnek és elősegítik, hogy egyre inkább tiszteljük azt is, amiben egyezik, és azt is, amiben különbözik a felfogásunk. Éppen ezért e kezdeményezéseknek keresztényeket és muszlimokat egyaránt rá kellene vezetniük arra, hogy még mélyebben kutassák az Isten és az ő világa közötti lényegi kapcsolatot, hogy együtt tudjunk tevékenykedni a társadalomnak az isteni rendhez való harmónikus illeszkedeséért. E tekintetben az itt, Jordániában megvalósult együttműködés bátorító és meggyôzô példája a régió, sőt az egész világ számára annak a pozitív és kreatív hozzájárulásnak, melyet a vallás adhat és adnia kell a polgári társadalomnak

Kedves Barátaim, most szeretnék megemlíteni egy feladatot, melyről különbözô alkalmakkor már beszéltem, és amelyet, úgy hiszem, keresztények is és muszlimok is vállalhatnak, különösen tanító és tudományos kutató tevékenységükkel, illetve társadalomnak nyújtott szolgálataikkal. Ez a feladat a kihívás, hogy a hit és az igazság összefüggésében, a jó érdekében műveljék az emberi értelem hatalmas lehetôségét. A keresztények ugyanis egyebek között úgy írják le Istent, mint teremtô Értelmet, aki elrendezi és vezérli a világot. És Isten megadja nekünk a képességet, hogy részesedjünk ebben az Értelemben, és így a jóval összhangban cselekedjünk. A muszlimok Istent, az ég és a föld Teremtôjét imádják, aki szólt az emberiséghez. Mi, akik hiszünk az egyetlen Istenben, tudjuk, hogy az emberi értelem Isten ajándéka, és magasabb szintre emelkedik, amikor Isten igazságának fénye megvilágosítja. Valójában amikor az emberi értelem alázattal elfogadja, hogy a hit megtisztítsa, semmiben nem válik gyengébbé, sőt megerősödik arra, hogy ellenálljon a vakmerőségnek, és ne lépje túl a saját határait. Így az emberi értelem megerősödik az elkötelezettségben, hogy törekedjék nemes céljára, az emberiség szolgálatára azáltal, hogy legbensőbb közös törekvéseinknek kifejezést ad, inkább tágítva, mint megszorítva vagy manipulálva a nyilvános eszmecserét. Éppen ezért a valláshoz való igazi ragaszkodás – távol attól, hogy megkötné szellemünket – kitágítja az emberi megértés horizontjait. Ez megóvja a polgári társadalmat a kormányozhatatlan ego túlkapásaitól, mely a véges lény abszolutizálására és a végtelen kiiktatására törekszik; ennek köszönhetően a szabadságot az igazsággal összhangban gyakorolják, és a kultúrát az igaz, a jó és a szép megismerésével gazdagítják.

Az értelem egy másik, hasonló megértése, mely az emberi elmét folytonosan önmagán túlra ösztökéli, az Abszolútum keresésében kihívást intéz az emberhez: a remény és az okosság tartalmát kívánja. Keresztények és muszlimok közösen kapják a késztetést, hogy keressék mindazt, ami igaz és helyes. Kötelesek vagyunk túllépni részleges érdekeinken és bátorítani a többieket, különösen a társadalom felelőseit és vezetőit, hogy ugyanazt tegyék, annak érdekében, hogy a közjó szolgálatának mély megelégedettségét ízlelhessék személyes áldozatok árán is. Emlékeznünk kell arra, hogy éppen amiatt, hogy emberi méltóságunkból fakadnak az egyetemes emberi jogok, ezek egyformán megilletnek minden férfit és nőt, etnikai, társadalmi vagy vallási csoportok megkülönböztetése nélkül. Ebből a szempontból meg kell jegyeznünk, hogy a vallás szabadságához való jog felülmúlja a kultusz kérdéseit, és magában foglalja – fôként kisebbségek számára – az egyenlő hozzáférést a vállalkozási piachoz és a polgári élet minden egyéb szférájához.

E délelőtt, mielőtt elbúcsúznék Önöktől, szeretném külön hangsúlyozni Őboldogsága Delly III. Emmanuel bagdadi pátriárka jelenlétét közöttünk, akit nagy szeretettel köszöntök. Jelenléte eszünkbe juttatja a szomszédos Irak polgárait, akik közül sokan szívélyes befogadásra találtak itt, Jordániában. A nemzetközi közösség békét és megbékélést elősegítő erőfeszítéseit a helyi vezetők erőfeszítéseivel együtt folytatni kell az irakiak élete érdekében. Megbecsülésemet fejezem ki mindazok felé, akik támogatják a bizalom elmélyítésére és a társadalom intézményeinek és alapvetô infrastruktúráinak helyreállítására irányuló erőfeszítéseket. Ismét és nyomatékosan kérem a diplomatákat és az ottani nemzetközi képviseleteket, illetve a helyi politikai és vallási vezetőket, hogy ragadjanak meg minden lehetôséget, amivel azon nemes föld ősi keresztény közösségeinek biztosítani lehet alapvetô jogát a polgártársaikkal való békés együttéléshez.

Kedves Barátaim, bízom abban, hogy imént elmondott gondolataim megújuló reményt jelenenek a jövô számára. A Mindenható iránti szeretet és kötelességtudat nem csak a kultuszban mutatkozik meg, hanem a gyermekek és fiatalok – családjaitok – s Jordánia minden polgára iránti szeretetben és törődésben. Értük fáradoztok és miattuk viselitek szíveteken az intézmények, a törvények, a társadalom működése ügyét minden ember javára. Az Isten igazsága nagyságától alázatossá tett és megnemesített értelem alakítsa továbbra is e nemzet életét és intézményeit, hogy családjaitok virágozhassanak, mindenki békében élhessen, s hozzájárulhasson a kultúrához, mely egységessé teszi ezt a nagy országot.

Köszönöm!
 

Vissza a Tartalomhoz>>


Vesperás papokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, szemináristákkal és az egyházi mozgalmak tagjaival
a görög-melkita Szent György-székesegyházban

2009. május 9., szombat, 17.30

Kedves Fivéreim és Nővéreim!

Nagy öröm számomra, hogy a vesperást veletek együtt végezhetem ezen az estén a görög-melkita Szent György- székesegyházban. Szívből köszöntöm Őboldogsága Laham III. Gregoriosz görög-melkita pátriárkát, aki Damaszkuszból jött közénk, El-Mur Georg nyugalmazott érseket és Őexcellenciája Yaser Ayyach, Petra és Filadelfia érsekét, kinek megköszönöm szívélyes üdvözlő szavait és hasonló érzésekkel válaszolok rájuk. Köszöntöm a többi katolikus keleti – maronita, szír, örmény, káld és latin – egyház vezetőit, valamint Tsikoras Benedictos görög-ortodox érseket. Mindnyájatoknak, papoknak, szerzeteseknek, szerzetesnőknek, szemináristáknak és a laikus hívôknek, akik összegyűltetek ezen az estén, őszinte köszönetemet fejezem ki azért, hogy megajándékoztatok ezzel az alkalommal, hogy veletek együtt imádkozzam és megtapasztalhassak valamit liturgikus hagyományaink gazdagságából.

Maga az Egyház zarándoknép; mint ilyen az évszázadok folyamán meghatározó történeti eseményekt és mélyreható kulturális változásokat élt át. Sajnos voltak teológiai disputákkal és elnyomásokkal terhes periódusok. De voltak kiengesztelődési mozzanatok is – melyek csodálatosan megerősítették az Egyház közösségét –, és kulturálisan gazdag, virágzó időszakok, melyekhez a keleti keresztények nagy mértékben hozzájárultak. Az egyetemes Egyházon belül a részegyházak az Egyház földi életének dinamizmusát bizonyítják, és minden hívônek megmutatják a spirituális, liturgikus és egyházi hagyományok kincstárát, melyek Isten egyetemes jóságának és üdvözítô akaratának a jelei.

A keleti egyházak hagyományában élő, ősi kincs az egész Egyházat gazdagítja, és soha nem szabad csupán passzívan őrzendő tárgynak tekinteni. Minden keresztény arra hivatott, hogy tevékenyen válaszoljon az isteni parancsra – miként Szent György a népies elbeszélés szerint oly drámai módon válaszolt –, hogy ismertessük és szerettessük meg őt másokkal. A történelmi viszontagságok megerősítették a részegyházak tagjait, hogy a feladatot határozottan tegyék magukévá, és elszántan ragadják meg a mindenkori lelkipásztori lehetôségeket. Legtöbbeteknek nagyon régi kapcsolata van az antiochiai pátriárkátussal, és így közösségeitek itt, Közel-Keleten mély gyökerekkel rendelkeznek. És miként immár 2000 éve, hogy Antiochiában a tanítványokat elôször nevezték keresztényeknek, úgy ma is, mint e föld közösségében élő csekély kisebbséget, benneteket is az Úr követőiként tartanak számon. Keresztény hitetek nyilvános bizonyítása nem korlátozódik a spirituális törődésre egymás és népetek iránt, bármennyire fontos is ez. Hanem az egyetemes szeretetet megtestesítő számos kezdeményezésetek minden jordániai emberre – muszlimra és más vallásúakra is – kiterjed, sőt a sok menekültre is, akiket ez a Királyság oly nagylelkűen befogad.

Kedves Testvéreim, az imént elsőként imádkozott 103. zsoltár a teremtô Istent állítja elénk, aki tevékenyen van jelen teremtésében, nagy jósággal és bölcs renddel tartja fönn az életet, mindig készen arra, hogy megújítsa a föld színét. A rövid olvasmány azonban, amit az imént hallottunk, egy más képet állít elénk. Nem fenyegetően, de érzékletesen figyelmeztet arra, hogy ébernek kell lennünk, tudnunk kell a rossz erőiről, melyek készen állnak, hogy sötétséget támasszanak világunkban (vö. Ef 6,10–20). Megkísérthet a gondolat, hogy itt valami ellentmondás van; de mindennapos tapasztalatainkra gondolva fölismerjük a lelki harcot, észrevesszük, hogy minden áldott nap be kell lépnünk Krisztus világosságába, az életet kell választanunk és az igazságot kell keresnünk. E ritmust ünnepeljük minden keresztségben – szabadulni a rossz hatóköréből és magunkra ölteni Isten erejét –, a belépést a keresztény életben, az első lépést az Úr tanítványainak útján. Arra a keresztségre hivatkozva, amelyet Krisztus vett föl Jánostól a Jordán vizében, a közösség azért imádkozik, hogy aki a keresztség előtt áll, szabaduljon ki a sötétség birodalmából, és vitessen át Isten ragyogó világosságának országába és így kapja meg az új élet ajándékát.

Ez a dinamikus mozgás a halálból az élet újdonságába, a sötétségből a világosságra, a reménytelenségből a reményre, melyet oly drámai módon tapasztalunk a húsvétkor nagy örömmel ünnepelt Szent Három Napon, biztosítja, hogy az Egyház fiatal marad. Az Egyház azért él, mert Krisztus él és valóban föltámadott. Az Egyházat a Szentlélek jelenléte élteti, és napról napra férfiak és a nők sokaságát vezetve az élő Istenhez, járja a maga útját.

Kedves püspökök, papok, szerzetesek, szerzetesnők, szemináristák és kedves laikus hívôk, Egyházon belüli szerepünk és szolgálatatunk egy zarándok nép fáradhatatlan válasza. Liturgiáitok, egyházfegyelmetek, spirituális értékeitek terjedő hagyományotok eleven bizonyságai. Fölerősítitek az evangélium első hirdetésének visszhangját, elevenné teszitek Isten műveinek emlékezetét, megjelenítitek üdvözítô kegyelmeit, tovább terjesztitek a húsvéti fény első sugárát és a Pünkösd lángnyelveinek lobogását.

Így, követve Krisztust, a pátriárkákat és az ószövetségi prófétákat, elindulunk, hogy a népet a pusztából az élet földjére, Isten felé vezessük, aki bőségesen adja nekünk az életet, Ez jellemzi minden apostoli munkátokat, melynek sokfélesége és minősége nagy érték. A gyermekmenhelyektől a felsőoktatási intézményekig, az árvaházaktól az öregotthonokig, a menekültekkel való foglalkozástól a Zeneakadémiáig, a klinikáig és kórházakig, a vallásközi dialógusig és a kulturális kezdeményezésekig jelenlétetek ebben a társadalomban a reménynek – mely titeket mint keresztényeket jellemez – csodálatos jele.

E remény hatása sokkal távolabbra ér, mint keresztény közösségeink határai. Gyakran fölfedezitek, hogy azoknak a másvallású családoknak, amelyekért dolgoztok, s akiknek fölkínáljátok az egyetemes szeretet szolgálatát, a kulturális és vallási határokat messze meghaladó gondjai és nehézségei vannak. Ez különösen érvényes akkor, ha a szülők gyermekeikkel kapcsolatos reményeire és törekvéseire gondolunk. Melyik szülő vagy jó akaratú ember ne jönne zavarba a globálizált világunkat annyira átható negatív befolyások láttán, beleértve a szórakoztató ipar romboló elemeit, melyek oly érzéketlenül használják ki a fiatal és sebezhető személy törékenységét és ártatlanságát? Mindazonáltal Krisztusra szegezett tekintetetekkel – aki a minden rosszat eloszlató fényesség, aki megújítja az elvesztett ártatlanságot és megalázza a földi gőgöt – a remény csodálatos látomását tudjtok adni mindazoknak, akikkel találkoztok, s akiknek szolgáltok.

Befejezésül külön szeretnék szólni bátorítóan a papságra és a szerzetesi életre készülókhöz. Ha a föltámadott Úr világossága vezet, a belévetett remény lángragyújt benneteket és magatokra öltitek az Ő igazságát és szeretetét, tanúságtételetek bőséges áldást fog hozni mindazokra, akikkel utatok során találkoztok. Ugyanaz érvényes minden fiatal jordániai keresztényre: Ne féljetek odaadni az ország közélete javára bölcs, mértéktartó és a másokat tiszteletben tartó szolgálatotokat. A hit igazi szava mindig egységet, igazságosságot, együttérzést és békét teremt!

Kedves Barátaim, nagy tisztelettel mindannyiatok iránt, akik együtt vagytok velem az imádságban ezen az estén, újra megköszönöm imádságaitokat, melyeket értem, Péter utódáért mondotok, és biztosítalak benneteket és minden lelkipásztori gondjaitokra bízott lelket arról, hogy mindennapi imádságaimban megemlékezem rólatok.
 

Vissza a Tartalomhoz>>


Szentmise az ammani Nemzetközi Stadionban
2009. május 10. vasárnap

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Örülök annak, hogy veletek együtt ünnepelhetem ezt az Eucharisztiát szentföldi zarándoklatom kezdetén. Tegnap a Nébó-hegy magasából letekintettem erre a nagy földre, Mózes, Illés és Keresztelő János földjére, arra a földre, melyen a Messiás, ami Urunk Jézus Krisztus eljövetelével Isten ősi ítéletei beteljesedtek. Ez a föld a tanúja Jézus prédikációjának és csodáinak, halálának és föltámadásának, és a Szentlélek kiáradásának az Egyházra, a kiengesztelt és megújított emberiség szentségére. Isten hűségének misztériumáról elmélkedve azért könyörögtem, hogy az Egyház ezen a földön szilárduljon meg a reményben és erősödjön meg a föltámadott Krisztus, az emberiség Üdvözítôje melletti tanúságtételében. Valóban, ahogyan Szent Péter mondja az első olvasmányban, „nem adatott az embereknek más név az ég alatt, akikben üdvözülnünk lehetne” (ApCsel 4,12).

A mai eucharisztikus áldozat örömteli bemutatása megmutatja a szentföldi katolikus Egyház gazdag okféleségét. Szeretettel köszöntöm mindnyájatokat az Úrban. Köszönetet mondok
Fouad Twal jeruzsálemi latin pátriárkának nemes üdvözlő szavaiért. Ugyanígy tisztelettel és hálával köszöntöm Őkirályi fenségét, Ghazi Bin Mohammad herceget Jordánia királyának képviselőjét, köszönöm, hogy itt van közöttünk. Köszöntöm a katolikus iskolák sok diákját is, akik elhozták lelkesedésüket erre a szentmisére.

Az imént hallott evangéliumban Jézus mondja: „Én vagyok a jó pásztor..., aki életét adja juhokért” (Jn 10,11). Mint Szent Péter utóda, akire az Úr rábízta nyája gondját (vö. Jn 21,15–17), régóta vártam ezt az alkalmat, hogy a föltámadott Üdvözítô tanújaként állhassak előttetek, és buzdítsalak arra, hogy legyetek állhatatosak a hitben, reményben és szeretetben, hűségesen az ősi hagyományokhoz és a keresztény tanúságtétel páratlan történetéhez, mely benneteket az apostolok korához kapcsol. Az itteni katolikus közösséget mélységessen érintik azok a nehézségek és bizonytalanságok, melyek Közép-Kelet minden lakójának sorsa; soha ne feledjétek keresztény örökségetekből fakadó nagy méltóságotokat és ne lanyhuljon a világegyházban élő fivéreitek és nővéreitek iránti szeretetteljes szolidaritásotok!

„Én vagyok a jó pásztor – mondja az Úr –, ismerem juhaimat és juhaim ismernek engem” (Jn 10,14). Jordániában ma ünnepeljük a hivatások világnapját. A jó pásztor evangéliumáról elmélkedve kérjük az Urat, egyre jobban nyissa meg szívünket és lelkünket, hogy meghalljuk az Ő hívását. Valóban, Jézus „ismer minket”, jobban, mint mi önmagunkat, és mindegyikünkkel terve van. Tudjuk, hogy bármire hív, boldogságot és jutalmat találunk nála; megtaláljuk önmagunkat (vö. Mt 10,39). Ma arra kérem az itt jelenlévõ sok fiatalt, gondolják meg, hogyan hívja ôket az Úr a követésére és Egyháza építésére. Akár a papi szolgálatban és a szerzetesi életben, akár a házasság szentségében Jézusnak szüksége van rátok, hogy megszólaltassátok az Õ hangját, és dolgozzatok az Õ országának gyarapodásáért.

A második olvasmányban János arra hív, hogy gondoljunk arra a „nagy szeretetre, mellyel az Atya szeretett bennünket”, azáltal, hogy Krisztusba fogadott fiaivá tett minket. E szavakat hallva hálával kell gondolnunk az Atya szeretetének megtapasztalására, melyet családjainkban édesapánk és édesanyánk, nagyszüleink és testvéreink szeretete által kaptunk. Idén, amikor a Család Évét ünneplitek, az Egyház az egész Szentföldön úgy tekint a családra, mint az életet ajándékozó szeretet misztériumára, az Isten tervébe foglalt sajátos hivatású és küldetésû misztériumra. Küldetése az, hogy sugározza az isteni szeretetet, mely a szeretet minden egyéb formájának forrása és beteljesedése életünkben. Minden keresztény család legyen egyre hûségesebb ehhez a nemes hivatáshoz, hogy az imádságnak igazi iskolája legyen, melyben a kicsinyek megtanulják Isten õszinte szeretetét, az önfegyelmet, és a mások szükségleteitek iránti figyelmességet, a hitbõl fakadó bölcsességtõl formálódva tanulják egyre igazságosabb és testvéribb társadalom szolgálatát. E föld erõs keresztény családjai az elõzõ nemzedékek nagy hagyománya. A mai családok legyenek hûségesek ehhez a nagy örökséghez, soha ne szûkölködjenek a szükséges anyagi és erkölcsi javakban, hogy be tudják tölteni pótolhatatlan szerepüket a társadalom szolgálatára.

E Család Évében reflexiónk nagyon fontos része a nők különleges méltósága, hivatása és küldetése Isten tervében. Mily sokkal tartozik a föld Egyháza a számtalan keresztény édesanya, szerzetesnő, tanítónő és betegápoló hívô és szerető tanúságtételéért mindazoknak a nőknek, akik különbözô módokon a béke és a szeretet szolgálatára szentelték életüket! A Szentírás első lapjaitól kezdve látjuk, hogy az Isten képmásául teremtett férfi és a nő mennyire arra hivatott, hogy Isten ajándékainak közvetítőiként kiegészítsék egymást és munkatársai legyenek mind a testi, mind a lelki élet ajándékozásában. Sajnálatos módon ezt a méltóságot és küldetést, melyet a nők Istentől kapnak, nem mindig értették és becsülték eléggé. Az Egyház és a társadalom egésze elérkezett oda, hogy számot vessünk, mennyire égetően szükségünk van arra, amit Elődöm, II. János Pál pápa a nők „prófétai karizmájának” nevezett (vö. Mulieris dignitatem, 29. p.). A nők ugyanis a szeretet hordozói, az irgalmasság tanítói, a béke építői, a melegség és emberiesség forrásai egy olyan világ számára, mely a személy értékét túl gyakran a kizsákmányolás és a haszon hideg mércéjével méri. A Szentföldön élő Egyház a nők tiszteletének nyilvános tanúságtételével és minden ember veleszületett méltóságának megvédésével jelentôsen hozzájárulhat egy igazán emberi kultúra kibontakozásához és a szeretet civilizációjának fölépítéséhez.

Kedves Barátaim, térjünk vissza Jézus szavaihoz a mai evangéliumban. Azt hiszem, különleges üzenetük van számotokra, a hűséges nyáj számára ezen a földön, ahol egykor Ő is lakott. „A jó pásztor – mondja – életét adja a juhaiért”. A szentmise elején azért könyörögtünk az Atyához, hogy „adja nekünk Krisztusnak, a mi pásztorunknak bátor erejét”, mely hűségesen engedelmes az Atya akarata iránt (vö. a negyedik vasárnap kollektája). A mi pásztorunk, Krisztus bátorsága indítsa és támogassa minden áldott nap erőfeszítéseiteket a keresztény hit melletti tanúságtételre, és az Egyház megjelenítésére ezen ősi föld szociális körülményeinek változásai közepette. A keresztény gyökereitekhez való hűség, a Szentföldön élő Egyház küldetéséhez való hűség különleges bátorságot követel tőletek: nem egyszerűen társadalmi szokásokból vagy családi hagyományból, hanem személyes hitből fakadó meggyôzôdés bátorságát; a dialógusban való részvétel bátorságát, hogy a többi kereszténnyel vállvetve szolgáljátok az evangéliumot, szolidarisan a szegényekkel és az emberi tragédiák áldozataival; új hidak építésének a bátorságát, melyek lehetôvé teszik a különbözô vallású és kultúrájú személyekkel való termékeny találkozást, és ezáltal a társadalom egészének a gazdagodását. Ez tanúságtételt jelent azon szeretet mellett, mely arra késztet, hogy életünket „áldozzuk” mások szolgálatára és így szálljunk szembe azon gondolkodásmódokkal, melyek ártatlan életek „elpusztítását" igazolják.

„Én vagyok a jó pásztor, ismerem juhaimat és juhaim ismernek engem” (Jn 10,14). Örüljetek annak, hogy az Úr nyája tagjaivá tett titeket és név szerint ismeri mindegyikteket! Kövessétek Õt örömmel és engedjétek, hogy minden utatokon Õ vezessen! Jézus tudja, mennyi kihívás vár rátok, hány próbatétet kell kiállnotok, és tudja, hogy mi minden jót tesztek az Ő nevében. Bízzatok Őbenne, az Ő maradandó szeretetében, mellyel nyájának minden tagját szereti, és legyetek állhatatosak az Ő szeretete győzelme melletti tanúságootokban. Keresztelő Szent János, Jordánia védőszentje és Mária, a Szűz és Anya segítsenek példájukkal és imádságakkal, és vezessenek el titeket az öröm teljességére az örök legelőkön, ahol örökre tapasztalni fogjuk a jó pásztor jelenlétét, és örökre megismerjük az Ő szeretetének mélységeit. Amen.

A szentmise végén:
Kedves Barátaim, a szentmise közben szóltam a nők prófétai karizmájáról, akik a szeretet hordozói, az irgalmasság tanítói, a béke építői. A női erények legnagyobb példája a Boldogságos Szűz Mária: az Irgalmasság Anyja, a Béke Királynője. Miközben hozzá fordulunk, anyai közbenjárását kérjük ezen ország minden családjáért, hogy valóban az imádság és a szeretet iskolái lehessenek. Kérjük az Egyház Anyját, irgalmas szemeit fordítsa e föld minden keresztényére, hogy az Ő imádságának segítségével valóban egyek lehessenek a hitben a megvallott hitben és a tanúságtételben. Tőle, aki oly nagylelkűen válaszolt az Angyali Üdvözletre és elfogadta a meghívást, hogy Isten anyjává legyen, kérjük, adjon bátorságot és erőt minden ifjúnak, aki ma gondolkodik a hivatásáról, hogy ők is nagylelkűen átadhassák magukat az Úr akaratának teljesítésére.

Most, a húsvéti időben a Regina coeli megszólítással fordulunk a Boldogságos Szűzhöz. A Fia halálával és föltámadásával megszerzett megváltás gyümölcseként ő is fölvétetett az örök dicsôségbe és megkoronáztatott, mint a mennyország királynéja.
Nagy bizalommal az ő közbenjáró hatalma iránt, örömmel a szívünkben és szeretettel forduljunk dicsôséges, mindenkor Szűz Anyánkhoz és hívjuk őt segítségül: Regina coeli laetare, alleluja...

Vissza a Tartalomhoz>>

Latin és görög-melkita templomok alapkövének megáldása
Betánia, 2009. május 10., 18.

Királyi Fenség,
Kedves Püspök Testvéreim,
Kedves Barátaim!

Lelkem nagy örömével jövök megáldani annak a két katolikus templomnak az alapköveit, melyek majd itt, a Jordánon túl épülnek, azon a helyen, ahol emlékezetes események történtek a bibliai történelemben. A tesbii Illés próféta erről a vidékről való volt, nem messze Gálaától északra. A közelben, Jerikóval szemben vált ketté a Jordán vize Illés előtt, akit azután az Úr tűzszekéren ragadott el (vö. 2Kir 2,9–12). Az Úr Lelke itt hívta meg Zakariás fiát, Jánost, hogy a szivek megtérését hirdesse. János evangelista szerint ezen a helyen találkozott a Keresztelő és Jézus, akit Isten galamb képében leszálló Lelke „fölkent” a megkeresztelkedésekor, és elhangzott a kinyilatkoztatás, hogy Ő az Atya szeretett Fia (vö. Jn 1,28; Mk 1,9–11).

Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy ezen a jelentôs helyen Őfelsége, II. Abdullah király és Rania királyné fogadott. Szeretném újra kifejezni őszinte hálámat a meleg vendégszeretetért, amit irántam tanúsítanak a Hasemita Királyságban tett látogatásomkor. Örömmel üdvözlöm Őboldogságát Laham III. Gregorioszt, a görög-melkita egyház antichiai pátriárkáját. Szeretettel köszöntöm Őboldogsága
Fouad Twal jeruzsálemi latin pátriárkát is. Köszöntésem szól Őboldogsága Michel Sabbahnak, a jelenlévő segédpüspököknek, különösen Yasser Ayyach érseknek és a nagyon tisztelendő Salim Sayegh-nek, kinek megköszönöm nemes üdvözlő szavait. Örömmel köszöntök minden püspököt, papot, szerzetest és laikus hívôt, akik ma elkísértek. Örüljünk annak, hogy két épülő templom, az egyik latin, a másik görög-melkita, mindegyik a maga közösségének hagyomány szerint Isten egyetlen családjának épülését fogja szolgálni.

Egy templom alapköve Krisztus szimbóluma. Az Egyház Krisztusra támaszkodik, Õ tartja fenn és Tõle nem lehet elválasztani. Õ minden keresztény közösség egyetlen alapja, az élõ szikla, melyet az építõk elvetettek, de drágalátos Isten szemében, és szegletkõvé választatott (vö. 1Pt 2,4–5.7). Vele együtt mi is mint eleven kövek lelki épületté épülünk, Isten lakóhelyévé (vö. Ef 2,20–22; 1Pt 2,5). Szent Ágoston szeretett hivatkozni az Egyház misztériumára mint Christus totusra, a ‘teljes Krisztusra’, Krisztus egész testére, a Főre és tagokra. Ez az Egyház valósága: Krisztus és mi, Krisztus mivelünk. Úgy tartozunk hozzá, mint szőlővesszők a szőlőtőhöz (vö. Jn 15,1–8). Az Egyház Krisztusban egy új élet közössége, a belőle áradó kegyelem dinamikus valósága. Krisztus az Egyház által tisztítja meg a szívünket, világosítja meg elménket, egyesít az Atyával és az egyetlen Lélekben elvezet a keresztény szeretet mindennapos gyakorlásához. Ezt az örvendetes valóságot úgy valljuk meg, mint Egy, Szent, Katolikus és Apostoli Anyaszentegyházat.

Az Egyházba a keresztség által lépünkbe. Ezen a helyen Krisztus keresztsége elevenedik meg előttünk. Jézus egy sorba állt a bűnösökkel és elfogadta János bűnbánati keresztségét, mint saját szenvedésének, halálának és föltámadásának prófétai jelét a bűnök bocsánatára. Évszázadok során sok-sok zarándok jött a Jordánhoz tisztulást keresni, megújítani hitüket és közelebb kerülni az Úrhoz. Így tett Aegeria zarándoknő, aki a 4. század végi látogatásának írásos emlékét is ránk hagyta. Azoknak a keresztény közösségeknek, amelyek majd ezekben az új templomokban gyűlnek össze, különösen is gondolniuk kell a keresztség szentségére, melynek ereje Krisztus halálából és föltámadásából fakad. A Jordán mindig emlékezetessen arra, hogy megfürdettek titeket a keresztség vizében és Jézus családjának tagjai lettetek. Az Ő szavának engedelmeskedve életetek az Ő képére és hasonlatosságára alakult át. Törekedjetek rá, hogy hűségesek legyetek keresztségi ígéreteitekhez, melyek megtérésre, tanúságtételre és küldetésre irányultak, és tudjátok, hogy a Szentlélek ajándéka erősített meg benneteket.

Kedves Testvéreim, e misztériumok szemlélése töltsön el benneteket lelki örömmel és erkölcsi bátorsággal. Pál apostollal buzdítalak titeket, hogy növekedjetek azon a nemes erények megszerzésében, melyeket az áldott agapé, a keresztény szeretet foglal össze (vö. 1Kor 13,1–13). Segítsétek a dialógust és a megértést a polgári társadalomban, különösen akkor, amikor törvényes jogaitokat követelitek. A Közép-Keleten, ezen a tragikusan szenvedő és évek óta erőszaktól és megoldatlan kérdésektől sújtott földön a keresztények hivatása, hogy Jézus példájától indítva megbocsátásukkal és nagylelkűségükkel szolgálják a kiengesztelődést és a békét. Legyetek továbbra is hálásak azoknak, akik Krisztus szolgáiként vezetnek és hűségesen szolgálnak benneteket. Hittel fogadjátok vezetésüket, tudván, hogy az általuk közvetített apostoli tanítást elfogadva Krisztust fogadjátok be és az Egyetlent fogadjátok be, aki Őt küldte (vö. Mt 10,40).

Kedves Testvéreim, most megáldjuk ezt a két követ, a két új szent épület kezdetét. Az Úr tartsa meg erősítse és gyarapítsa azokat a közösségeket, melyek e templomokban tisztelik Őt. És az Ő békéjének ajándékával áldjon meg mindnyájatokat. Amen.
 

Vissza a Tartalomhoz>>


Búcsú a Queen Alia repülőtéren
2009. május 11., hétfõ, 10. óra

Felség,
Excellenciás Uraim,
Kedves Barátaim!

A bibliai földeken tett zarándoklatom következô szakaszára készülve szeretném megköszönni mindnyájuknak a meleg fogadtatást, melyben Jordániában ezekben a napokban részem lehetett. Megköszönöm Őfelségének, II. Abdullah királynak, hogy látogatásra hívott a Hasemita királyságba és köszönöm vendégszeretetét és nemes szavait. Elismerésemet fejezem ki azért a nagy munkáért, ami lehetôvé tette látogatásomat, és biztosította a különbözô találkozók és szertartások zavartalan lefolyását. A hatóságok sok-sok önkéntessel együtt hosszasan és keményen dolgoztak azért, hogy a tömeget irányítsák és megszervezzék ezekre az eseményekre. A média nagyon sokak számára tette lehetővé, hogy kövessék a szertartásokat, bár fizikailag nem lehettek jelen. Miközben köszönetet mondok azoknak, akik mindezt lehetővé tették, köszönetemet kiterjesztem azokra is, akik rádión keresztül hallgattak, vagy a televizión át néztek, különösen is a betegeknek és a lakáshoz kötötteknek.

Külön öröm volt számomra, hogy jelen lehettem a jordániai katolikus közösség számos jelentôs kezdeményezésének születésénél. A Béke Királynéja Központ új épületszárnya konkrét lehetôséget ad a remény visszaszerzésére a különbözô nehézségekkel küszködők és családjaik számára. A Betániában építendő két új templom lehetővé teszi, hogy az ottani közösségek zarándokokat fogadjanak és segíteni fogja a szent helyen imádkozók lelki gyarapodását. A Madabai Egyetem különösen jelentôs lesz tágabb körben is, hiszen különbözô hagyományú fiatalokat fog olyan szaktudáshoz juttatni, mellyel
azután képesek lesznek alakítani a polgári társadalom jövôjét. Mindazoknak, akik ezen projektekben érintettek, a legjobbakat kívánom és imáimat ígérem.

Az elmúlt napok közül kiemelkedik az, amelyen meglátogathattam az al-Hussein bin-Talal mecsetet, ahol találkozhattam a muszlim vallási vezetőkkel, a diplomáciai testület tagjaival és az egyetem rektoraival. Szeretném buzdítani Jordánia minden polgárát, akár keresztény, akár muszlim, hogy a vallási tolerancia szilárd alapjára építsenek, mely a különbözô közösségek tagjait képessé teszi arra, hogy békességben és kölcsönös megbecsülésben éljenek együtt. Őfelsége a Király nagyon tevékeny a vallásközi dialógus támogatásában és szeretném kiemelni, hogy ezen elkötelezettségét mennyire értékelem. Hálásan veszem tudomásul a különleges figyelmet, melyet a Jordániában élő keresztény közösségre fordít. Ez a nyitott szellem nem csak a különbözô etnikai közösségek tagjait segíti ebben az országban békében és egyetértésben élni, hanem támogatja Jordánia hosszútávú politikai kezdeményezéseit is egész Közép-Kelet békéjének építésében.

Kedves Barátaim, mint tudjátok, elsôsorban zarándokként és pásztorként jöttem Jordániába. Ezért e napok legemlékezetesebb tapasztalataim a szent helyeken tett látogatásaim és közös imádságaink. Még egyszer szeretném az egész Egyház megbecsülését kifejezni azok iránt, akik ezen ország zarándokhelyeit szolgálják, és szeretném megköszönni mindazok munkáját, akik részt vettek a Szent György-székesegyház szombati vesperásának és a Nemzetközi Stadion szentmiséjének előkészítésében. Igazán öröm volt ezeket a húsvéti ünnepléseket átélni a különbözô hagyományú katolikusokkal, akik egyek az Egyház közösségében és Krisztus melletti tanúságtételben. Együtt buzdítom mindnyájukat, hogy maradjanak hűségesek keresztségi ígéretükhöz, nem feledve, hogy maga Krisztus is megkeresztelkedett Jánosnál a Jordán vizében.

Most, hogy elbúcsúzom tőletek, szeretném, ha tudnátok, hogy a szívemben magammal viszem a Hasemita Királyság népét és mindazokat, akik ebben a régióban élnek. Azért imádkozom, hogy a béke és a boldogulás öröme töltsön el titeket most és az eljövendő nemzedékekben is. Újra csak azt mondom: köszönöm, és Isten áldjon meg mindnyájatokat!


 

Vissza a Tartalomhoz>>

Megérkezés a Ben Gurion repülőtérre
Izrael, Tel-Aviv, 2009. május 11., 11 óra

Elnök Úr,
Miniszterelnök Úr,
Excellenciás Uraim,
Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm a szívélyes fogadtatást Izrael államban, ezen a földön, melyet a hívôk milliói az egész világon szentnek tekintenek. Hálás vagyok Simon Perez elnök úrnak nemes szavaiért, és nagyra értékelem a felkínált lehetôséget, hogy elzarándokoljak erre a földre, mely a pátriárkák és a próféták nyomaitól szent, erre a földre, melyet a keresztények különlegesen is tisztelnek, mint Jézus Krisztus életének, halálának és föltámadásának helyszínét. Elfoglalom helyemet az ide zarándokoló keresztények hosszú sorában, mely visszafelé az idõben elér a keresztény történelem elsõ századaiig, és – efelõl bizonyos vagyok – folytatódni fog a jövôben is. Mint elõttem oly sokan, én is azért jövök, hogy imádkozzam a szent helyeken, hogy különösen is imádkozzam a békéért – békéért itt, a Szentföldön és békéért az egész világon.

Elnök Úr, a Szentszéknek és Izrael államának sok közös értéke van, mindenekelôtt az elkötelezettség arra, hogy biztosítsuk a vallás törvényes helyét a társadalom életében. A társadalmi kapcsolatok helyes rendje föltételezi és megkívánja minden emberi lény szabadságának és méltóságának tiszteletét, az emberét, akirõl a keresztények, muszlimok és zsidók egyformán hiszik, hogy a szeretõ Isten teremtménye és örök életre van rendelve. Amikor az emberi személy vallásos természetét tagadják vagy mellőzik, az elidegeníthetetlen emberi jogok helyes megértésének az alapja kerül veszélybe.

Tragikus módon a zsidó nép megtapasztalta a minden emberi személy alapvetô méltóságát tagadó ideológiák félelmetes következményeit. Méltó és igazságos, hogy Izraelben időzvén legyen alkalmam megtisztelni a Soah hatmillió zsidó áldozatának emlékhelyét, és imádkozzam azért, hogy az emberiség többé ne legyen tanúja ilyen szörnyű bűnténynek. Sajnálatos módon az antiszemitizmus a világ sok részében továbbra is fölemeli a fejét. Ez teljességgel elfogadhatatlan.
minden erőnkkel azon kell lenünk, hogy küzdjünk az antiszemitizmus ellen, bárhol is mutatkozzék, és támogassuk az egész világon bármely néphez, fajhoz, nyelvhez és nemzethez tartozó emberek tiszteletét és megbecsülését.

Jeruzsálemi tartózkodásom idején lesz alkalmam találkozni ezen ország sok vallási vezetőjével. Az egyik dolog, ami a három nagy monoteista vallás közös kincse, a különleges
tisztelet e Szent Város iránt. Erősen remélem, hogy minden zarándoknak lehetôsége lesz szabadon és megszorítások nélkül eljutnia a szent helyekre, részt venni a vallásos szertartásokon, és hozzájárulni a szent épületek fenntartásához. Teljesedjenek be Izaiás próféciájának szavai, mely szerint sok nemzet özönlik az Úr házának hegyéhez, hogy Ő tanítsa ôket utaira, azok pedig az Ő ösvényein járjanak. A béke és az igazságosság ösvényein, a kiengesztelődéshez és harmóniához vezető ösvényeken (vö. Iz 2,2–5).

Jóllehet Jeruzsálem neve azt jelenti: „a béke városa”, nyilvánvaló, hogy a béke évtizedeken át tragikusan elkerülte e szent föld lakóit. A világ szeme e régió népein van, miközben azért küzdenek, hogy a sok szenvedést okozó konfliktusra igazságos és tartós megoldást találjanak. Számtalan férfi, nő és gyermek biztonságosabb és stabil jövôbe vetett reménye függ az izraeliek és palesztínok béketárgyalásainak kimenetelétől. Minden jó akaratú emberrel egységben kérve kérem a felelôsséggel bírókat, hogy derítsenek föl minden lehetséges utat a rendkívüli nehézségek igazságos megoldásának kereséséhez, hogy ez a két nép békességben tudjon élni a saját hazájában, biztonságos és nemzetközileg elismert határok között. Ennek érdekében remélem és kérem, hogy hamarosan teremtsék meg a nagyobb bizalom légkörét, mely képessé teszi a feleket arra, hogy lépéseket tegyenek a béke és a stabilitás felé.

Különleges köszöntésem szól az itt jelenlévő katolikus püspökökhöz és hívôkhöz. Péter utódaként lépek erre a földre – ahol Péter megkapta a feladatot, hogy legeltesse az Úr bárányait –, hogy köztetek is teljesítsem szolgálatomat. Különleges örömömre szolgál, hogy együtt lehetek veletek a Család Évének zárásakor, amelyre majd Názáretben, Jézus, Mária és József szent családjának lakóhelyén kerül sor. Miként a béke világnapjára küldött üzenetemben mondtam, a család „a béke első és pótolhatatlan tanítója” (3. pont), s ezért nagyon fontos szerepe van az emberi társadalomban minden szinten jelenlévő megoszlások gyógyításában. A Szentföld keresztény közösségeinek mondom: hűséges tanúságtételetekkel mellette, aki a megbocsátást és a kiengesztelődést hirdette, elkötelezettségetekkel minden emberi élet szent voltának védelmére, különleges szolgálatot tehettek annak érdekében, hogy végetérjenek az ellenségeskedések, melyek oly régóta gyötrik ezt a földet. Azért imádkozom, hogy folyamatos jelenlétetek Izraelben és a Palesztín Területeken sok gyümölcsöt hozzon a béke és a kölcsönös megbecsülés számára a bibliai földön élő minden nép körében.

Elnök úr, Hölgyeim és Uraim, még egyszer köszönöm a fogadtatást és a jó akaratú érzéseimről biztosítom Önöket. Isten adjon erőt az Ő népének! Isten áldja meg az Ő népét békességgel!

 

Vissza a Tartalomhoz>>

Udvariassági látogatás az izraeli államelnöknél
Jeruzsálem, 2009. május 11., hétfő, 16,15


Elnök Úr,
Excellenciás Uraim,
Hölgyeim és Uraim!

A vendégszeretet nemes gesztusaként Perez elnök úr a rezidenciáján fogad bennünket, fölkínálva a lehetôséget számomra, hogy mindnyájukat üdvözöljem, s néhány gondolatomat rövid megosszam Önökkel. Elnök úr, köszönöm Önnek az udvarias fogadtatást és meleg szavait, melyeket szívbõl viszonzok. Köszönetem az énekeseknek és muzsikosoknak, akik megajándékoztak bennünket elegáns elõadásukkal.

Elnök Úr, hivatalba lépésekor küldött jó kívánságomban alkalmam volt megemlékezni arról, hogy szolgálatát mennyire jellemzi az erõs elkötelezettség az igazságosság és béke mellett. Ma szeretném biztosítani Önt és az éppen megalakult új kormányt, valamint Izrael államának minden lakóját, hogy a szent helyeken tett zarándoklatom imádságos zarándoklat az egység és a béke drága ajándékáért Közép-Kelet és az egész emberiség számára. Valójában minden áldott nap imádkozom azért, hogy az igazságosságból születõ béke térjen vissza a Szentföldre és az egész régióba biztonságot és új reményt hozva mindenki számára.

A béke mindenekelôtt isteni ajándék. A béke ugyanis a Mindenható ígérete az egész emberi nemnek, és az egység megõrzõje. Jeremiás próféta könyvében olvassuk, „mert én ismerem a gondolatokat, amelyeket én gondolok felõletek, mondja az Úr, a béke gondolatait és nem a sanyargatásét, hogy maradékot és reményt adjak nektek” (Jer 29,11). A próféta emlékeztet a Mindenható ígéretére, aki „engedi magát megtalálni”, aki „meghallgat”, aki „összegyûjt”. De van egy feltétel: nekünk keresnünk kell Őt, teljes szívvel kell keresnünk (vö. 29,12–14).

Az itt jelenlévő vallási vezetőknek szeretném mondani, hogy a vallások különleges szolgálata a béke keresésében elsôdlegesen a szenvedélyes és egyetértő istenkeresésre támaszkodik. A mi feladatunk hirdetni és tanúsítani, hogy a Mindenható jelen van és megismerhető akkor is, ha a szemünk elől elrejtőzöttnek látszik, hogy tevékenykedik világunkban a mi javunkra, s hogy a társadalom jövôjét a remény határozza meg, amikor összhangban van az isteni renddel. Isten dinamikus jelenléte egyesíti a szíveket és biztosítja az egységet. A személyek közötti egység végső alapja ugyanis Isten tökéletes egyetlensége és egyetemessége, aki a férfit és a nőt a saját képére és hasonlatosságára teremtette, azért, hogy bevezessen minket a maga isteni életébe, hogy mindenki eggyé válhasson.

Éppen ezért a vallási vezetőknek tudatában kell lenniük, hogy bármiféle megosztottság vagy feszültség, minden befelé forduló vagy gyanakvó irányzat a hívôk vagy közösségeink között, könnyen olyan ellentmondáshoz vezethet, mely elhomályosítja a Mindenható egyetlen voltát, elárulja egységünket, és ellentmond az Egyetlennek, aki úgy nyilatkoztatja ki magát, mint aki „gazdag szeretetben és hűségben” (Kiv 34,6; Zsolt 138,2; 85,11). Kedves Barátaim, Jeruzsálem, mely hosszú ideje különbözô eredetű népek találkozási helye, olyan város, mely zsidóknak, keresztényeknek és muszlimoknak lehetôséget ad arra, hogy kötelességként vállalják és kiváltságként örüljenek annak, hogy a békés együttélés közös tanúságát tehetik az egyetlen Isten imádóinak régi vágya szerint; hogy kibontakoztassák a Mindenhatónak az egész emberi családra vonatkozó tervét, melyet Ábrahámmal közölt; s hogy hirdessék az ember igazi természetét, tudniillik hogy Istent kereső lény. Törekedjünk tehát gondoskodni arról, hogy közösségeink – tanításunktól és vezetésünktől segítve – hűségesek tudjanak lenni a hitükhöz és mindig tudatában legyenek Isten végtelen jóságának, minden ember lény sérthetetlen méltóságának és az egész emberi család egységének.

A Szentírás a biztonságnak is sajátos értelmét kínálja. A héberben a biztonság – batah – a bizalomból ered, és nem csak a fenyegetéstől való mentességet, hanem a nyugalom és a bizalom érzületét is jelenti, Izaiás próféta könyvében olvasunk az isteni áldás idejéről: „végül kiöntetik ránk a lélek a magasból. És a puszta kertté lesz, és a kert erdőnek számít; és a magányban ítélet lakik majd, és az igazságosság a kertben fog ülni; és az igazságosság műve lesz a béke, és az igazságosság művelése nyugalom és biztonság lesz örökre” (Iz 32,15–17). Biztonság, nyugalom, igazságosság és béke: Isten világra vonatkozó tervében elválaszthatatlanok egymástól. Távolról sem emberi erőfeszítés termékei, hanem Istennek az emberrel való alapvetô kapcsolatából fakadó értékek, és közös örökségként laknak minden személy szívében.

Ezen értékek megvédésére és gyarapítására egyetlen út van: gyakorolni kell ôket! Élni kell őket! Egyetlen személy, egyetlen család, egyetlen közösség vagy nemzet nem mentes a kötelességtől, hogy igazságosságban éljen és cselekedjen a békéért. Természetesen ránk tartozik, hogy a polgári és politikai vezetők gondoskodjanak igazságos és megfelelô biztonságról a nép számára, melynek szolgálatára választották ôket. E célkitűzés egyik része az emberiség közös értékei szolgálatának, ezért nem állítható szembe az emberi család egységével. Egy társadalom értékei és igazi céljai, melyek mindig óvják az emberi méltóságot oszthatatlanok, egyetemesek és kölcsönös összefüggésben vannak egymással (vö. Beszéd az ENSZ-hez 2008. április18-án), ezért megvalósíthatatlanok, amikor részleges érdekek vagy töredékes politikák zsákmányává válnak. Egy nemzet igazi érdeke mindig a mindenkit megillető igazságosság által érvényesül.

Hölgyeim és Uraim, a tartós biztonság bizalom kérdése, az igazságosságból és az integritásból táplálkozik, s a szívek megtérése pecsételi meg, mely arra kötelez, hogy a másik szemébe nézzünk és ismerjük föl, mint hozzánk hasonló „te”-t, a fivérünket, nővérünket. Ily módon vajon nem maga a társadalom változik-e „gyümölcsös kertté” (vö. Iz 32,15), melyre nem a tömbök és tiltakozások, hanem az összetartozás és az összhang jellemző? Nem változhat-e nemes törekvések közösségévé, ahol mindenki hozzáférhet a neveléshez, a családi otthonhoz, a vállalkozási lehetôséghez: egy olyan társadalommá, amely kész a remény tartós alapjaira építeni?

Befejezésül e föld és e város családjaihoz szeretnék fordulni. Van-e szülő, aki erőszakot, bizonytalanságot vagy megoszlást kívánna a fiának vagy a lányának? Miféle humánus politikai célt lehetne szolgálni konfliktuok és erőszak által? Hallom mindazok kiáltását, akik ebben az országban élnek, és igazságosságot, békét, méltóságuk iránti tiszteletet, állandó biztonságot, külső fenyegetések és esztelen erőszak félelmétől mentes mindennapi életet kívánnak. Tudom, hogy tekintélyes számú férfi, nő és fiatal dolgozik a békéért és a szolidaritásért kulturális programokban és együttérzően támogató kezdeményezésekben; aki elég alázatos ahhoz, hogy megbocsásson.

Elnök úr, megköszönöm az irántam tanúsított kedvességét és újra biztosítom arról, hogy imádkozom a kormányért és ezen állam minden polgáráért. Mindenki szívének őszinte megtérése vezessen el a mindenki iránt tanúsított igazságosság által a béke és a biztonság egyre elszántabb szolgálatára. Shalom!
 

Vissza a Tartalomhoz>>


A Yad Vasem emlékhely meglátogatása
Jeruzsálem, 2009. május 11., hétfő, 17.45

„Az én házamban és az én falaim között helyet (...) és nevet adok: örök nevet adok nekik, amely nem vész el soha.” (Iz 56,5)

Izaiás próféta könyvének e kis részlete mond két egyszerű szót, melyek ünnepélyesen fejezik ki e tisztelt hely mély jelentését: yad-„emlékezet”; shem-„név”. Azért jöttem el ide, hogy csöndben megálljak ezen emlékmű előtt, amelyet a Soah rettenetes tragédiájában megölt zsidók milliói emlékezetére állítottak. Ők az életüket elvesztették, de soha nem veszítik el a nevüket: a nevük maradandóan bevésődött szeretteik, fogolytársaik és mindazok szívébe, akik el vannak szánva arra, hogy soha többé nem engednek megtörténni hasonló szörnyűséget az emberiség gyalázatára. Nevük különösen és mindenekelôtt a mindenható Isten emlékezetébe van eltörölhetetlenül belevésve.

Valaki megrabolhatja a szomszédját, elveheti a vagyonát, megfoszthatja kedvező alkalmaktól vagy a szabadságától. Lehet szőni alattomos hálót hazugságból, hogy meggyôzzenek arról: egyes csoportok nem érdemelnek tiszteletet. De semmiféle erőszakkal nem lehet elvenni egy emberi lénytől a nevét.

A Szentírás tanít a nevek jelentôségéről, amikor valakire valami páratlan küldetés vagy különleges ajándék bizatott. Isten Ábrahámnak nevezte el Ábrámot, mert „sok nép atyjává” kellett válnia (Ter 17,5). Jákob az „Izrael" nevet kapta, mert „küzdött Istennel és az emberekkel, és győzött” (vö. Ter 32,29). Ebben a tisztelt emlékhelyben őrzött neveknek örökre szent helye van Ábrahám megszámlálhatatlan utóda között. Amint Ábrahámmal történt, az ő hitük is próbára tétetett. Miként Jákob, ők is elmerültek a jó és a rossz közötti harcban, miközben azért küzdöttek, hogy fölismerjék a Mindenható terveit. Ezen áldozatok neve nem veszhet el soha! Szenvedéseik soha le nem tagadhatók, le nem becsülhetők, el nem feledhetők. Minden jó akaratú embernek éberen kell ügyelnie arra, hogy gyökeresen tépjen ki az emberi szívből mindent, ami ehhez hasonló tragédiákhoz vezethet!

