bemutatkozas
tortenetunk
rendezvenyek
szentistvan
stephanus_alapitvany
cimunk
hasznoslinkek
kurir

Kiadványainkról

  [A beírt szöveg kiemelése a lapon]

 

Új Könyvpiac /2012. július-augusztus/ Pogrányi Péter
 
Adamik Tamás: Sanctissima Religio
 

 
 
Magyar Kurír  / 2011. 02. 07. / Bodnár Dániel

Pályi Gyula: A Torinói Lepel

Pályi Gyula akadémikus, a Modenai és Reggio Emiliai Egyetem általános és szervetlen kémia professzora könyvében minden részletre kiterjedően, tudományos alapossággal, de közérthetően foglalja össze a Torinói Lepellel kapcsolatos ismereteket.
A Torinói Lepel néven ismert relikvia egy közel négy és fél méter hosszú, egy méter széles lenvászon szövetdarab, melyen egy halott férfi lenyomata látható. E kendő a keresztény hagyomány szerint Jézus Krisztus halotti leple, így a képmás az ő vonásait őrzi az utókor számára. Vannak azonban, akik kétségbe vonják ezt. A Torinói Lepelről eddig könyvtárnyi könyvet, tanulmányt írtak, kutatásával körülbelül 150 ezer órát töltöttek az ezzel foglalkozó tudósok; ez nyolcórás munkaidővel számolva hatvan évet tesz ki.
A Torinói Lepel című könyvében Pályi Gyula megállapítja: a Lepel anyagának és elkészítési technológiájának elemzése alapján elmondhatjuk, hogy e körülmények közel-keleti származást valószínűsítenek, és összhangban vannak a Lepel Kr. u. I. századi eredetével. A Lepel Emberével kapcsolatos megfigyelések összhangban vannak azzal a felvetéssel, hogy a Torinói Lepel valóban Jézus Krisztus halotti leple volt, illetve az lenne.
Pályi professzor különböző szempontok alapján vizsgálja a Leplet, így összehasonlítja, mit írnak az evangélium szerzői Jézus sírba helyezéséről. Ebből kiderül: mind a négy evangélista említést tesz valamiféle halotti lepelről. A „szerepét vesztett” halotti lepelről – vagy leplekről – a Feltámadást követően a szemtanú Jánoson kívül Lukács is megemlékezik. „János beszámolója döbbenetesen eleven, látható, hogy ő mind a temetésnél, mind az üres sír megtalálásakor jelen volt: János beszámolójának hitelét… nagymértékben fokozza az az apró mozzanat, hogy az egyik kendő (talán éppen a Lepel) a sírboltban, a többitől külön összehajtva volt található… aki így hagyta, ösztönösen rendes volt és cseppet sem sietett…” A tudós szerző rámutat arra is, hogy az új halotti lepelre való utalások – Máténál és Márknál – összhangban vannak a textiltechnológusok azon véleményével, hogy a jelenlegi Torinói Lepel valószínűleg egy tekercsben tárolt hosszabb szövetdarabból lett levágva. A csak János által említett fűszerek nyomát a jelenlegi Torinói Lepel vizsgálatakor mikroszkóposan kimutatták.
A vérfoltok vizsgálati eredményeit összefoglalva megállapítható, hogy ezek összhangban vannak azzal a feltevéssel, hogy a Lepel Embere közel-keleti volt, halála előtt megkorbácsolták, legalább egyszer elesett, úgy, hogy kezével nem tudta fékezni az esést, majd keresztre szegezték, ahol meghalt. A Lepellel már holtan borították be, nem sokkal halála után. Amit pedig az orvostudomány a Torinói Lepel képe és vérfoltjai alapján a Lepelbe takart áldozat utolsó óráiról és haláláról mondani tud, ugyancsak azt a hipotézist erősíti, hogy a Lepel valóban Jézus Krisztus halotti leple lehetett. Erre utalnak a Torinói Leplen lévő írásjelek is, valamint a Lepel Emberének szemgödreiben azonosított római pénzérmék megtalálása. Az érmék kora egybeesik Jézus nyilvános működésének korával és „az érmék képének halványsága szöges ellentétben van a XX. századinál korábbi ’hamisítási’ elméletekkel, hiszen az érmék azonosításához az űrkutatási elektronika legmodernebb eszközeit kellett bevetni, melyeknek lehetőségéről akár csak pár évtizeddel korábban is senkinek még csak fogalma sem