A katolikus Egyház Jézus tanítása ismeretében és arra törekedve, hogy Őt kövesse a mindenki iránti szeretetben, mély együttérzést tanúsít az áldozatok iránt, akiknek emlékét itt őrzik. Ugyanígy ott áll mindazok mellett, akiket napjainkban fajuk, bőrszínük és életkörülményeik vagy vallásuk miatt üldöznek – szenvedéseiket magáénak vallja és velük együtt reménykedik az igazságosságban. Mint Róma püspöke és Péter apostol utóda – elődeimhez hasonlóan – hangsúlyozom az Egyház elkötelezettségét arra, hogy fáradhatatlanul imádkozzék és tevékenykedjen azért, hogy a gyűlölet soha többé ne uralkodjék el az emberi szívekben. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene a béke Istene (vö. Zsolt 85,9).

Az Írások arra tanítanak, hogy kötelességünk emlékeztetni a világot, hogy ez az Isten él, akkor is, ha olykor nehéznek is találjuk megérteni az Ő titokzatos és kifürkészhetetlen utait. Ő kinyilatkoztatta magát és folyamatosan tevékenykedik az emberi történelemben. Egyedül Ő kormányozza a világot, igazságosan és méltányosan ítélve meg minden népet (vö. Zsolt 9,9).

Ha ennek az emlékhelynek a belsejében csendesen elterülő víz tükrében tükröződő arcokat nézzük, lehetetlen, hogy ne jusson eszünkbe, hogy mindegyiküknek neve van. Csak elképzelni tudom szüleik örömtől ragyogó tekintetét, miközben némi félelemmel várták gyermekeik születését. Milyen nevet adunk ennek a gyermeknek? Mi lesz belőle? Ki gondolhatta közülük, hogy a gyermekük ilyen siralmas van ítélve?!

Miközben itt csöndben állunk, a kiáltásuk még visszhangzik a szívünkben. Az a kiáltás, mely az igazságtalanság és az erőszak minden cselekedete ellen hangzik. Örök kárhoztató ítélet az ártatlan vérontás ellen; Ábel kiáltása, mely a földről a Mindenható felé száll. Megvallva törhetetlen bizalmunkat Istenben, adjunk hangot e kiáltásnak a Siralmak könyvének szavaival, melyek zsidóknak és keresztényeknek egyaránt sokat mondanak:

„Az Úr irgalmasságai, hogy nem enyésztünk el,
mert nem fogytak el az Õ irgalmasságai.
Újak minden reggel,
nagy a Te hûséged.
„Osztályrészem az Úr, mondta a lelkem;
ezért várva várom Õt”.
Jó az Úr azokhoz, akik Õbenne remélnek,
az Õt keresõ lélekhez.
Jó várni hallgatással
az Úr szabadítását.” (3,22–26)

Kedves Barátaim, mélységesen hálás vagyok Istennek és Önöknek, hogy alkalmat kaptam arra, hogy csöndben álljak itt: ez emlékezés csöndjében, az imádság csöndjében, a remény csöndjében.
 

Vissza a Tartalomhoz>>


Találkozás a vallásközi dialógus szervezeteivel
Jeruzsálem, 2009. május 11., hétfő, 18.45

Kedves Püspök Testvéreim,
Tisztelt Vallási Vezetők,
Kedves Barátaim!


Nagy öröm számomra, hogy ezen az estén találkozhatom veletek. Szeretnék köszönetet mondani Őboldogsága Fouad Twal pátriárkának a jelenlévők nevében mondott nemes, üdvözlő szavaiért. Válaszul ugyanazokkal az érzésekkel, szívből köszöntöm mindnyájatokat és az általatok képviselt csoportok és szervezetek tagjait.

„Az Úr mondta Ábrahámnak: »Menj ki a földedről, és rokonságodból és atyád házából a földre, amelyet majd mutatok neked« (...) akkor Ábrahám elindult (...) és magával vitte a feleségét, Sárát.” (Ter 12,1–5.) Isten hívását, mely hitünk hagyományai történetének a kezdetét jelenti, az ember mindennapos életének rendes körülményei között hallották meg. És a történelem, ami ezt követte, nem elszigetelten, hanem az egyiptomi, hittita, sumér, babiloni, perzsa és görög kultúrával való találkozásban formálódott.

A hitet mindig egy adott kultúrában éljük meg. A vallástörténet bizonyítja, hogy egy hívô közösség fokozatosan jut el az Isten iránti teljes hûségre, úgy, hogy merít a kultúrából, mellyel találkozik és alakítja azt. Ugyanez a dinamika látható a három nagy monoteista vallás minden egyes hívôjében: Isten szavával összhangban – mint Ábrahám – válaszolunk a hívásra és elindulunk, keresve ígéreteinek beteljesedését, arra törekedve, hogy engedelmeskedjünk akaratának, végigjárva egy utat saját kultúránkban.

Ma, mintegy 4000 évvel Ábrahám után, a vallások találkozása a kultúrával nem pusztán földrajzi szinten folyik. A globalizáció egyes összetevõi és különösen az internet világa olyan bõséges virtuális kultúrát teremtett, amelynek értéke annyira változatos, amennyire megszámlálhatatlanok a megnyilvánulásai. Kétségtelenül sok minden történt annak érdekében, hogy az egyetemes emberi család belső egységének és szomszédságának érzése megszülessen. Ugyanakkor azon portálok korlátlan használata, melyek az embereknek válogatás nélküli információforráshoz való hozzáférést nyújtanak, könnyen egyre nagyobb töredezettségre vezethet: a megismerés egysége széttöredezik és az akadémiai és etikai hagyományokból merített megkülönböztetés, megítélés és kritika összetett készségét megkerülik vagy mellőzik.

Ezután természetszerűen fölvetődik a kérdés, hogy mit adhat a vallás a világ kultúráinak, amivel gátolhatná egy ilyen gyors globalizáció ártalmait? Miközben sokan készek arra, hogy a vallások közötti különbségeket sorolják, mi mint hívô illetve vallásos emberek azzal a kihívással nézünk szembe, hogy világosan fogalmazzuk meg azt, ami bennünk közös.

Ábrahám első lépése a hitben és a mi lépéseink a zsinagóga, az Egyház, a templom és a mecset felé, vagy tőlük távolodva, saját egyéni emberi történetünk ösvényeit járják végig, utat készítve az örök Jeruzsálem felé (vö. Jel 21,23). Hasonlóképpen minden kultúra a maga sajátos adó- és befogadókészségével az egyetlen emberi természetet fejezi ki. Mindazonáltal az egyéni sajátosság soha nem fejeződik ki teljesen egy férfi vagy egy nő kultúrája által, hanem inkább túlhaladja azt valami földöntúli valóság állandó keresésében. Ebből a szempontból, kedves barátaim, látjuk a lehetôségét egy olyan egységnek, mely független az egyformaságtól. Miközben a különbségek, melyeket a vallásközi dialógusban elemzünk, olykor barikádoknak tűnhetnek, mégsem igénylik azt, hogy elkendőzzük a tisztelet és a megbecsülés közös érzékét az egyetemes, az abszolút és azon igazság iránt, mely a vallásos személyeket elsôsorban arra készteti, hogy kapcsolatba lépjenek egymással. Ellenben közös a meggyôzôdésünk, hogy ezen transzcendens valóságok forrása a Mindenhatóban van, és az Ő vonásait viselik magukon – abban a Mindenhatóban, akit a hívôk magasztalnak egymás előtt, a szervezeteink előtt, társadalmunk és világunk előtt. Ily módon mi nem csupán gazdagítani tudjuk a kultúrát, hanem alakítani is: a vallásosan hűséges életek visszhangozzák Isten megjelenését, és így egy olyan kultúrát alakítanak ki, melyet nem kötnek az idő és a hely korlátai, hanem alapvetôen a hitből fakadó elvek és cselekedetek formálnak.

A vallásos hit föltételezi az igazságot. Aki hisz, az keresi az igazságot és annak alapján él. Jóllehet az eszköz, mely által fölfedezzük és közöljük az igazságot, részben vallásonként különbözô, mégsem kell elveszíteni bátorságunkat, hogy tanúságot tegyünk az igazság erejéről. Együtt tudjuk hirdetni, hogy Isten létezik, megismerhető, a föld az Ő teremtése, mi is az Ő teremtményei vagyunk, s hogy Ő minden férfit és nőt olyan életstílusra hív, mely tiszteletben tartja az Ő világra vonatkozó tervét. Barátaim, ha hisszük, hogy a birtokunkban van egy olyan megítélési és megkülönböztetési kritérium, mely isteni eredetű és az egész emberiségnek szól, akkor nem fáradhatunk bele abba, hogy ezt az ismeretet fölhasználjuk a polgári élet befolyásolására. Az igazságot mindenkinek föl kell ajánlanunk, mert a társadalom minden tagjának szól. Az igazság vet fényt az erkölcsiség és az etika megalapozására, és áthatja az értelmet erővel, hogy túlléphessen a maga korlátain és kifejezhesse legmélyebb közös vágyainkat. Az igazság távolról sem fenyegeti a kulturális pluralitás vagy a különbségek toleranciáját, hanem lehetôvé teszi az egyetértést, értelmesnek, tisztességesnek és igazolhatónak tartja a nyilvános vitát és utat nyit a béke felé. Ha engedelmeskedni akarunk az igazságnak, az tágítja fölfogásunkat és cselekvésünk terét, s lehetővé teszi a kultúrák és a vallások igazi dialógusát, melyre ma különösen szükség van.

Akik itt együtt vagyunk, valamennyien azt is tudjuk, hogy Isten szava ma kevésbé tisztán hallható, és maga az értelem nagyon sok helyzetben válik süketté az isteni dolgokra. És mégis, ez az „űr” nem a némaság űrje. Épp ellenkezőleg, tele van az önző törekvések, üres ígéretek és hamis remények zajával, melyek gyakran kitöltik az istenkeresés terét. De akkor mi meg tudjuk-e teremteni a tereket, a béke és a mély reflexió oázisait, melyekben újra hallani lehet Isten szavát, melyekben az értelem egyetemességén belül föl lehet fedezni az Ő igazságát, melyekben minden egyes ember – tekintet nélkül a lakóhelyére, etnikai csoportjára, politikai meggyôzôdésére vagy vallásos hitére – tiszteletben tartható mint személy, mint emberi lény? Egy olyan korban, amikor tengernyi információ közvetlenül hozzáférhető és társadalmi tendenciák bizonyos monokultúrát hoznak létre, a mély reflexió, mely ellenkezik az Isten jelenlététől való eltávolodással, erősíteni fogja az értelmet, cselekvésre fogja késztetni a kreatív tehetséget, meg fogja könnyíteni a kulturális szokások kritikus értékelését és támogatni fogja a vallásos hit egyetemes értékét.

Kedves Barátaim, az általatok képviselt intézmények és csoportok elkötelezettek a vallásközi dialógus és a kulturális kezdeményezések széles körének támogatása mellett. Az akadémiai intézményektől – és itt külön szeretném említeni a betlehemi egyetem kiemelkedő teljesítményeit – a nehéz helyzetben lévő szülők csoportjaiig; a muzsika és művészetek kezdeményezéseitől az édesanyák és édesapák bátor példaadásáig; a dialógizáló csoportoktól a karitatív szervekig, minden áldott nap bizonyítjátok meggyôzôdéseteket, hogy Isten előtti kötelességünk nem csak a kultuszban fejeződik ki, hanem a szeretetben és a gondoskodásban is a társadalom, a kultúra, egész világunk és mindazok iránt, akik ezen a földön élnek. Néhányan azt szeretnék, higgyük, hogy különbségeink szükségszerűen megoszlás okai, ezért tűrhetetlenek. Mások egyenesen úgy tartják, hogy a mi szavunkat egyszerűen el kell némítani. Mi azonban tudjuk, hogy különbségeinket soha nem kell úgy látnunk, mint a megoszlás vagy a feszültség – akár egymás közötti, akár tágabban, a társadalmon belüli – elkerülhetetlen forrását. Épp ellenkezőleg, a különbségek ragyogó alkalmat kínálnak a különbözô vallású személyeknek arra, hogy mély tisztelettel, értékeléssel és megbecsüléssel éljenek együtt és kölcsönösen bátorítsák egymást Isten útjain. A Mindenható támogatásával és az Ő igazságának a fényénél haladjatok bátran tovább, tiszteletben tartva azt, ami megkülönböztet, és támogtva azt, ami egyesít bennünket, azzal a vággyal megáldott teremtményeket, hogy reményt vigyünk közösségeinkbe és a világba. Isten vezéreljen minket ezen az úton!
 

Vissza a Tartalomhoz>>


Udvariassági látogatás a főmuftinál
2009. május 12., kedd, 9 óra

Kedves Muszlim Barátaim,
As-salámu ‘aláikum! Békesség veletek!

Szívbõl megköszönöm Muhammad Ahmad Hussein fõmuftinak és vele együtt Mohammed Azzam al-Khatib al-Tamini sejknek, a jeruzsálemi Islamic Waqf igazgatójának és Abdel Azim Salhab sejknek, az Awquaf Council fejének üdvözlõ szavait, melyeket az Önök nevében intéztek hozzám. Mélységesen hálás vagyok a meghívásért, hogy látogassam meg ezt a szent helyet, és szívesen fejezemki tiszteletemet Önök és a jeruzsálemi iszlám közösség vezetői iránt.

A Szikladóm kupolája arra indítja szívünket és elménket, hogy gondolkozzunk el a teremtés misztériumán és Ábrahám hitén. Itt találkoznak a három nagy monteista világvallás utai, emlékeztetve arra, ami közös bennük. Mindegyikük egyetlen Istenben, mindenek teremtôjében és kormányzójában hisz. Mindegyikük ősének ismeri el Ábrahámot, a hit emberét, akit Isten különleges áldásban részesített. A századok folyamán mindegyikük megszámlálhatatlan hívôt gyűjtött össze, s adott életet gazdag spirituális, intelektuális és kulturális hagyománynak.

Ebben a sajnálatos módon megoszlásokkal szaggatott világban e szent hely ösztönzés és kihívás minden jó akaratú férfi és a nő felé, hogy törekedjen legyőzni a múlt megnemértéseit és konfliktusait és induljanak el az őszinte dialógus útján azzal a céllal, hogy igazságos és békés világot építsenek az eljövendő nemzedékek számára.

Mivel a vallási hagyományok tanításai Isten létéről, az élet értelméről és az emberiség közös sorsáról beszélnek – mondhatjuk, mindarról, ami számunkra nagyon értékes és szent –, elérhetne minket a kísértés, hogy e dialógushoz közeledve kételkedjünk eredményességében. Mindazonáltal megkezdhetjük e dialógust azzal a hittel, hogy az Egyetlen Isten az igazságosság és az irgalmasság végtelen forrása, hiszen Benne tökéletes egységben van e két tulajdonság. Akik vallják az Ő nevét, azoknak feladata, hogy határozottan kötelezzék el magukat az igazságosság mellett, de követve az Ő kegyességét is, hiszen mindkét magatartás lényege szerint az emberi család békés és harmónikus együttélésére irányul.

Ezért tudomásul kell venni, hogy akik az egyetlen Istent imádják, azoknak meg kell mutatniuk, hogy az egész emberi család egységére alapozva efelé az egység felé tartanak. Más szóval az Egyetlen Isten, a Teremtô, a Magasságbeli iránti hűség elvezet annak fölismerésére, hogy minden ember alapvetôen kapcsolódik egymáshoz, mert létük egyetlen forrásból fakad és egyetlen közös cél felé tartanak. Mivel eltörölhetetlenül isteni képmások, arra hivatottak, hogy tevékeny szerepet töltsenek be a megoszlások orvoslásában és az emberi szolidaritás gyarapításában.

Ez súlyos felelôsséget ró ránk. Akik tisztelik az Egyetlen Istent, hiszik, hogy Ő az embereket felelôsségre vonja a tetteikért. A keresztények állítják, hogy az értelem és a szabadság isteni ajándékai alapozzák meg e felelôsséget. Az értelem nyitja meg az elmét, hogy megértse a közös természetet és az emberi család közös rendeltetését, miközben a szabadság arra indítja a szívet, hogy fogadja el a másik embert és szeretetben szolgálja őt. A tengely, amely körül minden egyéb forog, az osztatlan szeretet az Egyetlen Isten iránt és a felebaráti szeretet. Ez a magyarázata annak, miért dolgozunk fáradhatatlanul annak érdekében, hogy az emberi szíveket megszabadítsuk a gyűlölettől, a haragtól vagy a bosszúállástól.

Kedves Barátaim, hívô zarándokként jöttem Jeruzsálembe. Megköszönöm Istennek, hogy alkalmat adott nekem arra, hogy találkozzam Önökkel, mint Róma püspöke és Péter apostol utóda, de úgy is, mint fia Ábrahámnak, akiben „áldást nyer a föld minden családja”. (Ter 12,3; vö. Róm 4,16–17). Biztosíthatom Önöket, hogy az Egyháznak forró vágya együttműködni az emberi család javára. Az Egyház szilárdan hiszi, hogy az Ábrahámnak adott ígéret egyetemes jelentôségű, átölel minden férfit és a nőt, származásától vagy társadalmi helyzetétől függetlenül. Miközben az muszlimok és a keresztények folytatják a már megkezdett tiszteletteljes dialógust, azért imádkozom, hogy fedezzék föl, miként kapcsolódik elszakíthatatlanul Isten egyetlensége az emberi család egységéhez. Meghajolva a teremtés szeretetteljes terve előtt, tanulmányozva a kozmoszba beleírt és az emberi szívbe beleszőtt törvényt, elgondolkodva Isten kinyilatkoztatásának titokzatos ajándékán, mindazok, akik figyelmesen szemlélik az Ő abszolút jóságát, soha ne veszítsék szem elől, hogyan tükröződik ez a másik ember arcán.

Ezekkel a gondolatokkal kérem alázatosan a Mindenhatót, hogy adjon Önöknek békét és áldja meg e régió egész szeretett népét. Törekedjünk az egyetértés és az együttműködés szellemében élni, az egymásnak nyújtott nagylelkű szolgálattal téve tanúságot az Egyetlen Isten mellett. Köszönöm!

 

Vissza a Tartalomhoz>>

Látogatás Jeruzsálem nyugati falánál (Sirató falnál)
2009. május 12., kedd, 10 óra


Minden korszakok Istene,
abból az alkalomból,
hogy ellátogathattam Jeruzsálembe,
a „Béke városába”,
a zsidók, keresztények és muszlimok lelki otthonába,
színed elé hozom
az egész világ minden emberének
örömeit, reményeit és törekvéseit,
próbatételeit, fájdalmát és szenvedését.

Ábrahám, Izsák és Jákob Istene,
hallgasd meg a szorongatottak,
a megfélemlítettek, a kétségbeesettek kiáltását;
küldd el a te békédet erre a Szent Földre,
Közép-Keletre,
az egész emberi családra;
indítsd meg azok szívét,
akik segítségül hívják a te nevedet,
hogy alázatosan járják
az igazságosság és az együttérzés útját.

„Jóságos az Úr azokhoz, akik benne remélnek,
azokhoz, akik keresik Õt!” (Siralm 3,25)

 

Vissza a Tartalomhoz>>


Udvariassági látogatás a két Fõrabbinál a Hechal Shlomo Központban
2009. május 12., kedd, 10.45

Mélyen Tisztelt Rabbi Urak,
Kedves Barátaim!

Hálás vagyok a meghívásért, hogy látogassam meg a Hechal Shlomót és találkozzam Önökkel, amikor Róma püspökeként a Szentföldet járom. Köszönetet mondok Shlomo Amar szefárd és Yona Metzger askenáz rabbi uraknak szívélyes üdvözlô szavaikért és az általuk kifejezett kívánságért, hogy tovább erõsítsük azt a baráti kapcsolatot, melyet a Katolikus Egyház és a Fõrabbinátus az utóbbi évtizedben oly gondosan ápolt. Az Önök 2003-ban és 2005-ben tett látogatásai a Vatikánban az erõsödõ kapcsolatainkat jellemzõ jó akarat jelei.

Mélyen tisztelt rabbi urak, viszonzom e magatartást azzal, hogy a magam részérõl kifejezem Önök és közösségeik iránt személyes tiszteletemet és megbecsülésemet. Biztosíthatom Önöket, hogy azt kívánom: mélyítsük el a kölcsönös megértést és együttmûködést a Szentszék, az Izraeli Fõrabbinátus és az egész világon éló zsidó nép között.

Nagy megelégedésemre szolgál pápaságom kezdetétõl fogva annak a dialógusnak a gyümölcse, amelyet a Szentszék részéről a Zsidókkal való Vallási Kapcsolatok Bizottságának Küldöttsége és az Izraeli Fõrabbinátus részérõl pedig a Katolikus Egyházzal Való Kapcsolatok Bizottsága folytat. Szeretnék köszönetet mondani mindkét Bizottság tagjainak odaadó és fáradságos munkájukért, melyet e kezdeményezés kibontakoztatásáért végeznek, s melyet tisztelt elődöm, II. János Pál pápa annyira óhajtott, amint ezt 2000-ben a nagy jubileum alkalmával kifejezte.

Mai találkozásunk nagyon jó alkalom arra, hogy hálát adjunk a Mindenhatónak a sok áldásért, melyek a Kétoldalú Bizottság által folytatott dialógust kísérték, és azért, hogy reménykedve tekinthetünk következô üléseire. A delegátusok nyílt és türelmes tárgyalásokban megmutatkozó jó akarata nem csak az egyformán értett kérdésekben, hanem a nézeteltérési pontokban is utat készít a közéletben való hatékonyabb együttműködésre. Zsidók és keresztények számára egyformán fontos az egészséges társadalom érdekében az emberi élet szent volta tiszteletének biztosítása, a család központi szerepének elismerése, a fiatalok jó nevelése, a vallás és lelkiismeret szabadsága. A dialógus e témái csak a kezdeti szakaszát jelenti annak az útnak, amelyről reméljük, hogy biztonságos és célravezető lesz a jobb, kölcsönös megértéshez.

Az ilyen sorozatos találkozások ereje hamarosan láthatóvá lett abban, hogy együtt aggódunk az erkölcsi relativizmus és az általa okozott károk láttán, melyet az emberi személy méltósága ellen gerjeszt. Napjaink legégetőbb etikai kérdéseihez közeledve közösségeink azzal a kihívással találkoznak, hogy értelmi szinten mozgósítaniuk kell a jó akaratú személyeket, s ugyanakkor el kell látni ôket a vallási alapokkal, melyek jobban alátámasztják az örök erkölcsi értékeket. A megkezdett dialógusnak meg kell találnia a megoldásokat, miként lehetséges keresztényeknek és zsidóknak együtt dolgozni azért, hogy a társadalom egyre jobban értékelje vallási és etikai hagyományaink sajátos szolgálatait. Itt, Izraelben a keresztények, tekintettel arra, hogy az egész népességnek csupán egy kicsi részét alkotják, külön is értékelik a zsidó szomszédaikkal folytatott dialógus alkalmait.

A bizalom tagadhatatlanul lényeges eleme a hatékony dialógusnak. Most itt az alkalom, hogy megismételjem: a Katolikus Egyház visszavonhatatlanul elkötelezett a II. Vatikáni Zsinat által elhatározott út mellett, mely a keresztények és zsidók közötti őszinte és tartós kiengesztelődéshez vezet. Miként a Nostra Aetate nyilatkozat tisztázta, az Egyház értékeli a keresztények és zsidók közös spirituális örökségét, és egy egyre mélyebb kölcsönös megértést óhajt, és ezt serkenti mind a biblikus és teológiai kutatások, mind a testvéri dialógusok által. Ennek bizonysága a Kétoldalú Bizottság hét találkozója, melyek már megtörténtek a Szentszék és a Főrabbinátus között! Nagyon hálás vagyok Önöknek, hogy viszont biztosítják: a Katolikus Egyház és a Főrabbinátus közötti barátság tovább folytatódik, hogy növekedjék a kölcsönös tiszteletben és megértésben.

Kedves Barátaim, újra kifejezem mély elismerésemet a hozzám intézett üdvözlésekért. Bízom abban, hogy a mi barátságunk a bizalom példája lesz az egész világ zsidói és keresztényei közötti dialógusban. Látván az elért eredményeket és a Szentírásból merítve indítást, bizalommal számíthatunk közösségeink – és minden jó akaratú ember – közötti egyre meggyôzôdésesebb együttműködésre a gyűlölet és üldözés elítélésében az egész világon. Kérem Istent, aki vizsgálja a szívünket és ismeri a gondolatainkat (Zsolt 139,23), világosítson meg bennünket bölcsességével, hogy követni tudjuk parancsait, azaz szeretni tudjuk Őt teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és minden erőnkkel (vö. MTörv 6,5), és szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat (vö. Lev 19,18). Köszönöm!

Vissza a Tartalomhoz>>


Regina Coeli a szentföldi ordináriusokkal a Cönákulumban
2009. május 12., kedd, 11.50

Kedves Püspök Testvéreim,
Kedves Kusztosz Atya!

Nagy öröm számomra, hogy titeket, a Szentföld ordináriusait itt. a Cönákulumban köszönthetlek, ahol a hagyomány szerint az Úr föltárta a szívét választott tanítványainak és megünnepelte a húsvéti misztériumot, s ahol a Szentlélek Pünkösd napján arra indította az apostolokat, hogy menjenek és hirdesség az evangéliumot. Megköszönöm Pizzaballa atyának nevetekben hozzám intézett üdvözlõ szavait. Ti képviselitek a Szentföld katolikus közösségeit, melyek hitükkel és odaadásukkal olyanok mint az égõ gyertyák: megvilágítják a keresztény szent helyeket, melyeket egykor Jézus, ami élõ Istenünk jelenléte szentelt meg. Ez a különleges kiváltság számotokra és népeteknek különleges helyet biztosít szívemben, mint Péter utódának szeretetében.

„Amikor Jézus tudta, hogy eljött az órája, hogy ebbõl a világból visszatérjen az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette ôket” (Jn 13,1). A Cönákulum Urunk utolsó vacsorájára emlékeztet, melyet Péterrel és a többi apostollal költött el, és imádságos szemlélődésre hívja az Egyházat. Ilyen lélekkel vagyunk most együtt, Péter utóda az apostolok utódaival, ugyanazon a helyen, ahol Jézus testének és vérének fölajánlásával kinyilatkoztatta az Isten és népe közötti szeretetszövetség új mélységeit. A Cönákulumban a kegyelem és az üdvösség misztériumai, melynek címzettjei s ugyanakkor hírnökei és szolgái is vagyunk, csak a szerelem szavaival fejezhető ki. Mivel Ő előbb szeretett és folyamatosan szeret minket, ezért válaszolhatunk szeretettel (vö. Deus caritas est, 2. p.). Keresztény életünk nem egyszerű emberi erőfeszítés arra, hogy az evangélium kötelességként ránk rótt igényei szerint éljünk. Az Eucharisztiában bevontak minket az isteni szeretet misztériumába. Életünk a nekünk ajándékozott szerelem hatalmának ingyenes, tanulékony és tevékeny elfogadásává válik. Ez az átformáló szerelem, ami kegyelem és igazság (vö. Jn 1,17), segít egyenként is, közösségben is legyőzni azt a kísértést, hogy az önzésben, a türelmetlenségben, elszigetelődésben, előítéletekben és a félelemben magunkba zárkózzunk, és arra késztet, hogy nagylelkűen odaajándékozzuk magunkat az Úrnak és a többieknek. Mint keresztény közösségeket arra indít, hogy serényen és bátran legyünk hűségesek küldetésünkhöz (vö. ApCsel 4,13). A Jó Pásztorban, aki életét adja nyájáért, a Mesterben, aki megmossa tanítványai lábát, Kedves Barátaim, megtaláljátok saját szolgálatotok mintáját Istenünk szolgálatában, a szeretet és a közösség gyarapításában.

Az elmék és szívek közösségére szóló hívás, mely életünkben oly szorosan kapcsolódik a szeretet parancsához, és az Eucharisztia egyesítő hatásához, egész különlegesen fontos a Szentföldön. Az itt élő különbözô keresztény egyházak gazdag és változatos lelki örökséget képviselnek, s az evangélium és a különbözô kultúrák kölcsönhatásának a jelei. E helyi egyházak arra is emlékeztetnek, hogy az egész Egyház küldetése az, hogy hirdesse Isten egyetemes szeretetét, és egyesítse közelről és távolból mindazokat, akiket Isten meghívott, úgy, hogy hagyományaikkal és tehetségeikkel Isten egyetlen családját alkossák. A mi korunkra egy új lelki impulzus jellemző, mely a katolikus Egyházban a különbözôségek közössége és egy új ökumenikus tudat felé indít, különösen a II. Vatikáni Zsinat óta. A Szentlélek édesen vezeti szívünket az alázat és a béke, a kölcsönös elfogadás, a megértés és az együttműködés felé. Ez a Szentlélek indítására kialakult egységre való belső készség döntő abban, hogy a keresztények teljesíteni tudják küldetésüket a világban (vö. Jn 17,21).

Amilyen mértékben befogadja az Egyház a szeretet ajándékát és növekszik ez az ajándék, olyan mértékben lesz élő a keresztény jelenlét a Szentföldön és a szomszédos régiókban. E jelenlét életfontosságú az egész társadalom java szempontjából is. Jézus világos szavai arról, hogy benső kapcsolat van Isten és a felebarát iránti szeretet között, az irgalmasság és az együttérzés, a szelídség, a béke és a megbocsátás között, olyan kovász, mely képes átalakítani a szíveket és megformálni a cselekedeteket. Közép-Kelet keresztényei a többi jó akaratú emberrel együtt mnt lojális és felelôs polgárok – a nehézségek és a megszorítások ellenére – hozzájárulnak a különbségek közepette a békés légkör megszilárdításához és gyarapításához. Szívesen ismétlem feléjük azt, amit 2006 karácsonyán Közép-Kelet katolikusainak mondtam: „Szeretettel nyilvánítom ki személyes közelségemet az emberi bizonytalanság, a mindennapos szenvedés, a félelem és a remény jelen helyzetében, melyet átéltek. Megismétlem közösségeitek felé a Megváltó szavát: »Ne félj, te kisded nyáj, mert Atyátoknak úgy tetszett, hogy nektek adja az országot« (Lk 12,32)” (Üzenet 2006. december 21-én).

Kedves Püspök Testvéreim, számítsatok támogatásomra és bátorításomra, amikor lehetôségeitek szerint megtesztek mindent azért, hogy keresztény testvéreink itt maradjanak őseik földjén és a béke hirnökei és szerzői legyenek. Értékelem erőfeszítéseiteket, melyekkel mint érett és felelôs polgároknak olyan lelki segítséget, értékeket és elveket kínáltok fel, melyek segítik ôket társadalmi szerepük betöltésében. Tanítással, hivatásbeli fölkészítéssel és egyéb társadalmi és gazdasági kezdeményezésekkel erősíteni és javítani lehet állapotukat. A magam részéről megismétlem szerte a világon élő fivéreink és nővéreink felé a felhívást, hogy támogassák a Szentföld és Közép-Kelet keresztény közösségeit, és emlékezzenek meg róluk imádságaikban. Ebben az összefüggésben szeretném kifejezni elismerésemet a szolgálatért, melyet végeznek sok zarándok és látogató javára, akik azért jönnek a Szentföldre, hogy Jézus nyomaiban megújulást és új indításokat nyerjenek. Az evangéliumi történet, ha történeti és földrajzi környezetében szemléljük, megelevenedik és sokszínűvé válik, s az Úr szavai és tettei jobban érthetők. A szentföldi zarándokok sok emlékezetes élménye vált lehetôvé a ti vendégszereteteteknek és testvéri vezetésteknek, különösen a Kusztódia ferences testvérei vezetésének köszönhetően. E szolgálatért az egyetemes Egyház hálája és elismerése felől biztosítalak benneteket, és kívánom, hogy a jövôben a zarándokok még nagyobb számban jöjjenek ide.

Kedves Testvéreim, amikor örvendező imádságunkkal Máriához, a mennyország királynéjához fordulunk, bizalommal tegyük le az ő kezébe a Szentföld minden keresztényének jólétét és lelki megújulását, hogy így pásztoraik vezetésével növekedhessenek a hitben, a reményben és a szeretetben és állhatatosak legyenek küldetésükben, mint a közösség és a béke munkásai.

Regina Coeli...

 

Vissza a Tartalomhoz>>

Szentmise a Jozafát völgyében
2009. május 12., kedd, 16.30


Kedves Testvéreim az Úrban!

„Krisztus föltámadott, alleluja!” – E szavakkal nagy szeretettel köszöntelek benneteket. Megköszönöm Fouad Twal pátriárka nevetekben elmondott üdvözlõ szavait, és kifejezem örömömet amiatt, hogy ezt a szentmisét veletek, a Jeruzsálemben élõ Egyházzal mutathatom be itt. Az Olajfák hegyének lábánál gyûltünk össze, ahol a mi Urunk imádkozott és gyötrõdött, ahol sírt a város iránti szeretete miatt, és azon vágya miatt, hogy bárcsak fölismerné az „a béke útját” (vö. Lk 19,42); innen tért vissza az Atyához és itt adta utolsó földi áldását tanítványaira és reánk. Fogadjuk ma ezt az áldást. Õ adja különösen rátok, kedves fivéreim és nõvéreim, aki megszakítatlan kapcsolatban vagytok azokkal az elsõ tanítványokkal, akik találkoztak a föltámadott Úrral a kenyértörésben, akik „az emeleti teremben” átélték a Szentlélek kiáradását, akik Szent Péter és a többi apostol prédikációjára tértek meg. Köszöntésem szól minden más itt jelenlévõnek is, különösen azoknak a szentföldi hívôknek, akik különbözô okokból most nem lehetnek velünk itt.

Szent Péter utódaként az õ nyomába lépek, hogy hirdessem a föltámadott Urat köztetek, megerõsítselek benneteket atyáitok hitében és kérjem rátok azt a vigasztalást, mely a Vigasztaló ajándéka. Most, hogy itt állok előttetek, szeretném jelezni, hogy ismerem azokat a nehézségeket, kudarcokat, kínokat és szenvedéseket, melyeken közületek oly sokan átmentek e földet gyötrő konfliktusok miatt és tudok az áttelepülés keserű tapasztalatáról, melyet annyi családotok megismert és – ne adja Isten – ezután is megismerhet. Remélem, hogy jelenlétem jele annak, hogy nem vagytok elfeledve, hogy kitartó jelenlétetek és tanúságtételek drága Isten szemében, és a föld jövôjének egyik záloga. Éppen e helyekhez kötődő mély gyökereitek, ősi és erős keresztény kultúrátok, Isten ígéretei iránti szilárd bizalmatok miatt vagytok hivatva ti, szentföldi keresztények nem csak arra, hogy a hit világító tornyai legyetek az egyetemes Egyház számára, hanem arra is, hogy az összhang, a bölcsesség és a kiegyensúlyozottség kovásza legyetek ebben hagyományosan a pluralista, soknemzetiségű és sokvallású társadalomban.

A mai szentleckében Pál apostol arra buzdította a Kolosszeieket, hogy az „odaföntvalókat keressétek, ahol van és ül az Atya jobbján” (3,1). E szavak különös erővel visszhangzanak itt, a Getszeméni kert alatt, ahol Jézus az Atya akarata iránti teljes engedelmességgel elfogadta a szenvedés kelyhét, s ahonnan a hagyomány szerint fölment az Atya jobbjára, hogy szüntelenül közbenjárjon értünk, az Ő testének tagjaiért. Szent Pál, a keresztény remény nagy hirnöke, megismerte e remény árát, a részesedést a szenvedésben és az üldöztetésben az evangélium szeretetéért, és soha nem ingott meg meggyôzôdésében, hogy Krisztus föltámadása az új teremtés kezdete. Ezért mondja: „Amikor Krisztus, a ti életetek majd megjelenik, akkor ti is megjelentek vele együtt a dicsôségben!” (Kol 3,4.)

Pál buzdításának, hogy az odaföntvalókat keressük, szüntelenül visszhangoznia kell a szívünkben. Szavai a hitben látottak beteljesedéséről beszélnek, abban a mennyei Jeruzsálemben, ahol az ősi próféciák szerint Isten letörli majd a könnyet minden szemről és az üdvösség lakomáját készíti minden népnek (vö. Iz 25,6–8; Jel 21,2–4). Ez az a remény, az a látomás, mely mindazokat ösztökéli, akik szívesen látják e földi Jeruzsálemet, annak az egyetemes kiengesztelődésnek és békének a próféciája- és ígéreteként, mellyel Isten meg akarja ajándékozni az egész emberi családot. Sajnos ugyanezen város falai alatt szembe kell néznünk azzal, hogy a mi világunk mennyire távol van ettől a próféciátl és ígérettől. Ebben a szent városban, ahol az élet legyőzte a halált, ahol a Szentlélek az új teremtés első gyümölcseként árad ki, a reményt folyamatosan támadja a kétségbeesés, a kudarc és a cinizmus. Miközben a békét, mely Isten ajándéka és hívása, továbbra is fenyegeti az önzés, a konfliktus, a megoszlás és a régebbi sértések terhe. Ezért a keresztény közösségnek, melyebben a városban él – mely látta Krisztus föltámadását és a Szentlélek kiáradását –, minden lehetségeset meg kell tennie az evangéliumi remény megőrzésére, nagyra értékelve Krisztusnak a bűn és a halál fölötti végleges győzelmének zálogát, tanúságot téve a megbocsátás erejéről, és megmutatva az Egyháznak mint a Krisztusban, az új Ádámban kiengesztelődött, megújított és egyesített emberiség jelének és szentségének igazi természetét.

E város falai alatt összegyűlve, amely szent mindhárom nagy vallás követői számára, hogyan ne gondolnánk Jeruzsálem egyetemes hivatására? Ez a próféták által meghirdetett hivatás vitathatatlan, visszavonhatatlan tény, mely e város és népe bonyolult történetére alapul. Zsidók, muszlimok és keresztények e várost lelki hazájuknak tekintik. Mi mindent meg kell még azért tenni, hogy valóban a „béke városa” legyen minden népnek, ahova mindenki elzarándokolhat, hogy keresse Istent és hallja az Ő hangját, „a hangot, amely békéről beszél” (vö. Zsolt 85,8)!

Jeruzsálem valóban mindig olyan város volt, melynek utcáin a legkülönbözôbb nyelvek hangzottak, kövein minden fajból és nyelvből való népek jártak, falai Istennek az egész emberi családot körülvevő gondviselését szimbolizálják. E városnak globalizált világunkban kis mikrokozmoszként kell élnie a maga hivatását, olyan helynek kell lennie, mely az egyetemességet, a mások iránti tiszteletet, a dialógust és a kölcsönös megértést tanítja; olyan helynek, ahol az előítéleteket tápláló tudatlanságot és félelmet legyőzi a tisztesség, a becsület és a békesség keresése. E falak között nem volna szabad helyet találnia az elzárkózásnak, a hátrányos megkülönböztetésnek, az erőszaknak és az igazságtalanságnak. Az irgalmas Istenben hívôknek – legyenek akár zsidók, akár keresztények akár muszlimok –, kell az elsőknek lenniük abban, hogy támogassák a kiengesztelődés és a béke kultúráját, bármilyen lassan jutunk is előre, s bármilyen nagy is a múlt emlékeinek a súlya.

Szeretném kifejezetten megnevezni azt a tragikus valóságot, mely mindazok számára, akik szeretik ezt a várost és ezt a földet, komoly aggodalom forrása, tudniillik a keresztény közösség számos tagjának elvándorlását az utóbbi években. Jóllehet sokakat, fôként fiatalokat érthető indítékok késztetnek kivándorlásra, e döntés a város jelentôs kulturális és spirituális elszegényedését vonja maga után. Szeretném ma megismételni azt, amit már más alkalmakkor mondtam: a Szentföldön mindenki számára van hely! Miközben buzdítom a hatóságkat, hogy tartsák tiszteletben és támogassák a keresztények itteni jelenlétét, ugyanakkor biztosítani szeretnélek benneteket az egész Egyház és a Szentszék szolidaritásáról, szeretetéről és támogatásáról.

Kedves Barátaim, az imént hallott evangéliumi részletben Szent Péter és Szent János együtt futott az öres sírhoz, és János, amint mondta: „látott és hitt” (Jn 20,8). Itt a Szentföldön, ti is, a világ minden részéről seregestől érkező zarándokkal együtt a hit szemével látjátok a templomokat és szent helyeket; és boldogok vagytok, mert láthatjátok a Krisztus jelenléte, földi szolgálata, szenvedése és föltámadása, s Szentlelkének ajándékozása által megszentelt helyeket. Mint Szent Tamás apostolnak, nektek is megadatik, hogy „érintsétek” azokat a történeti valóságokat, melyek Isten Fiába vetett hitünk megvallásának alapját jelentik. Azért imádkozom, hogy ma és ezek után napról napra „lássatok és higgyetek” Isten gondviselésének és kimeríthetetlen irgalmasságának jeleiben, megújuló hittel és reménnyel „halljátok" az apostoli prédikáció vigasztaló szavait, „érintsétek” a kegyelem forrásait a szentségekben, és testesítsétek meg a többiek számára az új kezdetek zálogát: a megbocsátásból fakadó szabadságot, a belső világosságot és a békét, melyek üdvösséget és reményt hozhatnak a legsötétebb emberi dolgokba is.

A Szent Sír Templomban a zarándokok tisztelik azt a követ, mely a hagyomány szerint Krisztus föltámadásának hajnalán elzárta a sír bejáratát. Gyakran térjünk vissza ehhez az üres sírhoz. Ott erősödjön az élet győzelmébe vetett hitünk és ott imádkozzunk, hogy a szívünk ajtajában lévő minden „nagy követ”, mely elzárja a hithez, a reményhez és az Úr iránti szeretethez vezető utunkat, hengerítsen el a világosságnak és az életnek az az ereje, mely attól az első húsvéti hajnaltól kezdve az egész világra ráragyog Jeruzsálemből. Krisztus föltámadott, alleluja! Valóban föltámadott, alleluja!

 

Vissza a Tartalomhoz>>

Szentmise a Jászol terén
Betlehem, 2009. május 13., szerda, 10.00

Kedves Testvéreim Krisztusban!

Hálát adok a mindenható Istennek a kegyelemért, hogy eljöhessek Betlehembe, nem csak azért, hogy tiszteljem a helyet, ahol Krisztus megszületett, hanem azért is, hogy találkozzam veletek, fivéreim és nővéreim a hitben e Palesztin Területeken. Hálás vagyok Fouad Twal pátriárka úrnak a nevetekben kifejezett érzésekért és szeretettel köszöntöm Püspök Testvéreimet, au összes papot, szerzetest és laikus hívôt, akik napról napra azért fáradoznak, hogy ezt a helyi egyházat megszilárdítsák a hitben, a reményben és a szeretetben. A szívem különleges szeretettel fordul a háborútól sújtott Gázából érkezett zarándokok felé: kérlek benneteket, vigyétek el családjaitoknak és közösségeiteknek szerető ölelésemet, részvétemet a veszteségek, a nehézségek és a szenvedések miatt, melyeket el kellett viselnetek. Biztosítalak benneteket szolidaritásomról az előttetek álló mérhetetlen újjáépítési munkában és imádságaimról, hogy az embargót minél előbb oldják föl.

„Ne féljetek: Íme, nagy örömöt hirdetek nektek ... ma megszületett Dávid városában nektek az Üdvözítô” (Lk 2,10–11). Krisztus eljövetelének örömhíre, melyet az angyali szó az égből hozott, visszhangzik ebben a városban, miként visszhangzik a családokban, az otthonokban és a közösségekben az egész világon. „Nagy öröm” ez, mondták az angyalok, mely „az egész népé lesz” (Lk 2,10). Ez az örömhír azt hirdeti, hogy a Messiás, Isten Fia és Dávid Fia megszületett „nektek”: neked és nekem, és minden idő és hely férfiainak és a nőinek. Isten tervében Betlehem, mely „oly kicsi Júdea falvai között” (Mik 5,1), hallhatatlan dicsôségű hellyé vált: a hellyé, melyet Isten az idők teljességében arra választott, hogy itt szülessék, hogy végetvessen a bűn és a halál hosszú uralmának, s új és bőséges életet hozzon az elöregedett, elfáradt és kétségbeeséstől nyomasztott világnak.

A bárhol élő férfiaknak és nőknek Betlehem az újjászületés, a megújulás a világosság és a szabadság örömhíréhez kapcsolódik. És mégis itt, közöttünk milyen távolinak látszik ezen nagyszerű ígéret beteljesedése! Mily távolinak tűnik az igazságosság és egység, a béke és biztonság bőséges uralmának az az országa, melyet Izaiás próféta hirdetett, ahogyan hallottuk tőle az első olvasmányben (vö. Iz 9,7), s amelyről mi azt hirdetjük, hogy a Messiás és Király Jézus Krisztus eljövetelével véglegesen meg lett alapítva!

Jézus születése napjától „az ellentmondás jele” (Lk 2,34) lett és maradt mind a mai napig. A seregek Ura, kinek „kijövetele ősidőktől, az örökkévalóság napjaitól való” (Mik 5,1), uralmát úgy akarta megkezdeni, hogy ebben a kicsi városban születik, egy barlangban csöndesen és alázatosan lép be a mi világunkba, s jászolban fekszik, mint egy teljesen kiszolgáltatott csecsemő. Itt, Betlehemben mindenféle ellentmondás közepette a kövek hirdetik ezt az „örömhírt”, a megváltás örömhírét, melyet ennek a városnak minden mást megelőzve hirdetnie kell az egész világnak. Itt ugyanis minden emberi várakozást és reményt felülmúlóan mutatta meg Isten, hogy hűséges az ígéreteihez. Fiának születésében kinyilatkoztatta a szeretet országának eljövetelét: az isteni szeretetet, amely lehajol, hogy gyógyítson és fölemeljen, azt a szeretetet, mely a kereszt megaláztatásában és gyöngeségében mutatkozik meg, és győz az új életre történt dicsôséges föltámadásban. Krisztus egy olyan országot hozott, mely nem ebből a világból való, és mégis olyan ország, mely képes megváltoztatni ezt a világot, mert van hatalma megváltoztatni a szíveket, megvilágosítani az elméket és megerősíteni az akaratokat. Azzal, hogy minden gyöngeségével együtt magára öltötte a testünket és lelkének erejével átformálta, Jézus meghívott bennünket, hogy legyünk a bűn és a halál fölött aratott győzelmének tanúi. Ez az, amire Betlehem üzenete hív: legyünk tanúi Isten szeretete győzelmének a gyűlölet, az önzés, a félelem és a harag fölött, melyek megbánítják az emberi kapcsolatokat és megoszlásokat okoznak testvérek között, akiknek egységben kellene élniük, rombolást ott, ahol az embereknek építeniük kellene, és kétségbeesést ott, ahol a reménynek kellene virágoznia!

„A reményben már üdvözültünk”, mondja Pál apostol (Róm 8,24). És mégis nagy valóságérzékkel állítja, hogy a teremtés továbbra is vajúdik, akkor is, ha mi, akik megkaptuk a lélek zsengéit, türelmesen várjuk a megváltás beteljesedését. A mai második olvasmányban Pál a megtestesülésből olyan tanítást vezet le, mely különlegesen alkalmazható azokra a szenvedésekre, melyeket ti, akiket Isten kiválasztott, itt, Betlehemben tapasztaltok: „Megjelent megváltó Istenünk kegyelme – mondja – minden ember számára, s arra tanít minket, hogy szakítsunk az istentelenséggel és az evilági vágyakkal, éljünk fegyelmezetten, szentül és buzgón ezen a világon. Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét.” (Tit 2,11–13.)

Vajon nem ezekre az erényekre van-e szüksége a reményben élő férfiaknak és nőknek? Első helyen az állandó megtérésre Krisztushoz, ami nem csak a cselekedeteinkben, hanem a gondolkodásmódunkban is tükröződik: a bátorságban, hogy elhagyjuk a haszontalan és terméketlen reakciókat, cselekedeteket és gondolatmeneteket. A második helyen az igazságosságra, a mindenki jogainak és közelességeinek tiszteletére épülő békés gondolkodásmód kultúrájára és az elkötelezettségre a közjóért való együttműködésben. És végül az állhatatosságra, tudniillik a kitartásra a jóban és a rossz elutasításában. Itt, Betlehemben Krisztus tanítványaitól különleges állhatatosságot várnak el: a hűséges tanúságtételt Istennek a Fia születésében kinyilatkoztatott dicsôsége mellett, és az Ő békéjének örömhíre mellett, mely leszáll az égből, hogy a földön lakozzék.

„Ne féljetek!” Ezt az üzenetet akarja átadni nektek ma Péter utóda, visszhangozva az angyali üzenetet és azt, amit a szeretett II. János Pál pápa hagyott rátok Krisztus születése nagy jubileumának évében. Számítsatok az egyetemes Egyházban fivéreitek és nővéreitek imádságaira és szolidaritására, és konkrét kezdeményezésekkel dolgozzatok azért, hogy megszilárdítsátok jelenléteteket és új lehetôségeket biztosítsatok azoknak, akiket megkísértett az elvándorlás. Ti magatok legyetek a dialógus és az építő együttműködés hídjai a békés kultúra építésében, mely le tudja győzni a sikertelenség, az erőszak és az félelem pillanatnyi állapotát. Építsétek helyi egyházatokat, alakítsátok át a dialógus, a tolerancia, a remény, a szolidaritás és a tevékeny szeretet laboratóriumává.

Mindezek fölött legyetek az élet erejének tanúi, az új élet tanúi, melyet a föltámadott Krisztus ajándékozott nekünk, annak az életnek a tanúi, mely képes még a legsötétebb és legreménytelenebb emberi szituációkat megvilágosítani és átformálni. A ti földeteknek nem csak gazdasági és politikai struktúrákra van szüksége, hanem – mondhatjuk – sokkal inkább egy új „spirituális” infrastruktúrára, mely képes minden jó akaratú férfi és a nő energiáit összefogni a nevelés, a fejlôdés és a közjó szolgálatában. Megvannak a béke és a kölcsönös tisztelet kultúrájának építéséhez szükséges emberi erőforrásaitok, melyek biztosíthatják gyermekeitek jobb jövôjét. Ez a nemes vállalkozás vár rátok. Ne féljetek!

A születés ősi bazilikája, melyet a századok súlya és a történelem szelei annyiszor megpróbáltak, úgy áll előttünk, mint a megmaradó és a világot legyőző hit tanúja (vö. 1Jn 5,4). Aki Betlehembe látogat, feltétlenül észreveszi, hogy az Isten házába vezető nagy kapu a századok folyamán egyre kisebb lett. Imádkozzunk ma azért, hogy Isten kegyelmével és a mi fáradozásunkkal az a kapu, mely Isten közöttünk lakozásának misztériumába, az Ő szeretetében való közösségünk templomába vezet és az örök béke és öröm világának elővételezése, egyre tágabbra nyíljék, hogy befogadjon minden emberi szivet, megújítsa és átformálja a szíveket. Így lesz Betlehem mindig a pásztorokra és ránk, az emberiségre bízott üzenet visszhangja: „Dicsôség a magasságban Istennek és a földön békesség az embereknek, akiket Ő szeret”! Amen.

 

Vissza a Tartalomhoz>>

Látogatás a Caritas Baby Hospitalban
Betlehem, 2009. május 13., szerda, 16.10

Kedves Barátaim!

Szeretettel köszöntelek a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, „aki meghalt, sõt aki föltámadott, ott van az Isten jobbján és közbenjár értünk” (vö. Róm 8,34). Az Õ föltámadásába és a keresztség által kapott új életre vonatkozó ígéretébe vetett hit töltse örömmel a szíveteket e húsvéti idõben!

Megköszönöm a nevetekben hozzám intézett szívélyes üdvözlõ szavakat Michael Scheiger atyának, a Kinderhilfe társaság elnökének, Ernesto Langensand úrnak, a kórház igazgatójának és Mater Erika Nobsnak, a padovai ferences elizabetánus nõvérek helyi közössége fõnöknõjének. Szívbõl köszöntöm Robert Sollisch érsek és Kurt Koch püspök urakat, akik a Kórházat nagylelkû pénzadományokkal segítõ német és a svájci püspöki konferenciákat képviselik.

Isten áldásának tekintem, hogy ez alkalommal kifejezhetem elismerésemet a Caritas Baby Hospital vezetőségének, orvosainak, betegápolóinak és személyzetének fölbecsülhetetlen értékű szolgálatukért, melyet több mint 50 éve Betlehem régiója és egész Palesztína gyermekei javára végeztek és végeznek ma is. Ezt az intézményt Ernst Schnydrig atya alapította, azzal a meggyôzôdéssel, hogy az ártatlan gyermekek biztonságos helyet érdemelnek a konfliktus sújtotta idők és helyek közepette is. A Children’s Relief Betlehemnek köszönhetően ez az intézmény nyugodt oázis maradt a legsebezhetőbbek számára, és annak a reménynek a világító tornya volt, hogy győzhet a szeretet a gyűlölet fölött és a béke az erőszak fölött.

A fiatal betegeknek és családtagjaiknak, akik részesülnek szolgálatotok jótéteményében, csak annyit szeretnék mondani: a pápa veletek van! Most személy szerint is köztetek van, de lélekben minden áldott nap mellettetek áll, gondolataival és imádságaival kérve a Mindenhatót, hogy az gondviselő figyelme
virrasszon fölöttetek.

Schnydrig atya ezt a helyet úgy nevezte, hogy a „béke számára épített legkisebb hidak egyike”. Most, hogy a kezdeti 14 tábori ágyból 80 kórházi ágy lett, és évente gyermekek ezreit fogadja, ez többé már nem kicsi híd! Isten országa, a béke országa nevében különbözô származáső, nyelvű és vallású személyek sokaságát fogadja (vö. Róm 14,17)! Szívből buzdítalak benneteket, legyetek állhatatosak küldetésetekben, hogy megmutassátok a szeretetet minden beteg, szegény és gyenge iránt.

A Fatimai Szűzanya mai ünnepén Mária közbenjárását kérve szeretném befejezni szavaimat, miközben az apostoli áldást adom a gyermekekre és mindnyájatokra. Könyörögjünk:

Mária, Betegek Gyógyítója, Bűnösök Menedéke, Üdvözítônk Anyja: csatlakozunk a sok-sok nemzedékhez, melyek „Boldognak" mondtak téged. Hallgasd meg gyermekeidet, akik segítségül hívják a te nevedet. A három fatimai gyermeknek megígérted: „Végül az én Szeplôtelen Szívem győzni fog”. Így legyen! Győzzön a szeretet a gyűlölet fölött, a szolidaritás a megoszlás fölött és a béke az erőszak minden formája fölött. A szeretet, mellyel Fiadat szeretted, tanítson meg minket arra, hogy szeressük Istent teljes szívünkkel, minden erőnkkel és egész lelkünkkel. A Mindenható mutassa meg nekünk irgalmasságát, hatalmával erősítsen meg minket és halmozzon el minden jóval (vö. Lk 1,46–56). Kérjük a te Fiadat, Jézust, áldja meg ezeket a gyermekeket és szerte a világon minden szenvedő gyermeket. Nyerjék vissza a testi egészséget, a lelki erőt és a lélek békéjét. De mindenekelôtt tudják meg, hogy olyan szeretettel szeretik ôket, melynek nincs mértéke és nincsenek határai: ismerjék meg Krisztus szeretetét, mely meghalad minden értelmet (vö. Ef 3,19). Amen.

 

Vissza a Tartalomhoz>>

Látogatás az Aida Menekülttáborban
Betlehem, 2009. május 13., szerda, 16.45

Elnök Úr,
Kedves Barátaim!

Látogatásom az Aida menekülttáborban ezen a délutánon alkalmat ad nekem arra, hogy szolidaritásomat fejezzem ki minden hontalan palesztin iránt, akik szeretnének visszatérni születési helyükre vagy maradandóan saját hazájukban élni. Elnök úr, köszönöm szívélyes köszöntését és köszönet Önnek, is
Abu Zayd úrnő, s mindazoknak, akik szóltak. Az United Nations Relief and Works Agency (az ENSZ Segítő és Támogató Ügynöksége) minden tisztségviselőjének, akik a menekültek gondját viselik azt a megbecsülést tolmácsolom, mellyel a világ számtalan férfia és a nője tekint itteni és a régió más táboraiban végzett munkájukra.

Külön köszöntöm a gyermekeket és az iskolákban tanítókat. Nevelő tevékenységetek a jövôbe vetett reményt fejezi ki. Minden itt jelenlévő fiatalnak mondom: újítsátok meg erőfeszítéseiteket, hogy fölkészüljetek arra az időre, amikor az eljövendő években ti lesztek a palesztin nép teendőinek felelôsei. Ebben a szülőknek nagyon fontos szerepe van. E táborban élő minden családnak mondom: el ne mulasszátok támogatni gyermekeiteket tanulmányaikban és képességeik kiművelélésében, nehogy később hiányozzanak a jól képzett emberek, és el tudják majd foglalni a palesztin közösségben a felelôs állásokat. Tudom, hogy sok családotok szét van szakítva – családtagok bebörtönzése vagy mozgásszabadságuk korlátozása miatt – és közületek sokan szenvedtek veszteségeket el az ellenségeskedések során. A szívem egy azokkal, akik ilyen okok miatt szenvednek. Legyetek biztosak afelől, hogy a világ minden palesztin menekültjéről, különösen azokról, akik a legutóbbi gázai konfliktusban veszítették el szeretteiket vagy otthonukat, mindig megemlékezem imádságaimban.

Szeretnék megemlékezni az Egyház sok szervének munkájáról, melyet a menekültek érdekében végeznek itt és szerte a palesztin területeken. A Palesztínai Pápaui Misszió, melyet ide s tova 60 éve alapítottak a menekültek katolikus humanitárius támogatására, hasonló szervezetekkel vállvetve folytatja munkáját. E táborban Mária Szeplôtelen Szívének Ferences Missziós Nővérei emlékeztetnek a béke és a kiengesztelődés nagy apostolának, Szent Ferencnek karizmatikus személyére. Szeretném ezért kifejezni különleges elismerésemet azért a rendkívüli szolgálatért, melyet a ferences család tagjai végeznek e föld népének gondozásában; ők valóban a „béke eszközei” az Assisi Szentnek tulajdonított híres kifejezés szerint.

A béke eszközei. Az e táborban, ezeken a területeken és az egész régióban élő emberek mennyire vágyódnak a békére! Ezekben a napokban, amikor emlékeztek 1948 májusának eseményeire és az azt követő, mindmáig megoldatlan konfliktus éveire, különleges intenzitással éled föl e vágy. Ti most kényes és nehéz körülmények, korlátozott munkalehetôségek között éltek. Érthető, hogy gyakran csalódottak vagytok, mert törvényes kívánságotok, hogy maradandó hazátok, független palesztin államotok legyen, teljesületlen maradt. S ezzel szemben ti is, mind sokan e régióban és a világban úgy érzitek, hogy belesodródtatok az erőszak, a támadások és ellentámadások, a bosszúállások és a folyamatos rombolás örvényébe. Az egész világ határozottan kívánja, hogy ez a spirál szakadjon meg, óhajtja, hogy a béke vessen véget a szüntelenül ellenségeskedésnek. Miközben ezen a délutánon együtt vagyunk itt, ránk nehezedik annak a holtpontnak a súlyos tudata, melyre az izraeli-palesztin kapcsolatok jutottak – a fal.

Egy olyan világban, melyben a határok egyre nyitottabbak, a kereskedelem az utazások, a személyek mozgása, a kulturális csere előtt, tragikus látni, hogy most is falakat építenek. Mennyire szeretnénk látni a béke építésének jóval nehezebb gyümölcseit! Milyen buzgón imádkozunk azért, hogy legyen vége az ellenségeskedésnek, ami miatt ezt a falat építették!

A félelem és a bizalmatlanság legyőzéséhez a fal mindkét oldalán nagy bátorságra van szükség, amennyiben szembe akarnak szállni a veszteségek vagy sebek okozta bosszúvággyal. A fegyveres összeütközések évei után a kiengesztelődés kereséséhez nagylelkűség szükséges. Mindazonáltal a történelem arra tanít, hogy a béke csak akkor jön el, amikor a szembenálló felek készek arra, hogy túllépjenek a kölcsönös vádaskodásokon és együtt dolgozzanak a közö célokért, úgy, hogy komolyan veszik a másik érdekeit és aggodalmait, és határozottan alakítják a bizalom légkörét. Elszántaknak kell lennünk a megbékélés találékony és határozott kezdeményezésére: ha mindenki a másiktól vár engedményeket, az eredmény csak a tárgyalások megfeneklése lehet.

A humanitárius segítségnek, ahogyan ebben a táborban is történik, lényeges szerepe van, de az ehhez hasonló konfliktus hosszútávú megoldása csak politikai lehet. Senki nem várja, hogy a palesztin és az izraeli nép magától elérkezzen ide. Életbevágóan fontos a nemzetközi közösség támogatása. Éppen ezért megismétlem felhívásomat minden érintett fél felé, hogy vessék be befolyásukat egy igazságos és tartós megoldás érdekében, tiszteletben tartva minden fél törvényes igényeit és elismerve jogukat ahoz, hogy békében és méltósággal élhessenek a nemzetközi jog szerint. Ugyanakkor a diplomácai erőfeszítések csak akkor lehetnek sikeresek, ha maguk a palesztinok és izraeliek készek lesznek kitörni az erőszak köréből. Eszembe jutnak a Szent Ferencnek tulajdonított nagyszerű szavak: „...ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek; ahol bántás van, oda megbocsátást..., ahol sötétség van, oda világosságot, ahol szomorúság van, oda örömet.”

Újra fölszólítalak mindnyájatokat, legyetek nagyon elkötelezettek a béke és nem az erőszak művelésére, követve Szent Ferenc és más nagy békeszerzők példáját. A megbékélésnek a saját szívünkben, a saját családunkban és a saját környezetünkben kell kezdődnie. Szüntelenül imádkozom azért, hogy a konfliktus minden részvevője ezen a földön legyen bátor és leleményes a megbékélés igényes, de elengedhetetlen útján járni. Viruljon újra a béke ezen a földön. Isten áldja meg békével az Ő népét.
 

Vissza a Tartalomhoz>>


Búcsú az elnöki palota udvarán
Betlehem, 2009. május 13., szerda, 18.45


Elnök Úr,
Kedves Barátaim!

Köszönöm a nagy udvariasságot, melyet irántam tanúsítottatok ezen a napon, mely társaságotokban töltöttem itt, palesztin területen. Hálás vagyok Mahmoud Abbasz elnök úrnak vendégszeretetéért és nemes szavaiért. Mélyen megindított azoknak beszámolója, akik a Keleti Zónában és Gázában élők körülményeiről beszéltek. Biztosítalak mindnyájatokat, hogy a szívemben magammal viszlek benneteket és nagyon kívánom látni a békét és a kiengesztelődést ezeken a meggyötört földeken.

Nagyon emlékezetes számomra ez a nap, mióta délelőtt megérkeztem ide, Betlehembe, és bemutathattam a szentmisét a hívôk nagy sokaságával azon a helyen, ahol Jézus Krisztus, a nemzetek világossága és a világ reménysége megszületett. A Caritas Baby Hospitalban láthattam, hogyan ápolják a mai gyermekeket. Elszoruló szívvel láttam a menekültek helyzetét, akiknek a Szent Családhoz hasonlóan el kellett hagyniuk otthonukat. És láttam a falat, mely benyúlik a ti területetekre, és elválasztja a szomszédokat és családokat, körülveszi a szomszédos tábort, s jórészt eltakarja Betlehemet.

Jóllehet a falakat könnyű felhúzni, mindnyájan tudjuk, hogy nem állnak örökké. Le lehet ôket rombolni. Mmindenekelôtt azonban azokat a falakat kell eltávolítani, melyeket a saját szívünk köré emelünk, a barikádokat, melyeket a felebarátunk ellen építünk. Íme, búcsúszavaimban ezért ismétlem meg a felhívást a lélek nyitottságára és nagylelkűségére, hogy legyen vége a türelmetlenségnek és a diszkriminációnak. Nem fontos, hogy egy konfliktus mennyire kezelhetetlennek és mélybe gyökerezőnek látszik, mert mindig vannak motívumok, melynek alapján remélni lehet, hogy megoldható, hogy békéért és kiengesztelődésért fáradozók türelmes és állhatatos erőfeszítései
végül is gyümölcsöt hoznak. Erősen kívánom nektek, Palesztina népe, hogy ez minél előbb megtörténjék, s végre békének, szabadságnak és stabilitásnak örvendezhessetek, amit oly régóta nélkülöztök.

Biztosítalak benneteket, meg fogok ragadni minden alkalmat arra, hogy a béketárgyalásokban résztvevőket buzdítsam: olyan igazságos megoldásért fáradozzanak, amely tiszteletben tartja mindkét fél, az izraeliek és palesztinok jogos követeléseit.

Mint jelentôs lépés ebben az irányban, a Szentszék egyetértésben a Palesztin Hatósággal hamarosan létre akarja hozni a kétoldalú állandó munkabizottságot, melyet a Vatikánban 2000. február 15-én aláírt Alapvetô Megegyezés vázol (9. artikulus).

Elnök úr, kedves Barátaim, még egyszer köszönetet mondok és mindnyájatokat a Mindenható oltalmára bízlak. Szerető tekintetét fordítsa Isten felétek, családotokra és szeretteitekre. Békével áldja meg Palesztina népét!

 

Vissza a Tartalomhoz>>


Szentmise a Letaszítás hegyén
Názáret, 2009. május 14., csütörtök, 10.00

Kedves Testvéreim!

„Krisztus békéje uralkodjék a szívetekben, mert a békére vagytok hivatottak egy testben!” (Kol 3,15.) Pál apostol e szavaival köszöntelek mindnyájatokat, szeretettel az Úrban. Örülök, hogy eljöhettem Názáretbe, az angyali üdvözlet misztériumának áldott helyére, arra a helyre, amely látta a bölcsességben, korban és kedvességben növekedő Krisztus rejtett éveit (vö. Lk 2,52). Megköszönöm Elia Chacour érsek úr üdvözlő szavait és békecsókkal köszöntöm Püspök Testvéreimet, a papokat, a szerzeteseket és az összes galileai hívôket, akik a szertartások hagyományos különbözôségével jelenítik meg Krisztus Egyházának egyetemességét. Külön szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik lehetôvé tették ezt a szentmisét, fôként azoknak, akik részt vettek ennek a ragyogó panorámájú új színház számára a területrendezésben és az építkezésben.

Jézus, Mária és József városába azért gyűltünk össze, hogy lezárjuk a Család Évét, melyet a Szentföldön élő Egyház tartott. A jövô ígéretes jeleként megáldom a Család Nemzetközi Központja alapkövét, amelyet itt, Názáretben fognak fölépíteni. Imádkozzunk azért, hogy ez az intézmény erősítse a családi életet e régióban, nyújtson segítséget a családoknak mindenütt és bátorítsa ôket mással nem pótolható társadalmi küldetésükben.

Ezen túlmenően remélem, hogy zarándoklatom e stációja az egész Egyház figyelmét Názáret városára irányítja. Miként VI. Pál pápa mondotta, vissza kell térnünk Názáretbe, hogy újra meg újra szemléljük a Szent Család – minden keresztény család modelljének – csendjét és szeretetét. Itt, Mária, József és Jézus példáján megtanulhatjuk jobban értékelni a család szent voltát, mely Isten tervében egy férfi és egy nő életreszóló hűségére alapszik, melyet megszentel a házastársi szövetség és Isten ajándékaként nyitott az új életek előtt. Mennyire szüksége van korunk férfiainak és a nőinek arra, hogy újra elsajátítsák ezt az alapvetô igazságot, amely a társadalom alapja, és mennyire fontos a házaspárok tanúságtétele az érett lelkiismeretek formálásához és a szeretet civilizációjának építéséhez!

A Sirák fiának könyvéből vett első olvasmányban Isten Igéje úgy állítja elénk a családot, mint a bölcsesség első iskoláját, olyan iskolát, mely tagjait az igazi boldogságra és a tartós nyugalomra vezető erények gyakorlására neveli. Isten tervében a férj és a feleség szerelme új életekben hoz gyümölcsöt, és a szülők mindennapos – gyermekeik emberi és lelki nevelését maradéktalan biztosításáért vállalt –, szeretetteljes erőfeszítéseiben mutatkozik meg. A családban mindenkit, akár a legkisebb gyermeket vagy a legöregebb szülőt, mint személyt, önmagáért szeretik s nem azért, mert valamilyen célra használható eszköz. Itt kezdünk látni valamit a család lényeges szerepéből, amely egy jól rendezett és befogadó társadalom építésénél az első tégla. Továbbá megtanuljuk értékelni a tágabb társadalom keretében az állam szerepét, melynek hivatása, hogy támogassa a családokat nevelői feladatukban, védelmezze a család intézményét és alapvetô jogait, s tegyen meg mindent, hogy a családok méltó körülmények között élhessenek és gyarapodhassanak.

A Kolosszeieknek írt levélben Pál apostol nyomatékosan szól a családról, amikor az „egyetlen testet”, az Egyházat építő erényeket illusztrálja. „Mint Istennek szent és kedves választottai” arra kaptunk meghívást, hogy békében és harmóniában éljünk egymással, nagylelkűséget és megbocsátást tanúsítva egymás iránt, szeretettel, ami a tökéletesség köteléke (vö. Kol 3,12–14). Miként a házastársi szövetségben a férfi és a nő szerelmét a kegyelem fölemeli és Krisztusnak Egyháza iránti szeretetében részesíti (vö. Ef 5,32), úgy a szerelemre épülő család is arra hivatott, hogy „családi Egyház” legyen, a hitnek, az imádságnak és minden családtag igaz és tartós javáról való szeretetteljes gondoskodásnak a helye.

Miközben erről gondolkodunk itt, az angyali üdvözlet városában, gondolatunk természetszerűen Mária felé fordul, aki „a kegyelemmel teljes”, a Szent Család anyja és a mi Anyánk. Názáret arra emlékeztet, hogy el kell ismernünk és tisztelnünk kell azt a méltóságot és küldetést, melyet Isten a nőknek adott, s ezzel együtt különleges karizmáikat és képességeiket is. Akár a családban mint édesanyák, akár mint a társadalomban dolgozó nők, akár az evangéliumi tanácsok szerinti életre meghívottak, a nőknek pótolhatatlan szerepük van annak az „emberi ökológiának” (vö. Centesimus annus 39. p.) megteremtésében, melyre a világnak és ennek a földnek is sürgősen szüksége van: olyan környezetre, melyben a kicsinyek megtanulják szeretni és becsülni a többieket, megtanulnak becsületesnek és tisztelettudónak lenni mások felé, és gyakorolni az irgalmasság és a megbocsátás erényeit.

Gondolunk Szent Józsefre is, az igaz emberre, akit Isten háza fejévé rendelt. József erős és atyai példájából tanulta Jézus a férfias jámborság, az adott szóhoz való hűség, a tisztességes munka erényeit. A názáreti műhelyben láthatta, hogy a szeretet szolgálatába állított tekintély végtelenül termékenyebb, mint az uralkodni akaró hatalom. Mennyire szüksége van a mi világunknak olyan emberek példájára, vezetésére és higgadt erejére, mint József!

Végül a názáreti Szent Családot szemlélve fordítsuk tekintetünket a gyermek Jézusra, aki Mária és József házában növekedett bölcsességben és tudásban addig a napig, amelyen megkezdte nyilvános működését. És most egy különös gondolatot szeretnék átadni a jelenlévő fiataloknak. A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy a kisgyermekek különleges szerepe az, hogy gyarapítsák szüleiket az életszentségben (vö. Gaudium et spes, 48. p). Kérlek benneteket, gondolkodjatok el ezen, és engedjétek, hogy Jézus példája ne csak a szülő iránti tiszteletben vezessen, hanem abban is, hogy segítetek fölfedezni a szeretetnek azt a teljességét, mely teljesebb értelmet ad az életünknek. A názáreti Szent Családban Jézus tanított meg valamit Máriának és Józsefnek az Ő mennyei Atyja, Isten szeretetének nagyságáról, aki minden szerelem végső forrása, az Atyáról, akitől nevét veszi az égben és a földön minden atyaság (vö. Ef 3,14–15).

Kedves Barátaim, a mai szentmise könyörgésében azt kértük az Atyától, hogy „segítsen minket a megbecsülés és a szeretet egységében élni, mint a Szent Család”. Újítsuk meg elhatározásunkat, hogy a megbecsülés és a szeretet kovásza leszünk a bennünket körülvevő világban. A Letaszítás hegye, ahol most vagyunk, minket is, mint az előttünk járt zarándokok nemzedékeit, arra emlékeztet, hogy az Úr üzenete olykor összeütközés és ellentmondás forrása volt hallgatói számára. Sajnos, miként a világ ezt tudja, Názáret az elmúlt években olyan feszültségeket tapasztalt, amelyek károsították a keresztény és muszlim közösségek kapcsolatait. Felszólítom mindkét közösség jó akaratú tagjait, hogy tegyék jóvá a keletkezett kárt, és az egyetlen Istenbe, az emberi család Atyjába vetett hit hűségével építsenek hidakat és találják meg a békés együttélés módjait. Mindenki utasítsa el az előítélet és a gyűlölet pusztító hatalmát, melyek előbb ölik meg az ember lelkét, mint a testét!

Engedjétek meg, hogy szavaimat a hálával és a dicsérettel zárjam mindazok felé, akik azért fáradoznak, hogy Isten szeretetét közvetítsék e város gyermekei felé és a jövendő nemzedékeket a béke útjain neveljék. Különösen is gondolok a helyi egyházak erőfeszítéseire, fôként iskoláikban és karitatív intézményeikben, amelyekkel falakat bontanak le, hogy a találkozás, a dialógus, a kiengesztelődés és a szolidaritás termőföldje alakulhasson ki. Bátorítom a papokat, a szerzeteseket, a katekétákat és a tanítókat a szülőkkel és mindazokkal együtt, akik gyermekeink javát szolgálják, hogy legyenek állhatatosak az evangélium melletti tanúságtételben, bízzanak a jó és az igazság győzelmében, és reménykedjenek abban, hogy Isten gyarapítani fog minden kezdeményezést, mely az Ő országa, az életszentség, a szolidaritás, az igazságosság és a béke Országának terjesztésére irányul. Ugyanakkor hálával köszönöm meg a szolidaritást, melyet szerte a világon oly sok testvérünk tanúsít a szentföldi hívôk iránt, támogatva a Catholic Near East Welfare Association dicséretes programjait és tevékenységét.

„Legyen nekem a Te igéd szerint” (Lk 1,38). Az angyali üdvözletet fogadó Szűz, aki bátran kitárta szívét Isten titokzatos terve előtt és minden hívônek Anyja lett, vezessen és oltalmazzon minket imádságával. Nyerje el számunkra és családjaink számára a kegyelmet, hogy megnyíljon a fülünk az Úr igéjére, akinek van hatalma építeni (vö. ApCsel 20,32), bátor döntéseket sugalmazni és lépteinket a béke útjára igazítani!

 

Vissza a Tartalomhoz>>

Galileai vallási vezetők köszöntése
Názáret, 2009. május 14., csütörtök, 16.30

Kedves Barátaim!

Hálával Giacinto-Boulos Marcuzzo püspök úr üdvözlő szavaiért és a szívélyes fogadtatásért, szívből köszöntöm a jelenlévő keresztény, muszlim, zsidó, drúz és más vallási közösségek vezetőit.

Különleges áldásnak tekintem, hogy meglátogathattam ezt a várost, melyet a keresztények úgy tisztelnek, mint azt a helyet, ahol az Angyal köszöntötte Szűz Máriát, aki a Szentlélektől fogant. Mária jegyese, József is itt látta álmában az angyalt, aki megmondta neki, hogy a gyermeket Jézusnak kell elneveznie. E csodálatos események után József és Mária a Gyermeket ebbe a városba hozták, ahol „növekedett és erősödött bölcsességgel telve és Isten kegyelme volt rajta” (Lk 2,40).

A meggyôzôdés, hogy a világ Isten ajándéka, s hogy Isten belépett az emberi történelem folyamatába, az a nézőpont, melyből a keresztények látják, hogy a teremtésnek értelme és célja van. A világ nem vak végzet eredménye, hanem Isten akarta léte van, és ezért kinyilvánítja Isten dicsôséges ragyogását.

Minden vallási hagyomány központi témája a meggyôzôdés, hogy a béke Isten ajándéka, akkor is, ha emberi erőfeszítés nélkül elérhetetlen. A tartós béke annak elismeréséből fakad, hogy a világ nem a mi tulajdonunk, hanem sokkal inkább az a horizont, ahol mi arra vagyunk hivatva, hogy részesedjünk Isten szeretetében és az Ő inspirációja alatt működjünk együtt a világ irányításában.

A világgal nem tehetjük azt, ami nekünk tetszik; sőt arra vagyunk hivatva, hogy döntéseinket igazítsuk a Teremtônek az univerzumba írt, bonyolult mégis felfogható törvényeihez, és cselekedeteinket a teremtést átható isteni jósághoz mérjük.

Galilea maga etnikai és vallási sokféleségéről ismert föld, egy olyan népnek a hazája, mely jól tudja, micsoda erőfeszítések szükségesek a harmónikus együttéléshez. Különbözô vallási hagyományainkban jelentôs lehetôségek vannak a béke kultúrájának támogatására, különösen emberi közösségünk legmélyebb spirituális értékeinek tanítása és hirdetése által. A fiatalok szívét formálva az emberiség jövôjét alakítjuk. A keresztények szívesen csatlakoznak a zsidókhoz, muszlimokhoz, drúzokhoz és más vallások követőihez azzal a kívánsággal, hogy mentsük meg a gyermekeket a fanatizmustól és az erőszaktól, és készítsük fel ôket arra, hogy egy jobb világ építői legyenek.

Kedves Barátaim, tudom, hogy a Galileába érkező zarándokokat örömmel és a béke köszöntésével fogadjátok. Buzdítalak benneteket arra, hogy továbbra is tiszteljétek egymást és fáradozzatok azért, hogy enyhítsétek a kultuszhelyek körüli feszültségeket, biztosítva a nyugodt körülményeket az imádság és az elmélkedés számára itt és egész Galileában.
Különbözô vallási hagyományokat képviselve osztozzatok a közös kívánságban, hogy hozzá akartok járulni a társadalom jobbításához, és tanúskodjatok azon vallási és spirituális értékek mellett, melyek segítenek megerősíteni a közéletet. Biztosítalak benneteket, hogy a katolikus Egyház elkötelezetten részt vesz e nemes vállakozásban. Együttműködve a jó akaratú férfiakkal és a nőkkel törekszik arra, hogy biztosítsa: a jóság, a béke és az igazság fénye továbbra is világoskodjék Galileából, és az egész világ embereit vezesse annak keresésére, ami erősíti az emberi család egységét. Isten áldja meg mindannyiatokat!


 

Vissza a Tartalomhoz>>


Vesperás a galileai püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel és szerzetesnőkkel,
az egyházi mozgalmakkal és a lelkipásztori munkatársakkal
a Felső Bazilikában

Názáret, 2009. május 14., csütörtök, 17.30

Püspök Testvéreim,
Kusztosz Atya,
Kedves Testvéreim Krisztusban!

Megindító élmény számomra köztetek lennem, éppen azon a helyen, ahol Isten Igéje testté lett és eljött, hogy közöttünk lakozzék. Mennyire illő itt összegyűlnünk, hogy elénekeljük az Egyház esti imáját, dicsérve és hálát adva Istennek értünk művelt csodáiért! Megköszönöm Sayah érsek úr üdvözlő szavait, és általa köszöntöm a Szentföldön élő maronita közösség minden tagját. Köszöntöm az egész Galileából jött papokat, szerzeteseket, az egyházi mozgalmak tagjait és a lelkipásztori munkatársakat. Ismét dicséretemet fejezem ki a gondoskodásért, amellyel a Kusztódia testvérei sok évszázadon át szolgálták a szent helyeket, mint ezt is. Köszöntöm Őboldogsága Michel Sabbah kiérdemesült latin pátriárkát, aki
több mint húsz éven át vezette nyáját ezen a földön. Köszöntöm a latin pátriárkátus híveit, és pátriárkájukat, Őboldogsága Fouad Twalt, valamint a görög-melkita közösség tagjait, akiket Elias Chacour érsek úr képvisel. És ezen a helyen, ahol Jézus felnövekedett és megtanulta a héber nyelvet, köszöntöm a héber nyelvű keresztényeket, akik számunkra hitünk héber gyökereinek jelei.

Ami itt, Názáretben, a világ szeme elől rejtetten történt, Isten páratlan tette, hatalmas beavatkozás a történelembe, mely által egy gyermek fogantatott, hogy elhozza az üdvösséget az egész világnak. A megtestesülés csodája állandó kihívás arra, hogy kitárjuk értelmünket Isten átformáló ereje, irántunk való szeretetének és a velünk megélt közösségre irányuló vágyának határtalan lehetôségei előtt. Az önmagát kifosztó szeretet lehajlása tette lehetôvé azt a vele ellentétes irányú, fölmagasztaló mozgást, melyben mi magunk is fölemeltetünk, hogy osztozzunk Isten életében (vö. Fil 2,6–11).

A Szentlélek, aki „leszállott Máriára” (vö. Lk 1,35), ugyanaz a Lélek, mint aki a teremtés hajnalán a vizek fölött lebegett (vö. Ter 1,2). Ez arra emlékeztet, hogy a megtestesülés egy új teremtô aktus. Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus fogantatott a Szentlélek által Mária szűz méhében, Isten egyesült a mi teremtett emberségünkkel, maradandó új kapcsolatra lépve velünk, s elindítva az új teremtést. Az angyali üdvözlet elbeszélése megmutatja Isten rendkívüli tapintatát (vö. Norwichi Julia anya: Kinyilatkoztatások, 77–79.). Nem erőlteti rá magát, nem határozza meg egyszerűen a helyet, melyet Máriának be kell töltenie az üdvözítô tervben, hanem mindenekelôtt a beleegyezését kéri. Az első teremtésben nem volt kérdés, hogy Isten teremtményei beleegyezését kérte volna, de ebben az új teremtésben kéri a beleegyezést. Mária az egész emberiséget képviseli. Mindannyiunk nevében beszél, amikor válaszol az Angyalnak. Szent Bernát leírja, hogy az egész mennyei udvar feszült türelmetlenséggel várja Mária beleegyező szavát, minek köszönhetően beteljesedik a menyegzős egyesülés Isten és az emberiség között. Az összes angyali karok figyelme erre a pillanatra koncentrált, amelyben olyan dialógus zajlott, mely a világ történelmének új és végső fejezetét nyitotta meg. Mária így szólt: „Legyen nekem a te igéd szerint”. És az Ige testté lőn.

Elgondolkodva e misztériumon, megszületik bennünk a remény, a biztonságos remény, hogy Isten továbbra is vezeti történelmünket, és teremtô hatalommal valósítja meg azokat a célokat, melyek emberi számítás szerint lehetetlennek látszanak. Ez pedig kihívás felénk, hogy táruljunk ki a teremtô Lélek átformáló tevékenysége előtt, aki újjáalkot minket, egyesít bennünket Istennel és betölt a maga életével. Arra hív elmondhatatlan tapintattal, hogy adjuk beleegyezésünket abba, hogy bennünk lakozzék, hogy fogadjuk be a szívünkbe Isten Igéjét és tegyük alkalmassá magunkat arra, hogy szeretettel válaszoljunk neki és szeretettel legyünk egymás iránt.

Izrael államban és a Palesztin területeken a keresztények kisebbségben vannak. Olykor talán úgy látjátok, hogy a ti szavatok keveset számít. Keresztény barátaitok közül sokan kivándoroltak abban a reményben, hogy másutt nagyobb biztonságot és jobb kilátásokat találnak. A ti helyzetetek a fiatal Szűz Máriára helyzetére emlékeztet, aki ismeretlenül élt Názáretben, gazdagság és világi szempontok szerint nagyon szegényen. Hogy Mária szavait idézzem nagy dicsérő himnuszából, a Magnifikátból, Isten letekintett szolgálóleányára alázatosságában és betöltötte minden jóval. Merítsünk erőt Mária énekéből, melyet hamarosan a világegyházzal együtt fogunk énekelni! Legyen bátorságotok hűségesnek maradni Krisztushoz, és itt maradni azon a földön, melyet Ő a jelenlétével szentelt meg! Máriához hasonlóan nektek is van szerepetek az üdvösség isteni tervében azáltal, hogy Krisztust viszitek a világba, tanúságot tesztek róla és terjesztitek az Ő békés és egyesítő üzenetét. Ezért lényeges, hogy egymás között egyek legyetek, hogy így a Szentföldön élő Egyházat világosan föl lehessen ismerni mint „az Istennel való közösség és az egész emberi nem egységének jelét és eszközét” (Lumen gentium,1). Egységetek a hitben, a reményben és a szeretetben a bennetek lakó Szentlélek gyümölcse, aki alkalmassá tesz titeket arra, hogy Isten békéjének hatékony eszközei legyetek, és segít abban, hogy igazi kiengesztelődést hozzatok létre különbözô – Ábrahámot a hitben közös atyjuknak elismerő – népek között. Mert miként Mária örvendezve hirdeti Magnifikátjában: Isten mindig megemlékezik „irgalmasságáról, miképpen megmondotta atyáinknak, Ábrahámnak és az ivadékának mindörökké” (Lk 1, 54–55).

Kedves Barátaim Krisztusban, legyetek bizonyosak afelől, hogy imádságaimban szüntelenül megemlékezem rólatok, és kérlek, ti is tegyétek ugyanezt értem. Most pedig forduljunk mennyei Atyánk felé, aki ezen a helyen tekintetre méltatta szolgálójának alázatosságát, és énekeljük az Ő dicséretét a Boldogságos Szűz Máriával, az összes angyali karokkal és szentekkel, s a világ minden részén élő Egyházzal együtt. 

Vissza a Tartalomhoz>>


Ökumenikus találkozó a görög-ortodox patriárkátus tróntermében

2009. május 15., péntek, 9.15

Kedves Fivéreim és Nővéreim Krisztusban!

Mélységes hálával és örömmel teszem ezt a látogatást a Jeruzsálemi Görög-Ortodox Pátriárkátuson; e percben régi vágyam teljesül. Köszönetet mondok Őboldogsága III. Theofilosz pátriárkának testvéri köszöntő szavaiért, melyeket szeretettel viszonzok. Szívből jövô hálámat fejezem ki felétek azért, hogy megadtátok nekem ezt az alkalmat, hogy még egyszer találkozzam az egyházak és egyházi közösség jelenlévő sok vezetőjével.

Ma reggel visszagondoltam azokra a történelmi találkozásokra, amelyek itt Jeruzsálemben zajlottak, elődöm VI. Pál pápa és I. Athenagorasz ökumenikus pátriárka, valamint II. János Pál pápa és Őboldogsága Diodorosz pátriárka között. E találkozásoknak – beleértve mai látogatásomat is – nagy szimbolikus jelentése van. Arra emlékeztetnek, hogy a keleti fény (vö. Iz 60,1; Jel 21,10) megvilágította az egész világot attól a pillanattól kezdve, amikor „a felkelő nap” eljött meglátogatni minket (vö. Lk 1,78), és azt is fölidézik, hogy az evangélium hirdetése innen indult el minden nemzethez.

E szent helyen, a Szent Sír-templom árnyékában állva, mely azt a helyet veszi körül, ahol a mi megfeszített Urunk az egész emberiség számára föltámadott a halálból, és a Cönákulum szomszédságában, ahol Pünkösd napján „mind együtt voltak ugyanazon a helyen” (ApCsel 2,1), ki ne érezné a késztetést, hogy ökumenikus elkötelezettségünket a jó akarat, a józan tanítás és az őszinte vágy teljességével erősítsük. Azért imádkozom, hogy mai találkozásunk új lendületet adhasson a kutatási dokumentumok és más kezdeményezések új gyümölcseihez kapcsolódóan a Katolikus Egyház és az Ortodox Egyházak Teológiai Dialógusának Nemzetközi Közös Bizottsága munkájának.

Külön örömet okozott egyházainknak, hogy Őszentsége I. Bartholomeosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka részt vett a legutóbbi Püspöki Szinoduson Rómában, melynek témája „Isten Igéje az Egyház életében és küldetésében” volt. A meleg fogadtatás, melyben részesült és megindító felszólalása, annak a mély lelki örömnek őszinte kifejeződése volt, mely az egyházaink között már meglévő kommunió bőségéből fakad. Az ilyen ökumenikus tapasztalat világosan mutatja az Egyház egysége és küldetése közötti kapcsolatot. Jézus kereszten kitárt karjaival kinyilatkoztatta a vágyát, hogy mindenkit magához akar vonzani, egységbe gyűjtve össze mindenkit (vö. Jn 12,32). Lelkét ránk lehelve megmutatta hatalmát, hogy képes alkalmassá tenni minket arra, hogy kiengesztelő küldetésének részesei legyünk (vö. Jn 19,30; 20,22–23). Az egyesítő megváltás által ebben a leheletben áll a mi küldetésünk! Ezért nem csoda, hogy miközben forró vágyunk elvinni Krisztust másokhoz, megismertetni másokkal az Ő kiengesztelő üzenetét (vö. 2Kor 5,19), megosztottságunk miatt szégyenkezünk. Mindazonáltal mivel a világba küldettünk (vö. Jn 20,21), erősek lettünk a Szentlélek egyesítő erejétől (vö. 20,22) és arra kaptunk meghívást, hogy hirdessük a kiengesztelődést, mely minden embert vonz, hogy higgye: Jézus az Isten Fia (vö. 20,31), meg kell találnunk az erőt, hogy megkettőzzük elkötelezettségünket közösségünk tökéletesítésére, teljessé tételére, hogy így közösen tudjunk tanúskodni az Atya szeretetéről, aki küldi a Fiút, hogy a világ megismerje szeretetét, amellyel szeret minket (vö. Jn 17,23).

2000 esztendeje immár, hogy ezen utcák valamelyikén a görögök egy csoportja kérte Fülöpöt: „Uram, látni akarjuk Jézust” (Jn 12,21). Ez a kérés ma újra elhangzik felénk itt, Jeruzsálemben, a Szentföldön, e régióban és az egész világon. Mit válaszoljunk? Meghallják-e a válaszunkat? Szent Pál emlékeztet válaszunk súlyára, tanító és prédikáló küldetésünkre. Ezt mondja: „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17). Ezért kötelességünk, hogy a keresztény vezetők és közösségeik hatásosan tanúskodjanak amellett, amit hitünk hirdet: az örök Ige, aki ezen a földön belépett a térbe és az időbe, a názáreti Jézus, aki ezeken az utcákon járt, szavával és cselekedeteivel arra hív minden embert, hogy igazságban és a szeretetben éljenek.

Kedves Barátaim, miközben biztatlak benneteket, hogy örömmel hirdessétek a föltámadott Urat, szeretném elismerésemet kifejezni fáradozásaitokért, melyeket e célból a keresztény közösségek vezetői végeznek, akik rendszeresen találkoznak ebben a városban. Úgy látom, hogy a legnagyobb szolgálat, melyet a jeruzsálemi keresztények fölkínálhatnak polgártársaiknak, az, hogy jól képzett és elkötelezett keresztények új nemzedékét nevelik, akik fontosnak tartják, hogy nagylelkűen gyarapítsák e páratlan és Szent Város vallási és polgári életét. Minden keresztény vezető elsôdleges feladata, hogy a lelkipásztori gondjaira bizottakban a hitet táplálja személyként is, családokként is. Ez a közös lelkipásztori gondoskodás eredményezi, hogy rendszeres találkozóitok a bölcsesség és a testvéri szeretet szellemében történnek: ezek szükségesek ahhoz, hogy támogassátok egymást abban, hogy válaszolni tudjatok népetek örömeire és különleges nehézségeire is. Imádkozom annak megértéséért, hogy a jeruzsálemi keresztények törekvései, bármi legyen is a vallásuk, összhangban vannak a város minden lakója törekvéseivel – mint például a vallás szabadságában és békés együttélésben zajló élet, s különösen a fiatal nemzedékek számára a neveléshez és a vállalkozáshoz való szabad hozzáférés, a családi otthon és a stabil gazdasági élet kilátásai és a rendezett vendégszeretet.

Őboldogsága, ismételten megköszönöm udvariasságát, hogy meghívott engem ide a többi vendéggel együtt. Mindannyiatokra és az általatok képviselt közösségekre Isten áldásainak bőségét kérem: hozzanak erőt és bölcsességet mindnyájatoknak! Töltsön el benneteket Krisztus reménye, mely nem csal meg!

 

Vissza a Tartalomhoz>>

A Szent Sír meglátogatása
2009. május 15., péntek, 10.15


Kedves Barátaim Krisztusban!

A dicséret himnusza, melyet az imént énekeltünk, az angyali seregekkel és minden idők és minden hely Egyházával egyesít bennünket – „apostolok boldog kara, dicséretes nagy próféták, jeles mártírseregek” –, miközben dicsőítjük Istent megváltásunk művéért, mely Jézus Krisztus szenvedésében, halálában és föltámadásában valósult meg. E Szent Sír előtt, ahol az Úr „a halál mérgét megtiporta, mennyországot megnyitotta” a húsvéti idő örömével köszöntlek mindnyájatokat. Megköszönöm Fouad Twal pátriárka úrnak és Pierbattista Pizzaballa kusztosz atyának nemes köszöntő szavait. Hasonlóképpen szeretném kifejezni köszönetemet a fogadtatásért, melyben a Görög-Ortodox Egyház és az Örmény Apostoli Egyház Hierarchái részesítettek. Hálás szívvel látom itt az Szentföld más keresztény közösségeinek képviselőit. Köszöntöm John Patrick Foley bíboros a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend nagymesterét. Üdvözlöm a rend jelenlévõ lovagjait és dámáit, megköszönve kimeríthetetlen odaadásukat az Egyház küldetésének támogatásában ezen a földön, melyet az Úr földi jelenléte tett szentté.

Szent János evangéliuma hagyta ránk Péter és a szeretett Tanítvány húsvét reggelén az üres sírnál tett látogatásának megkapó elbeszélését. Ma, közel 2000 évvel később Péter utóda, Róma püspöke áll ugyanezen üres sír előtt és szemléli a föltámadás misztériumát. Az Apostol nyomában szeretném újra meghirdetni korunk férfiai és a női előtt az Egyház szilárd hitét, hogy Jézus Krisztust „megfeszítették, meghalt és eltemették”, s hogy „harmadnapon föltámadott a halottak közül”. Miután az Atya jobbja fölmagasztalta Őt, elküldte nekünk az Ő lelkét a bűnök bocsánatára. Rajta kívül, akit Isten Úrrá és Krisztussá tett, „nem adatott más név az ég alatt az embereknek, akiben üdvözülnünk lehetne” (ApCsel 4,12).

E szent helyen – szemlélődve ezen a csodálatos eseményen –, hogyan ne éreznénk, hogy fájdalom járja át a szívünket, azokhoz hasonlóan, akik Pünkösd napján elsőként hallották Péter prédikációját (vö. ApCsel 2,37)? Krisztus itt halt meg és itt támadt föl, hogy többé meg ne haljon. Az emberiség története itt lényegesen megváltozott. A bűn és a halál hosszú uralmát az engedelmesség és az élet gyõzelme lerombolta; a kereszt fája föltárja a jó és a rossz igazságát; Isten ítélete elhangzott e világ fölött és a Szentlélek kegyelme kiáradt az egész emberiségre. Krisztus, az új Ádám itt tanítja, hogy az utolsó szó soha nem a rosszé, hogy a szeretet erősebb, mint a halál, s hogy a mi jövônk és az emberiség jövôje a gondviselő és hűséges Isten kezében van.

Az üres sír reményről beszél nekünk; a reményről, mely nem csak meg minket, hiszen az élet Lelkének ajándéka (vö. Róm 5,5). Ez az az üzenet, melyet ma szeretnék rátok hagyni szentföldi zarándoklatom befejezéseként. Isten kegyelméből éledjen mindig újjá a remény mindenki szívében, aki ezen a földön él! Gyökerezzen meg a szívetekben, maradjon meg családjaitokban és közösségeitekben, és indítsa mindnyájatokat egyre hűségesebb tanúságtételre a Béke Fejedelme mellett. A Szentföldön élő Egyház, mely nagyon gyakran tapasztalta a Golgota sötét misztériumát, soha nem hagyhatja abba, hogy rettenthetetlen hirnöke legyen azon remény fényes üzenetének, melyet ez az üres sír hirdet. Az evangélium mondja nekünk, hogy Isten újjá tud alkotni mindent, hogy a történelem nem szükségszerűen ismétli önmagát, hogy az emlékezeteket meg lehet tisztítani, hogy a vádaskodás és az ellenségeskedés keserű gyümölcseit magunk mögött lehet hagyni, s hogy minden férfira és a nőre, az egész emberi családra, s különösen arra a népre, amely ezen, az Úr szívének oly kedves földön él, föl tud virradni egy igazságos, békés, gyarapodó és együttműködő jövő.

Az Anasztaszisz ősi temploma néma tanúja egyrészt múltunk terhének – minden fogyatkozásával, megnemértésével és konfliktusával–, másrészt annak a dicsôséges ígéretnek, mely szüntelenül sugárzik Krisztus üres sírjából. Ez a szent hely, ahol Isten ereje a gyöngeségben mutatkozott meg, és az emberi szenvedéseket átformálta az isteni dicsôség, arra hív, hogy újra a hit szemével tekintsünk a megfeszített és föltámadott Úr arcára. Amikor az Ő megdicsőült testét szemléljük, melyet a Lélek teljesen átformált, jobban megértjük, hogy a keresztség által most is „mindig és mindenütt testünkben hordozzuk Jézus halálát, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon halandó testünkben” (2Kor 4,10–11). A föltámadás kegyelme most is működik bennünk! E misztérium szemlélése élessze föl erőinket személyenként is, és az egyházi közösség tagjaiként is, hogy a megtérés, a bűnbánat és az imádság által növekedjünk a Lélek életében. Továbbá ugyanezen Lélek erejével segítsen nekünk a testből fakadó minden feszültség és konfliktus legyőzésében, s minden külső és belső akadály eltávolításában, melyek gátolják Krisztus melletti közös tanúságtételünket és az Ő megbékéltető szeretetének hatalmát.

E bátorító szavakkal fejezem be, kedves barátaim, megváltásunk és Krisztusban való újjászületésünk szent helyeire tett zarándoklatomat. Azért imádkozom, hogy a Szentföldön élő Egyház egyre nagyobb erőt merítsen a Megváltó üres sírjának szemléléséből. Ez az Egyház arra hivatott, hogy ebbe a sírba temesse minden szorongását és félelmét, hogy képes legyen minden nap újra föltámadni és folytatni útját Jeruzsálem és Galilea utain, és azon túl is, hirdetve Krisztus megbocsátásának gyõzelmét és egy új élet ígéretét. Mint keresztények, tudjuk, hogy a békének, amelyre ez a konfliktusoktól meggyötört föld annyira vágyódik, neve van: Jézus Krisztus. „Ő a mi békénk”, aki megbékéltetett minket Istennel, egy testben a kereszt által, végetvetve az ellenségeskedésnek (vö. Ef 2,14). Ezért az Ő kezébe ajánljuk minden reményünket, éppen úgy, ahogyan Õ a sötétség órájában az Atya kezébe ajánlotta a lelkét.

Engedjétek meg, hogy szavaimat a Szentföldön élõ szeretett Egyházat szolgáló Püspök és Paptestvéreimnek, a szerzeteseknek és szerzetesnőknek szóló különleges bátorítással zárjam. Itt, az üres sír elõtt, az Egyház szívénél hívlak benneteket arra, hogy újítsátok meg Krisztusnak szenteltségetek lelkesedését és elkötelezettségteket az Õ misztikus teste szeretetteljes szolgálatára. Fölbecsülhetetlen a ti kiváltságotok, hogy ezen a földön tehettek tanúságot Krisztus mellett, amelyet Õ földi jelenlétével és szolgálatával szentelt meg. Pásztori szeretetetek teszi képessé testvéreiteket, nővéreiteket és e föld minden lakóját arra, hogy fölfogják a Föltámadott gyógyító jelenlétét és megbékéltető szeretetét. Jézus mindegyikünktől azt várja, hogy az egység és a béke tanúi legyünk mindazok felé, akik a béke e városában laknak. Krisztus, mint az új Ádám, forrása annak az egységnek, melyre az egész emberi család hivatott, annak az egységnek, melynek az Egyház jele és szentsége. Ő mint az Isten Báránya a kiengesztelődés forrása, mely egyszerre Isten ajándéka és ránk bízott szent kötelesség. Mint a Béke fejedelme, Ő a forrása annak a békének, mely meghalad minden értelmet, az új Jeruzsálem békéjének. Ő támogasson benneteket megpróbáltatásaitokban, erősítsen szorongatásaitokban és adjon erőt hirdetni és terjeszteni az Ő országát. Mindnyájatokra és mindazokra, akiknek pásztorai vagytok, szívből adom Apostoli Áldásomat mint a Húsvét örömének és békéjének zálogát.
 

Vissza a Tartalomhoz>>


Az örmény apostoli patriárka templomának meglátogatása
2009. május 15., péntek, 11.10


Õboldogsága!

Testvéri szeretettel köszöntöm az Úrban és imádságos lélekkel kívánok jó egészséget és jó szolgálatot. Köszönetemet fejezem ki azért, hogy meglátogathatom e Szent Jakab székesegyházat, Jeruzsálem õsi örmény negyedének szívében és találkozhatom a patriárkátus tisztelendõ klérusával és a szent város örmény közösségének tagjaival.

Mai szívélyes és baráti találkozásunk újabb lépés az egység felé vezető úton, mely egységet az Úr minden tanítványa számára óhajt. Isten kegyelmébõl az utóbbi évtizedekben jelentôs haladást tapasztaltunk a Katolikus és az Örmény Apostoli Egyház kapcsolataiban. Nagy áldásnak tekintem, hogy az elmúlt évben találkozhattam II. Karekinnal, minden örmények fõ pátriárkájával és katolikoszával, és I. Aram kilikiai katolikosszal. A Szentszéknél tett látogatásuk és közös imádságaink megerõsítették barátságunkat és elkötelezettségünket a keresztények egysége elõmozdításának szent ügye mellett.

Az Úr iránti hálával szeretném kifejezni megbecsülésemet az Örmény Apostoli Egyháznak a Katolikus Egyház és a Keleti Ortodox Egyházak teológiai dialógusa melletti erõs elkötelezettségéért. Ez az imádsággal támogatott dialógus hozzásegített a múlt félreértéseinek legyõzéséhez, és sok ígéretet hordoz a jövôre nézve. A remény különleges jele az új dokumentum, melyet a Vegyes Bizottság készített az Egyház természetéről és küldetéséről, és bemutatta az egyházaknak tanulmányozás és értékelés céljából. A Vegyes Bizottság munkáját együttesen újra ajánljuk a bölcsesség és igazság Lelkének, hogy bõséges gyümölcsöt hozhasson a keresztények egysége gyarapodására, és segítse az evangélium terjedését korunk férfai és a nõi között.

Az elsõ keresztény századoktól fogva tiszteletreméltó története van a jeruzsálemi örmény közösségnek, melyben kiemelkedik a szent helyekhez kötõdõ monasztikus élet és kultúra virágzása, valamint a liturgikus hagyomány. Ez a tiszteletreméltó székesegyház a patriárkátussal és a hozzá kapcsolódó nevelő és kulturális intézményekkel együtt tanúskodik erről a hosszú és kiemelkedő történelemről. Azért imádkozom, hogy közösségük szüntelenül új életet tudjon meríteni e gazdag hagyományból, és erősödjön meg e Szent Városban a Jézus Krisztusról és az Ő föltámadásáról tett tanúságtételében (vö. Fil 3,10). Ugyanígy biztosítom a jelenlévő családokat, különösen a gyermekeket és a fiatalokat, hogy külön megemlékezem róluk imádságaimban. Kedves Barátaim, a magam részéről kérlek benneteket, hogy velem együtt imádkozzatok azért, hogy szentföldi keresztények nagylelkűen és buzgón hirdetve az evangéliumot, együtt fáradozzanak megbékélésünkért Krisztusban és az Õ szent igazságos és békés országának eljöveteléért.

Õboldogsága, ismételten megköszönöm a szívélyes fogadtatást és szívembõl kérem Isten bõséges áldását Önre és a Szentföldön élõ Örmény Apostoli Egyház klérusára és híveire. A föltámadott Krisztus öröme és békéje legyen veletek mindenkor.
 

Vissza a Tartalomhoz>>


Búcsú a Ben Gurion repülõtéren
Tel-Aviv, 2009. május 15., péntek, 13,30

Elnök Úr,
Miniszterelnök Úr,
Excellenciás Uraim,
Hölgyeim és Uraim!

Visszatérõben Rómába szeretnék megosztani Önökkel néhány erős benyomást, melyek e szentföldi zarándoklat közben ébredtek bennem. Eredményes megbeszéléseket folytattam a polgári hatóságokkal, mind Izraelben, mind a Palesztin Területeken, tanúja voltam a nagy erőfeszítéseknek, melyeket mindkét kormány kifejt népe jólétének érdekében. Találkoztam a Szentföldön élő katolikus Egyház felelôs vezetőivel és örömmel láttam, hogyan működnek együtt az Úr nyájának gondozásában. Alkalmam volt találkozni, a Szentföldön élő keresztény egyházak, egyházi közösségek és más vallások vezetőivel. Ez a föld valóban termékeny talaj az ökumenizmus és a vallásközi dialógus számára. Azért imádkozom, hogy a régióban jelenlévő vallási tanúságtételek gazdag változatossága teremje meg az egyre növekvő megértés és kölcsönös megbecsülés gyümölcsét.

Elnök úr, Izraelbe érkezésem napján az elnöki palota mellett Ön és én egy olajfát ültettünk el. Mint tudjuk, az olajfa képét használja Szent Pál arra, hogy leírja a keresztények és a zsidók nagyon szoros kapcsolatát. A Rómaiakhoz írt levelében mondja el, hogy a pogányok egyháza mint vad olajfa hogyan oltatott rá a nemes olajfára, mely a Szövetség Népe (vö. 11,14–24). Bennünket ugyanazok a spirituális gyökerek táplálnak. Testvérként találkoztunk, akik között történelmünk folyamán olykor támadtak feszültségek, de most elkötelezettek vagyunk arra, hogy a tartós barátság hidait építsük. Az elnöki palotában lefolyt szertartást követte izraeli tartózkodásom egyik legünnepélyesebb mozzanata, a Yad Vasem Holokauszt Emlékhely meglátogatása. Itt találkoztam néhány túlélõvel, akik átélték a Soah gyötrelmeit. E megindító találkozások emlékeztettek engem a három évvel korábban Auschwitzban tett látogatásomra, ahol oly sok zsidó anyát, apát, férjet, feleséget, testvért, barátot öltek meg kegyetlenül, egy olyan istentelen uralom alatt, mely az antiszemitizmus és a gyűlölet ideológiáját terjesztette. A történelem e szörnyűséges fejezetét soha nem szabad feledni vagy tagadni. Épp ellenkezőleg, e szomorú emlékezéseknek erősíteniük kell elhatározásunkat, hogy közeledünk egymáshoz, mint ugyanannak az olajfának az ágai, melyeket ugyanazon gyökerek táplálnak és a testvéri szeretet tart egységben.

Elnök úr! Megköszönöm nagyrabecsült, meleg vendégszeretetét, és szeretném emlékeztetni, hogy úgy jöttem meglátogatni ezt az országot, mint az izraeliek barátja és a palesztin nép barátja. A barátok örülnek az együtt eltöltött időnek, és mély fájdalmat okoz nekik egymás szenvedése. Ha valaki az izraeliek és palesztinok barátja, csak szomorúsággal nézheti e két nép közötti feszültségeket. Nincs az a barát, aki ne könnyezne mindkét nép szenvedésainek és halottainak láttán az utóbbi hat évtizedben. Engedtessék meg nekem, hogy ezzel a felhívással forduljak e föld minden emberéhez: Soha többé vérontás! Soha többé csaták! Soha többé terrorizmus! Soha többé háborúk! Épp ellenkezőleg, állítsuk meg az erõszak örvényét! Teremtsünk maradandó békét igazságos alapon, és jöjjön létre a megbékélés és az igazi helyreállítás! Egyetemesen ismerjék el, hogy Izrael államának joga van a létezéshez, a békéhez és biztonsághoz nemzetközileg elismert határok között! Ugyanígy ismerjék el, hogy a palesztin népnek joga van független és szuverén hazához, és ahhoz, hogy méltósággal élhessen és szabadon utazhasson! Legyenek rajta, hogy a két állam-megoldás valóra váljon, és ne maradjon hiú ábránd! Legyünk rajta, hogy a béke terjedjen ezen a földön! Legyenek a „nemzetek világossága” (Iz 42,6) úgy, hogy reményt adnak a konfliktusok által sújtott sok más régiónak!

Látogatásom során számomra az egyik legelszomorítóbbb látvány a fal volt. A közelében járva olyan jövôért imádkoztam, melyben a Szentföldön élõ népek békességben és harmóniában tudnak együtt élni, ilyen elválasztó és biztonsági eszközök szükségessége nélkül, sõt kölcsönösen tisztelve egymást, megbízva egymásban és elutasítva az erõszak és a támadás minden formáját. Elnök úr, én tudom, milyen nehéz e célok elérése. Tudom, milyen nehéz az Ön feladata és a palesztin hatóságok feladata. Mindazonáltal biztosítom arról, hogy az imádságaim és a világ minden katolikusának imádságai Önnel vannak, miközben erõfeszítéseket tesz az igazságos és tarós béke építéséért e régióban.

Most már nincs más hátra, mint õszinte köszönetemet kifejezni mindazok felé, akik bármilyen formában hozzájárultak látogatásom zavartalan lefolyásához. A kormánynak, a szervezõknek, az önkénteseknek, a médiának, mindazoknak, akik vendégszeretettel voltak irántam, s akik kísértek engem, mélységesen hálás vagyok. Legyetek biztosak afelõl, hogy imádságaimban szeretettel emlékezem meg rólatok. Mindnyájatoknak mondom: köszönöm, Isten legyen veletek! Shalom!

Vissza a Tartalomhoz>>

FÜGGELÉK
(Részletek a Vatikáni Rádió háttéranyagából)

Katolikus egyházmegyék a Szentföldön:

Jeruzsálemi latin patrikátus egyháza
Vikariátusai: Jordánia, Izrael, Ciprus és Zsidókatolikusok

Antiochiai görög-melkita katolikus egyház
Jeruzsálemi görög-melkita katolikus patriárkai exarchátus
Akkói görög-melkita katolikus archieparchia
Petra és Fialdelfia-i görög-melkita archieparchia

Antiochiai maronita egyház
Ciprusi maronita fõegyházmegye
Haifai és Szentföldi maronita archieparchia
Jeruzsálemi és Jordániai maronita patriárkai exarchátus

Antiochiai szír-katolikus egyház
Jeruzsálemi szír-katolikus patriárkai exarchátus

Babilóniai káld katolikus egyház
Káld katolikus patriárkai exarchátus

Kilikiai örmény katolikus egyház

A szentföldi ordináriusok gyûlése/konferenciája (A.C.O.H.L )
S. B. Fouad Twal
jeruzsálemi latin pátriárka, a gyûlés elnöke
S. B. Michel Sabbah
kiérd. jeruzsálemi latin pátriárka
Mons. Kamal Hanna Bathish
jerikói püspök, kiérd. latin segédpüspök
Mons. Giacinto-Boulos Marcuzzo
emmauszi c., püspök, pátriárkai helynök és segédpüspök Izraelben
Mons. Rev. Salim Sayegh
pátriárkai általános vikárius és segédpüspök Jordániában
Mons. Elias Chacour
akkói görög-melkita katolikus érsek
Mons. Yasser Ayyach
Petra és Filadelfia-i görög-melkita katolikus érsek
Mons. Paul Nabil El-Sayah
Haifa és a Szentföld marointa érseke, pátriárkai exarcha Jeruzsálemben, Palesztinában és Jordiániában
Mons. Raphael Francois Minassian
Jeruzsálem és Amman örmény katolikus pátriárkai exarchája
Mons. Joseph Saghbini
jeruzsálemi görög-melkita katolikus archimandrita
Mons. Grégoire Pierre Melki
A jeruzsálemi, palesztínai és jordániai szírek pátriárkai exarchája
Rev. Pierbattista Pizzaballa OFM
szentföldi kusztosz
Rev. Paul Colin
a káld katolikusok pátriárkai exarchája
Rev. Pietro Felet,
az A.C.O.H.L. fõtitkára


Szentföldi Ferences Kusztódia
1217-ben az általános káptalan provinciákra osztotta a rendet, ezek egyike lett a szentföldi, mely magában foglalta a mai Egyiptom, Izrael, Palesztin területek, Szíria, Jordánia, és Ciprus és Rodosz szigetei területét. Szent Ferenc 1219–20-ban hónapokat töltött egyiptomi, palesztínai és szíriai területen, találkozott Melek el-Kamel szultánnal is. 1291-ben elesett Akkó, a keresztesek utolsó erõdje a Szentföldön. A ferencesek Ciprusra menekültek, itt volt a rend központja, de mindent megtettek, hogy Jeruzsálemben és a szent helyeken jelen lehessenek. XXII. János p. (ur. 1316–34) meghagyta a tartományfõnöknek, hogy évente 2 testvért küldjön a Szentföldre. 1322–27-ben a Szentsír szolgálatában voltak testvérek. – 1333-ban Anjou Róbert nápolyi király elérte az egyiptomi szultánnál, hogy a ferencesek megkapják a Cönákulumot és liturgiát végezhessenek a Szentsírnál. A ferencesek lettek kereszténység képviselõi. 1342-ben VI. Kelemen pápa jóváhagyta a királyi adományozást, ferencesek bárhonnan jöhettek a Szentföld szolgálatára; ordináriusuk a kusztosz, a Sion hegyi gvárdián. 1847-tõl a latin patriárkátussal karöltve szolgálnak. Rendtartományukat VI. Pál és II. János Pál pápa is megerõsítette. 2009-ben 300 ferences szolgál a Szentsírnál, Betlehemben és Názáretben és más szent helyeken. Mellettük más rendekhez tartozó, kb. 100 szerzetes is szolgál a Szentföldön.
A ferencesek rövid kronológiája:
1229: a ferencesek megtelepednek Jeruzsálemben a keresztút V. stációjánál.
1323: megkezdik a szolgálatot a Szentsírnál
1335: megalapítják a Cönákulum konventjét
1342: VI. Kelemen megalapítja a Szentföldi Kusztódiát
1347: megszervezik a betlehemi Jézus születése szentélyt
1363: birtokba veszik a Szûzanya sírját (1757-ig)
1392: megszerzik az Apostolok Barlangját az Olajfák hegyén
1485: megszerzik Ain Karemben Keresztelõ János születési helyét. A mai templomot 1621-ben építették.
1551: a Cönákulumból kiûzték a ferenceseket.
1557: a rendtartományi székhelyet átköltöztetik Jeruzsálembe a Szentséges Üdvözítõ konventbe.
1620: megszerzik Názáretben az Angyali Üdvözlet szentély romjait (az elsõ templomot 1730-ban építették).
1631: megszerzik a Tábor hegyén a Színeváltozás szentély romjait.
1666: megszerzik a Getszemáni kertet (a mai templom 1919–24-ben épült).
1679: megszerzik Ain Karemben Zakariás házát (a mai templom 1938–40-ben épült).
1745: megszerzik Názáretben Szent József házát (1754-ben az elsõ kápolna, 1911–14-ben a mai templom épült).
1836: megszerzik Jeruzsálemben a megostorozás helyét (a kápolnát 1839-ben építették).
1861: Emmauszban P. Nicolay grófnõ nekik ajándékozta a Kleofás-kápolnát (a mai templom 1901-ben épült).
1878: Naimban telket szereztek, 1880-ben kápolnát építettek.
1880: megszerezték Betfágé környékét, 1883-ben kápolnát építettek.
1889: megszerezték az V. stációt, a Dominus flevit helyet, a Tabghát és Magdala romjait.
1894: megszerezték Kafarnaum romjait, 1921-ben restaurálták a zsinagógát. Szent Péter emlékhelyét 1990-ben szentelték föl.
1909: megszerezték Betlehemben a pásztorok mezejét. A kápolnát 1953–54-ben építették.
1917: az I. világháború miatt börtön fenyegette õket.
1933: megszerezték a Jordánnál a keresztelés helyét.
1936: Jeruzsálemben a Sion hegyén felépítették a Cönákulum-konventot.
1950: megszerezték a Jeruzsálem melletti Betániát, 1952-ben felépítették Szent Lázár szentélyét.
1969: Názáretben felszentelték az új bazilikát.

Szentföldi gyûjtés
A szentföldi rendtartomány 1342 után újra meg újra prokurátorokat, ‘megbizottakat’ küldött világi és egyházi fejedelmekhez adománygyûjtés céljából. V. Márton pápa 1421-ben külön meghatalmazta a szentföldi kusztoszt, hogy „kolduljanak” a szent helyek fenttartására. – 1589 májusában Sixtus pápa elrendelte, hogy az ordináriusok és rendfõnökök évente 3 alkalommal gyûjtsenek a Szentföld javára. X. Ince (ur. 1644–55) az ádventi és nagyböjti szónokokat buzdította, hogy emlékeztessék a híveket az ilyen adakozás fontosságára. VIII. Sándor (ur. 1689–91) és XIV. Benedek (ur. 1740–58) 4-re emelte a gyûjtések számát ádvent és nagyböjt idején. VI. Pius pápa 1778-ban bullával hívta fel a püspököket adakozásra, mert ebben az idõszakban formálisan meg kellett vásárolni a szent helyeket.
XIII. Leó pápa 1887. XII. 26: brevével rendelte el, hogy évente egyszer, lehetõleg nagypénteken minden katolikus egyházmegyében rendezzenek gyûjtést a Szentföld javára. Szt X. Pius pápa 1913-ban megerõsítette e rendelkezést. XV. Benedek 1918 és 1919-ben a gyûjtés útját is meghatározta: a plébánosok küldjék be ordináriusuknak, õ pedig minél elõbb juttassa el a legközelebbi szentföldi megbizottnak, aki viszont köteles azonnal továbbítani a szentföldi kusztosznak. – A 20. század folyamán a gyûjtés eredményét egyre inkább a szentföldi keresztények támogatására fordították. 2008-ban 50 szentélynél, 25 plébánián, 14 iskolában és kollégiumban, 4 kórházban, 5 zarándokházban, 3 egyetemen, 1 ökumenikus intézetben, 2 könyvkiadóban a 300 ferences testvér mellett kb. 1000 munkahely, 540 szükséglakás, 289 egyetemi ösztöndíj költségeit fedezték.

zsidó-héber–izraelita–cionista
Szómagyarázat: tág értelemben a héber/zsidó egy népet jelöl, de személyre is alkalmazzák vallása alapján.
Riccardo Di Segni, a római fõrabbi szerint: „a héberek/zsidók ma számukat tekintve kicsi közösség, kb. 14 milló fõ, de pontosan nagyon nehéz meghatározni számukat. A héber/zsidó hagyomány szerint héber/zsidó az, aki héber/zsidó anyától született, vagy aki elfogadva a vallási hagyományokat megtért a hebraizmusra/zsidóságra... A mai héberek/zsidók egy leglább 3000 éves nemzeti közösség és vallási hagyomány testi és lelki örökösei és folytatói. Már ebbõl a meghatározásból is kitûnik, hogy a héberség/zsidóság nem merül ki a vallási hovatartozásban; inkább egy nemzeti vagy etnikai közösséghez tartozás, amely közös történetében ismeri föl magát. Napjainkban a héberek/zsidók csak egy része vállal azonosságot a héber/zsidó vallással, mert nagyon eltérõ mértékben vesznek benne részt, fogadják el a hagyomány által elõírt magatartásformákat és alapvetõ eszméket... A bibliai elbeszélés szerint a hebarizmus/zsidóság az idõszámítás elõtti 15–14. század idõszakában Ábrahámmal kezdõdött, aki egy vitatott helyû mezopotámiai városból, a kaldeai Úrból való nomád pásztor volt. Ábrahám elérkezett a lakóiról akkor Kánaánnak nevezett földre, melyet 1000 évvel késõbb a görögök a filiszteusokról – a partvidéken a 12. századtól megtelepedett néprõl – Palesztinának kezdtek nevezni. A héberek/zsidók számára a föld Kánaán maradt, majd mind a mai napig Izrael földje.”

A héber/zsidó szó lehet személyt jelölõ fõnév és fogalmak, tárgyak, személyek jelzõje. Izraelita = zsidó személy.

Az izraeli = Izraeli illetõségû, lakhelye szerint Izraelben élõ személy jelzõnek a cionizmus óta van értelme. A 19. század végén Herzl Tódor fogalmazta meg azt az eszmét, hogy „az antiszemitizmust csak zsidó állammal lehet legyõzni, amely garantálja a zsidók biztonságát... egy olyan állammal, amely összegyûjti õket... egy olyan kormánnyal, mely képviseli õket a nemzetközi egyezményekben, és egy olyan hadsereggel, amely képes megvédeni õket. A cionizmus egy soha nem felejtett, ezeréves álom nemzeti és politikai megvalósítása. A cionizmus olyan zsidó állam, mely az egész világ zsidóságának biztonságos határokat ad, az állam törvényével („hazatérés törvénye”) állandó jogot biztosít számukra, hogy belépjenek Izrael területére és azonnal állampolgáraivá váljanak.”

2009-ben Izrael államának népességébõl kb. 20 % arab. Élnek még Izraelben keresztények, beduinok és drúzok.

(A Magyar katolikus lexikonból:)
Amman: Jordánia fõvárosa a Jabbok felsõ folyásánál 800 m tengerszint feletti magasságban. A kõkorszak óta, Kr. e. 9000-tõl lakott hely. Kr. e. a 2000 után az ammoniták fõvárosa. A Szentírásban Rabbat. Dávid idejében Joáb meghódította (2Sám 11,1; 12,27–29; 1Krón 20,1), de megmaradt a királya (2Sám 17,27). Dávid ide küldte a hettita Uriást, hogy meghaljon. A MTörv 3,11 szerint itt volt látható Og király szarkofágja. Kr. e. 3. században II. Ptolemaiosz Philadelphosz hellénizálta (attól kezdve nevezték Filadelfiának). Kr. e. 218-ban meghódította Nagy Antiokhosz; Kr. e. 63-ban Pompeius felszabadította és a Tízvároshoz csatolta. Az ásatások során tekintélyes romok kerültek felszínre, nevezetes a római színház. – Kr. u. a 7. századtól Damaszkusz és Bagdad mellett a régió fontos városa. Földrengések pusztították, a 19. században kb. 20.000 lakosú kisváros. 1887-ben a Damaszkusz-Medinai vasutvonal építése hozta újjáéledését. 1921-ben I. Abdullah király a transzjordániai emirátus kormányzói székhelyévé tette, majd a Jordánia Hasemita királyság fõvárosa. 1948 és 1967-ben palesztinok s tömegei menekültek ide. 2009-ben 3 millónál több lakosa van. Keleti része a régi Amman, régészeti leletek sokaságával, nyugati része a modern város. Jordánia a palesztin menekültek 41 %-át, 1,9 millió személyt fogadott be.

Alia királynõ-repülõtér
Közép-Kelet egyik legjelentõsebb repülõtere Tel Aviv és Haifa mellett. 2008-ban 51.300 gépet fogadott, utasforgalma 4 milló volt. 1983-ban építették, jelenleg bõvítik. A nevét Husszein király 3. feleségérõl kapta, aki 1977-ben helikopter-balesetben vesztette életét.

Husszein király (1935. nov. 14–1999. febr. 7.)
Nagyapját, Abd Allah királyt Jeruzsálemben, az al-Aksza mecset lépcsõjén ölték meg 1951. júl. 20-án. Apját Talal ibn Abd Allah királyt 1 éves uralkodás után lemondatták. Husayn ibn Talal 1952. augusztus 11-én lépett trónra 16 évesen. 4 felesége és 12 gyermeke volt: az egyiptomi Sharifa Dina bint Abd al-Hamidtól (*1929) egy lánya; az angol Antoinette Avril Gardinertõl (1941*) 2 fiú és 2 leány, köztük a jelenlegi uralkodó Abd Allah II ibn al-Husayn; Alia Baha Tuqantõl (1948-1977) 1 fiú, 1 leány és egy leányt adoptáltak. 1977-ben helikopter-balesetben halt meg; az amerikai Elizabeth Najib Halabitõl (*1951), aki áttért az iszlámra 2 fiú és 2 leány. Temetésén a Szentszék is képviseltette magát, minek viszonzásául II. Abdullah király és felesége részt vett II. János Pál pápa temetésén.

Fogyatékosok Regina Pacis intézete
Mons. Salim Sayegh szorgalmazására a jeruzsálemi latin patriarkátus alapította a Regina Pacis Központot, 2004. április 15-én nyitották meg. A fogyatékos gyermekeket és fiatalokat ingyen gyógyítják, s akit lehet szakmára oktatnak. Anyagi hátterét nemzetközi összefogással biztosítják. Salim Sayegh Jordániában, Rumaiminban született 1935-ben. 1959-ben a jeruzsálemi latin patriarkátus papjává szentelték. 1981-ben a pátriárka jordániai helynöke, 1982. január 6-án szentelték püspökké. Jordánia lakossága 5,7 millió fölött van, ebbõl 3 milló (53 %) 19 évesnél fiatalabb, s köztük 300.000 (10 %) fogyatékos.

Abd Allah II ibn al-Husayn király 1946 óta a negyedik uralkodó, Mohamed 43. leszármazottja. 1962. január 30-án született. Az iszlám iskola után Angliában, Surrey-ben a St. Edmund's School-ban, majd az USA-ban az Eaglebrook Schoolban és a Deerfield Academy-n tanult. 1980-ban Sandhurst-ban a brit katonai akadémia növendéke, ahol ezredesi rangot ért el. 1987-ben a Georgetown University-n a nemzetközi kapcsolatok doktora. 1993-ban a jordán fegyveres erõk tagja. 1993. június 10-én feleségül vette a palesztin Tulkarem Rania al-Yásfn-t. Atyja, Husszein király halála elõtt örökösének jelölte, 1999. február 7-én lépett trónra. Négy gyermek atyja: a trónörökös Husszein herceg (1994), Imán hercegnõ (1996), Salma hercegnõ (2000), Hásim herceg. (2005).

Rania Al-Abd Allah királyné. Palesztin szülõk gyermekeként Kuwaitban született 1970. augusztus 31-én. A kuvaiti New English School elvégzése után a kairói Amerikai Egyetemen közgazdasági doktorátust szerzett. 1991-ben a Citibank-nál, majd a Jordániai székhelyû Apple Computer-nél dolgozott. 1993-ban Abdullah herceg felelsége, 1999-ben királyné lett.

Hasemita: Mohamed szûkebb családjához tartozó személy, Mohamed dédapjáról, Hasimról véve a nevet.

Nunciatúra Ammanban
1994-ig a jeruzsálemi apostoli delegátus egy személyben Jordiána delegátusa is volt. 1994. március 3-án vette fel Jordánia a diplomáciai kapcsolatokat a Vatikánnal, április 6-án nyitották meg Ammanban a nunciatúrát. A jordániai követ november 19-én adta át megbízó levelét II. János Pál pápanak.

Monte Nebo (Giordania)
A Nébó hegye 800 m magas, kilátó pontjáról látható a Jordán völgye, Jerikó, s tiszta idõben Jeruzsálem is.

A hagyomány szerint Mózes errõl a hegyrõl látta az ígéret földjét, ahová õ maga nem mehetett be. Itt halt meg, de sírjának helyét senki sem ismerhette (MTörv 34). Emlékhelyét 1963-ban építették, 2008-ban új tetõzettel látták el és az egész hegytetõt megerõsítik, hogy az erózió hatását ellensúlyozzák.

A hegy csúcsán 1933-ban egy bazilika és kolostor maradványait fedezték fel. 394-ben Egeria zarándoknõ említette. A templomot 350 után építették, az 5. század végén bõvítették, 597-ben helyreállították.

Madaba
Jordánia ötödik legnagyobb városa 35 km-re Ammantól DK-re, a Nébó hegy közelében. 100.000 lakosa többsége muszlim, a keresztények görög ortodoxok, sok a palesztin menekült.
Madaba az 5. században püspök székhely, 614-ben a perzsák elfoglalták és pusztították. 749-ben lakói földrengés után elhagyták. 1800-tól népesedett be újra.

Az ortodox Szent György-templomban 1896-ban építés közben bukkant elõ a 6. században rakott, eredetileg 16 x 6 méteres mozaik szõnyeg, amely valójában egy szentföldi térkép 157 helységnévvel. Határhelységek: Biblosz, Szidon, Boszra, Amman, Petra, Aqaba, A Sínai-félsziget és Egyiptom. A Szentföldbõl látható Jerikó, a Holt-tenger, Betlehem, nagyobb ellipszisben Jeruzsálem. – E térképen kívül a madabai templomokban és épületekben számos más mozaikot is feltártak.

 


Benedek pápa apostoli utazása Németországban (München, Altötting, Regensburg, 2006. szeptember 9.-14.)

Benedek pápa beszéde a tudományos élet képviselőivel történt találkozásakor a
regensburgi egyetem nagy aulájában szeptember 12-én kedden, 17 órakor

(a beszéd eredeti szövege a www.vatican.va honlapon olvasható)

Hit, értelem és egyetem

Emlékek és reflexiók

Eminenciás, Magnificenciás és Excellenciás Uraim,

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Megindító számomra a pillanat, amikor újra az egyetemen vagyok, s újra előadást tarthatok. Ugyanakkor a gondolataim visszaszállnak azokba az évekbe, amikor a freisingi főiskolán töltött szép időszak után megkezdtem egyetemi oktatói tevékenységemet a bonni egyetemen. Az akkor – 1959-ben – még a rendes professzorok régi egyetemének a kora volt. Az egyes katedráknak még nem voltak sem asszisztensei, sem gépírói, hanem nagyon közvetlen kapcsolat volt a hallgatókkal, s főként a professzorok között. Az előadások előtt és után találkoztunk a tanárok szobáiban. A történészekkel, filozófusokkal, filológusokkal, s természetesen a két teológiai fakultás tanáraival is nagyon élő kapcsolatunk volt. Minden félévben volt egy dies academicus, amikor az összes fakultás professzorai megjelentek az egész egyetem hallgatósága előtt, és így lehetővé tették az universitas megtapasztalását – melyre Ön, Rector Magnifice is utalt az imént –, tudniillik annak tapasztalatát, hogy mi, minden specializálódás ellenére, mely olykor képtelenné tesz minket az egymásközti kommunikációra, mégiscsak egyetlen egészet alkotunk, és az egyetlen értelem egészén belül dolgozunk, annak különféle dimenzióiban, s ezáltal közösen viseljük a felelősséget is az értelem helyes használatáért. Ez a tény akkor eleven tapasztalattá vált. Az egyetem kétségtelenül büszke volt a maga két teológiai fakultására is. Világos volt, hogy e két fakultás is, miközben a hit értelmes voltát kutatja, olyan munkát végez, mely szükségszerű része a tudományegyetem „egészének” (universitas scientiarum), még ha nem is osztotta mindenki a hitet, melynek az értelemmel való kapcsolatáért fáradoztak a teológusok.

Az értelem világának ezt a belső kohézióját még az sem zavarta meg, ha néha kiszivárgott a hír, hogy a kollégák egyike azt mondta, hogy a mi egyetemünkön van valami furcsaság: két fakultás is foglalkozik egy nemlétező dologgal – Istennel. Az egyetem egészén belül vitathatatlan meggyőződés maradt, hogy egy ilyen radikális kétkedéssel szemben is szükséges és értelmes marad az Istenre irányuló kutatás az értelem segítségével, és ennek a keresztény hit hagyományaival összefüggésben kell történnie.

Mindez eszembe jutott, amikor a minap elolvastam annak a dialógusnak a Theodor Khoury professzor (Münster) által kiadott részét, melyet a tudós bizánci császár, II. Paleologosz Manuel, valószínű a téli táborban, 1391-ben Ankara közelében egy művelt perzsával a kereszténységről és az iszlámról és e kettő igazságáról folytatott. Valószínűleg maga a császár jegyezte fel ezt a dialógust később, 1394 és 1402 között, Konstantinápoly ostroma idején. Ez lehet az oka, hogy a saját gondolatmenetét sokkal részletesebben adja vissza, mint perzsa beszélgetőtársáét. A dialógus kiterjed a Bibliában és Koránban található teljes hitbeli anyagra, mindenekelőtt az istenképre és az emberképre koncentrál, de szükségszerűen mindig visszatér – ahogyan mondták – a három „Törvény”, illetve három „Életrend”: Ószövetség – Újszövetség – Korán kapcsolatára. Erről ebben az előadásban nem akarok szólni; most csak egy témát szeretnék érinteni, ami a dialógus egészében mellékes – amely a „hit és értelem” témakörében megragadott és kiindulópontként szolgál e témáról szóló reflexióimhoz.

A Khoury professzor által kiadott hetedik beszélgetésben (dialekszisz – controversia) – a császár érinti a dzsihád, a szent háború témáját. A császár bizonyára tudta, hogy a 2,256 szúrában ez olvasható: „A hit dolgaiban semmiféle kényszer”. Ez a szúra a kezdeti időszak szúráinak egyike, mondják a szakértők, amikor Mohamednek még nem rendelkezett hatalommal és fenyegetettség állapotában élt. De természetesen a császár ismerte azokat a szent háborúra vonatkozó rendelkezéseket is, amelyek később keletkeztek és kerültek be a Koránba. Anélkül, hogy olyan részleteknél időznénk, mint például a „Könyvet” birtoklókkal, illetve a „hitetlenekkel” kapcsolatos különböző bánásmód, meglepő számunkra, hogy a császár milyen nyerseséggel fordul beszélgetőpartneréhez a központi kérdéssel, mely általában a vallás és az erőszak közti összefüggésre vonatkozik: „Mutasd meg nekem, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat fogsz találni, mint az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni”.

Miután a császár ilyen súlyosan fejezte ki magát, aprólékosan elmagyarázta az érveket, miért esztelen dolog a hit erőszakos terjesztése. Az erőszak ellentétes Isten lényegével és a lélek lényegével: „Isten nem leli kedvét a vérben – mondja –, nem értelmesen, nem »szün logó« cselekedni, ellentétes Isten lényegével. A hit a lélek gyümölcse, nem a testé. Aki tehát valakit el akar vezetni a hitre, annak a meggyőző beszéd és a helyes gondolkodás képességére van szüksége, nem erőszakra és fenyegetésre (...). Egy értelmes lélek meggyőzéséhez nem a kezet kell ütésre emelni, sem fegyvert ragadni, sem bármi mást, amivel halállal lehet fenyegetni egy személyt (...).”

Az erőszakos térítés elleni érvelés döntő érve ez: nem értelmesen cselekedni ellentétes Isten lényegével. A dialógus kiadója, Theodore Khoury ezt így magyarázza: a császárnak, mint a görög filozófiában felnőtt bizáncinak ez az állítás magától értetődő. A muszlim tanítás számára ellenben Isten abszolút transzcendens. Az ő akaratát nem köti semmiféle kategóriánk, még az értelmesség sem. Ezzel összefüggésben Khoury idézi az ismert francia iszlámista, R. Arnaldez egyik művét, aki utal arra, hogy Ibn Hazm egészen addig a kijelentésig elmegy, mely szerint Isten nincs kötve még a saját szavához sem, és semmi nem kötelezi őt arra, hogy nekünk kinyilatkoztassa az igazságot. Ha úgy akarná, az embernek még bálványt is kellene imádnia.

Isten megismerésében s belőle következően a vallás konkrét megélésében ezen a ponton egy olyan dilemma jelentkezik, mely ma közvetlen kihívást jelent számunkra: vajon az a meggyőződés, hogy az értelemmel ellentétes cselekvés ellentmond Isten lényegének, csupán egy görög gondolat-e, avagy önmagában mindig érvényes? Én úgy gondolom, hogy ezen a ponton mutatkozik meg a mélységes összhang aközött, ami a legjobb értelemben vett görög [gondolkodás], és aközött, ami a Szentíráson alapuló istenhit.

Szent János, módosítva a Teremtés könyvének, az egész Szentírásnak az első versét, e szavakkal kezdte evangéliumának előszavát: „Kezdetben volt a Logosz”. A császár ugyanezt a szót használja: Isten »szün logó«, azaz a Logosszal cselekszik. A Logosz egyszerre jelenti az értelmet és a szót – egy olyan értelmet, mely teremtő és képes arra, hogy közölje magát, pontosan úgy, mint értelem. Ezzel János megajándékozott minket a bibliai istenfogalom utolsó szavával, azzal a szóval, amelyben a bibliai hit összes, gyakran fáradságos és kacskaringós útjai célba érnek és megtalálják a szintézisüket. Kezdetben volt az Logosz, és a Logosz Isten volt – mondja az evangélista.

A bibliai üzenet és a görög gondolkodás találkozása nem volt véletlen. Szent Pál, aki előtt bezárultak Ázsia útjai, éjszakai látomásában egy makedón férfit látott és hallotta kérését: „Jöjj Makedóniába, és segíts rajtunk!” (vö. ApCsel 16,6–10). E látomást a bibliai hit és a görög érdeklődés belsőleg szükséges közelede tömör megnyilatkozásaként értelmezhetjük. Valójában e közeledés már régen elkezdődött. Már Istennek az égő csipkebokorból elhangzó titokzatos neve – amely név kiemeli ezt az Istent a sokféleképpen nevezett istenségek sokaságából, csak a maga létét állítva: „Én vagyok” – tiltakozás a mítoszok ellen. Ezzel belső analógiában van Szókratész kísérlete magának a mítosznak a legyőzésére és felülmúlására.

A csipkebokornál elkezdődött folyamat az Ószövetségen belül egy újabb érettségi fokot ér el a fogság idején, amikor Izraelnek a földtől és a kultusztól megfosztott Istene úgy mutatkozik be, mint az égnek és a földnek Istene: olyan rövid formula ez, amely tovább viszi a csipkebokorban hangzó „Én vagyok” szót. Istennek ezen új megismerésével együttjár egy bizonyos felvilágosodás, mely drasztikusan fejeződik ki azon istenségek kigúnyolásában, melyek pusztán emberi kezek alkotásai (vö. Zsolt 115). Így a hellenisztikus uralkodókkal elleni szembenállás keménysége ellenére, akik erőszakkal akarták terjeszteni a görög életstílust és bálványkultuszt, a bibliai hit a hellén korszakban belsőleg a görög gondolkodás jobbik részével való találkozás felé tartott egészen a kölcsönös kapcsolatig, mely különösen a késői bölcsességi irodalomban mutatkozott meg.

Ma tudjuk, hogy az Ószövetség Alexandriában készült görög fordítása, a Septuaginta több, mint a héber szöveg egyszerű (talán nem mindig egészen pozitívnak értékelt) fordítása: önmagában megálló szövegtanú és sajátos, fontos lépés a kinyilatkoztatás történetében, mellyel ez a találkozás oly módon történt, hogy annak döntő jelentősége lett a kereszténység születése és elterjedése szempontjából. A mélyben ugyanis a hit és az értelem, a hiteles fölvilágosodás és a vallás közti találkozásról volt szó. A keresztény hit belső lényegéből s ugyanakkor az immár hittel áthatott görög gondolkodás lényegéből kiindulva mondhatta Manuel császár, hogy nem „a logosszal” cselekedni ellentétes Isten természetével.

A tisztesség kedvéért ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy a késői középkorban a teológián belül kialakultak olyan irányzatok, melyek megbontották a görög és a keresztény szellem ezen szintézisét. Az úgynevezett ágostonos és tomista intellektualizmussal szemben Duns Scotussal egy olyan voluntarista felfogás kezdődött, mely későbbi fejleményeiben végül arra a tételre jutott, hogy mi mást nem ismerünk Istenből, csak a rendezett akaratot (voluntas ordinata). Efölött létezik Isten szabadsága, mellyel ő megteremthette volna és megtehetné mindannak ellenkezőjét is, amit megtett. Ebben olyan álláspontok mutatkoznak, melyek minden további nélkül Ibn Hazm felfogásához közelítenek és elvezethetnének egy olyan Önkény-Isten képéhez, aki nincs kötve sem az igazsághoz, sem a jóhoz. Isten transzcendenciáját és tőlünk való különbözőségét olyan szélsőségesen hangsúlyozzák, hogy a mi értelmünk, érzékünk az igaz és a jó iránt már nem Isten valóságos tükörképei, mert az ő mélységes lehetőségei számunkra örökre elérhetetlenek és el vannak rejtve megvalósuló döntései mögött.

Ezzel ellentétben az Egyház hite mindig tartotta azt a meggyőződést, hogy Isten és köztünk, az ő örök teremtő Lelke és a mi teremtett értelmünk között valóságos analógia van, melyben – miként 1215-ben a IV. lateráni zsinat mondja – a különbözőségek végtelenül nagyobbak, mint a hasonlóságok, de nem semmisítik meg az analógiát és az erről szóló beszédet. Isten nem lesz istenibbé attól, hogy messze űzzük magunktól egy tiszta és áthatolhatatlan voluntarizmusba, hanem a valóban isteni Isten az az Isten, aki logoszként mutatkozott meg, s mint logosz cselekedett és tevékenykedett miértünk szeretettel. Kétségtelen, a szeretet, miként Pál mondja, „meghaladja” a megismerést, és ezért többnek felfogására képes, mint az egyszerű gondolkodás (vö. Ef 3,19), mindazonáltal a logosz-Isten szeretete marad, ezért a keresztény kultusz, miként ugyancsak Pál mondja, »logiké latreia«, azaz olyan kultusz, mely összhangban van az örök Igével és a mi értelmünkkel (vö. Róm 12,1).

Az itt vázolt kölcsönös belső közeledés a bibliai hit és a görög gondolkodás filozófiai érdeklődése között, döntő jelentőségű nem csupán vallástörténetileg, hanem az egyetemes történelem szempontjából is – olyan folyamat, mely ma bennünket is kötelez. E találkozást figyelembe véve nem meglepő, hogy a kereszténység keleti eredete és Keleten kibontakozott jelentős fejlődése ellenére végül a maga döntő történeti jelentőségét Európában találta meg. Ezt fordítva is kifejezhetjük: ez a találkozás, melyhez még Róma öröksége is kapcsolódott, teremtette meg Európát, és marad alapja annak, amit jogosan lehet Európának nevezni.

Azzal a tétellel, hogy a kritikusan megtisztított görög örökség lényegileg a keresztény hithez tartozik, szemben áll az igény, hogy a kereszténységet meg kellene szabadítani a hellén elemektől – ez az igény a modern kor kezdete óta egyre erősebben uralkodik a teológiai kutatásban. Jobban szemügyre véve, a dehellenizálás programjában három hullámot lehet megfigyelni, melyek kapcsolódnak ugyan egymáshoz, de indítékaikban és célkitűzéseikben világosan különböznek egymástól.

A dehellenizálás először a 16. századi reformáció követelményeivel kapcsolatban jelent meg. A teológiai iskolák hagyományát szemlélve a reformátorok a hitnek olyan rendszerezésével találták magukat szemben, melyet teljesen a filozófia határozott meg, azaz a hitnek olyan körülírásával, mely kívülről származott egy olyan gondolkodásmódból, mely nem a hitből eredt. Így a hit már nem úgy jelent meg, mint eleven történeti szó, hanem mint egy filozófiai rendszer szerkezetébe beépített elem. A sola Scriptura ezzel szemben a hit eredeti tiszta formáját keresi, ahogyan az eredetileg jelen van a bibliai Igében. A metafizikát úgy tekintették, mint egy más forrásból fakadó előföltételt, amelytől meg kell szabadítani a hitet, hogy teljesen visszatérhessen önmagához. Kant azzal az állításával, hogy félre kellett tennie a gondolkodást annak érdekében, hogy teret biztosítson a hitnek, a reformátorok számára előre nem látott radikalizmussal e program alapján járt el. Ő a hitet kizárólagosan a gyakorlati észhez kötötte, megtagadva tőle az egész valósághoz való hozzáférést.

A 19–20. század liberális teológiája új hullámot hozott a dehellenizálás programjába: ennek kiemelkedő képviselője Adolf von Harnack volt. Diákkoromban és egyetemi tanárságom első éveiben ez a program erősen hatott a katolikus teológiában is. Kiindulópontul az a különbségtétel szolgált, amit Pascal tett a filozófusok Istene, illetve Ábrahám, Izsák és Jákob Istene között. Bonni székfoglaló előadásomban, 1959-ben próbáltam megbirkózni e témával, s most nem akarom az egész gondolatmenetet megismételni. De szeretném legalább röviden megvilágítani azt az újdonságot, ami a dehellenizálás e második hullámát jellemezte az elsővel szemben.

Harnack központi gondolatának tűnik a visszatérés az egyszerű ember-Jézushoz és az ő egyszerű üzenetéhez, mely megelőzi az összes teologizálást, és a hellenizálást is: ez az egyszerű üzenet lenne az emberiség vallásos fejlődésének igazi csúcsa. Eszerint Jézus búcsút mondott a kultusznak, és az erkölcsöt részesítette előnyben. Végső soron Harnack úgy mutatta be Jézust, mint egy humanitárius morál atyját. Harnack célja alapjában az volt, hogy a kereszténységet újra összhangba hozza a modern értelemmel, azáltal, hogy megszabadítja a látszólagosan filozófiai és teológiai elemektől, mint például a Krisztus istenségébe és az Isten Háromságába vetett hittől. Ebben az értelemben az Újszövetség történeti-kritikai egzegézise Harnack szerint a teológiát újra beilleszti az egyetem kozmoszába: Harnack számára a teológia lényege szerint történeti jellegű, ezért a szó szoros értelmében tudományos. Amit a teológia kritikusan Jézusról kutat, az a gyakorlati ész kifejeződése, s ennek következtében az egyetem egészében is képviselhető.

A mélyben az értelem modern önkorlátozása húzódik meg, mely klasszikusan Kant „kritikáiban” mutatkozott meg, és időközben tovább radikalizálódott a természettudományos gondolkodás következtében. Az értelem ezen modern fogalma, hogy röviden mondjam, a platonizmus (carteziánus nézet) és az empirizmus szintézisére támaszkodik, melyet a technikai siker megerősített. Egyrészt föltételezik az anyag matematikai szerkezetét, az úgynevezett belső racionalitását, mely lehetővé teszi a megértését és hatékony fölhasználását: ez az alapföltételezés az úgynevezett platonikus elem a természet modern felfogásában. Másrészt a természetnek a saját céljainkra való felhasználásáról van szó, ahol az igazság vagy hamisság ellenőrzésére egyedül a kísérlet nyújt bizonyosságot. E két pólus között a súlypont a körülményektől függően akár az egyik, akár a másik közelében lehet. Egy olyan szoros értelemben pozitivista gondolkodó, mint J. Monod meggyőződéses platonikusnak mondta magát.

Ezzel a mi kérdésünk számára két alapvetően döntő irányzat mutatkozik. Csak a matematika és a tapasztalat együttműködéséből fakadó bizonyosság teszi lehetővé, hogy tudományosságról beszéljünk. Ami tudomány akar lenni, annak szembe kell néznie ezzel a követelménnyel. Ezért az emberi dolgokkal foglalkozó tudományok is, mint például a történelem, a pszichológia, a szociológia és a filozófia próbáltak közeledni a tudományosság e kánonjához. A mi reflexióink számára fontos még az a tény, hogy ez a módszer természete szerint kizárja az Isten-problémát, mert tudománytalan vagy tudomány előtti problémának tünteti föl. Ezzel azonban a tudomány és az értelem körének olyan beszűkítésével állunk szemben, amit meg kell kérdőjeleznünk.

Később még visszatérek erre a tárgyra. Most elég azt szemmel tartanunk, hogy ha ebből a szempontból próbálnánk megőrizni a teológia számára a „tudományos” szak jelleget, a kereszténységből nem maradna más, mint egy nyomorúságos töredék. De ennél többet kell mondanunk: ha a tudomány a maga egészében mindössze ennyi, akkor maga az ember az, aki csonkítást szenved. Akkor ugyanis a sajátosan emberi kérdések, tudniillik a „honnan” és a „hova”, a vallás és az éthosz kérdései számára nincs hely az ily módon értelmezett tudomány által leírt közös értelemben, és át kell azokat helyezni az alany terébe. Az személy dönti el tapasztalatai alapján, hogy mit lát vallásilag elviselhetőnek és a szubjektív „lelkiismeret” válik a végső, egyetlen etikai fórummá. Ily módon azonban az éthosz és a vallás elveszíti közösségteremtő erejét, és a személyi döntések világába zuhan. Ez pedig veszedelmes állapot az emberiség számára: látjuk ezt a vallásokat és az értelmet fenyegető betegségekben – azokban a betegségekben, melyeknek szükségszerűen ki kell robbanniuk, ha ez értelmet annyira leszűkítik, hogy a vallás és az éthosz kérdései többé nem tartoznak rá. Ami visszamarad a kísérletekből, hogy az evolúció vagy a pszichológia és a szociológia szabályaiból építsenek föl etikát, az egyszerűen elégtelen.

Mielőtt elérnénk a végkövetkeztetésekhez, melyek felé ez az egész gondolatmenet tart, még röviden meg kell állnom a dehellenizálás harmadik hullámánál, mely jelenleg terjed. Látva a kultúrák sokaságával való találkozást, ma szívesen mondják, hogy a hellenizmussal való egyesülés, melyet az ősegyház megtett, a kereszténység első inkulturációja, mely nem kötelező más kultúrákra nézve. Ezeknek a kultúráknak meg kell adni a jogot, hogy visszamenjenek addig a pontig, amely megelőzte ezt az inkulturációt, hogy fölfedezhessék az Újszövetség egyszerű üzenetét, és azt szőjék bele a saját kulturális környezetükbe. Ez a tétel nem teljes egészében téves; mindazonáltal goromba és pontatlan. Az Újszövetséget ugyanis görög nyelven írták, és önmagában kapcsolatban áll a görög szellemmel – olyan kapcsolatban, mely az Ószövetség korábbi fejlődésében érlelődött. Kétségtelenül az ősegyház kialakulásának folyamatában vannak olyan elemek, melyeket nem kell befogadnia az összes kultúrának. De az alapvető döntések, főként amelyek a hitnek az emberi értelem általi kutatásával való kapcsolatára vonatkoznak, ezek az alapdöntések magának a hitnek részei, s annak természetével megegyező fejleményei.

Ezzel a befejezéshez érkezem. A modern gondolkodás önkritikájának ez a nagy vonásokkal fölvázolt kísérlete egyáltalán nem zárja magába azt a véleményt, hogy vissza kellene térnünk a fölvilágosodás előtti korba, elvetve a modern kor nézeteit. Mindazt, ami a szellem modern fejlődésében értékes, fenntartások nélkül elismerjük: valamennyien hálásak vagyunk azokért a nagyszerű lehetőségekért, melyeket ez a fejlődés nyitott az ember előtt és az emberi fejlődés számára, melynek kedvezményezettjei vagyunk. A tudományosság éthosza egyébként – Ön hangsúlyozta ezt, Rector Magnifice – az engedelmeskedni akarás az igazságnak, tehát egy olyan magatartás kifejeződése, amely része a keresztény szellem lényeges döntéseinek. Nem a meghátrálás, nem a negatív kritika áll tehát szándékunkban; hanem az értelemről alkotott fogalmunk és értelmünk használatának a kitágításáról van szó, mert az ember lehetőségei fölötti örömmel együtt látjuk a veszedelmeket is, melyek ezekből a lehetőségekből fakadnak, és föl kell tennünk a kérdést: hogyan tudunk úrrá lenni rajtuk? Csak akkor járhatunk sikerrel, ha az értelem és a hit új módon találnak egységre; ha túllépünk az értelem önként kinyilvánított lehatárolásán arra, ami kísérletileg igazolható, és újból föltárjuk előtte a teljes terét. Ebben az értelemben a teológiának – és nem csupán mint történeti és ember-tudományi szaknak, hanem mint sajátos és igaz teológiának, azaz mint a hit értelmes volta kutatásának – meg kell kapnia a maga helyét az egyetemen és a tudományok széleskörű dialógusában.

Csak így leszünk képesek a kultúrákkal és a vallásokkal folytatott igazi dialógusra is – arra a dialógusra, melyre oly égetően szükségünk van. A nyugati világban széles körben uralkodik a vélemény, hogy csak a pozitivista gondolkodás és a belőle származó filozófiák egyetemesek. De a világ mélyen vallásos kultúrái éppen az Istennek a gondolkodás egyetemességéből való kizárásában látnak támadást legbensőbb meggyőződéseik ellen. Egy olyan gondolkodás, amely süket az isteni valóságra és a vallást a szubkultúrák területére száműzi, alkalmatlan arra, hogy részt vegyen a kultúrák dialógusában. Mindazonáltal a természettudományok sajátos modern gondolkodása a maga belső platonikus elemével, miként próbáltam bizonyítani, magában hordoz egy olyan kérdést, amely minden módszerbeli lehetőségével együtt meghaladja a természettudományt. Ennek egyszerűen el kell fogadnia az anyag ésszerű struktúráját és a megfelelőséget a mi szellemünk és a természetben működő ésszerű struktúrák között, mint adott tényt, amire a természettudományos módszertan támaszkodik. De az a kérdés, hogy e tény miért létezik, mégiscsak fennáll és ezt a természettudományokról egy más szintre és más gondolkodásmódra kell bízni – a filozófiára és a teológiára. A filozófia és tőle eltérő módon a teológia számára az emberiség vallásos hagyományai, főként a keresztény hit nagy tapasztalatainak és meggyőződéseinek a meghallása ismeretforrás; elutasítása hallásunk és válaszunk elfogadhatatlan megcsonkítását jelentené. Most eszembe jut Szókratésznek Phaidónhoz intézett szava. A korábbi beszélgetésben sok téves filozófiai véleményről volt szó, és akkor mondja Szókratész: „Nagyon érthető volna, ha valaki ennyi tévedés hatására élete hátralévő részében megutálna minden beszélgetést, ami a létezésről szól, vagy csúfolná azokat. De ily módon elveszítené a létezés igazságát és igen nagy kárt szenvedne.”

Nyugatot régóta fenyegeti ez az elfordulás értelmének alapvető kérdéseitől, ám ezáltal igen nagy kárt szenvedne. Az értelem teljessége előtti megnyílás bátorsága nem az értelem nagyságának elutasítása – ez az a program, mellyel a bibliai hitnek elkötelezett teológia részt vesz a jelen kor disputájában. „Nem az értelem szerint cselekedni, nem a logosszal cselekedni, ellentétes Isten lényegével” – mondta a maga keresztény istenképéből kiindulva II. Manuel császár perzsa beszélgetőtársának. Ebbe a nagy logoszba, az értelem nagy terébe hívjuk a kultúrákkal való dialógusban beszélgetőtársainkat. Hogy ezt mi magunk mindig újra megtaláljuk, ez az egyetem nagy feladata.

(fordította Dr. Diós István)

Szent István Társulat
1053 Budapest Veres Pálné u. 24.
E-mail: szit@stephanus.hu
Tel.: (06/1)318-6957
Stephanus Könyvesház
1053 Budapest Kossuth Lajos u. 1.
E-mail: konyveshaz@stephanus.hu
Tel.: (06/1)318-0567
ekonyvtar
sajtoszoba
A Szent István Társulat folyóiratai:
foly_teologia
foly_communio
foly_katolikuspedagogia
foly_szocialpedagogia
foly_foliatheologica
foly_miscellanea

hirlevel
aruhaz
konyvklub
boltjaink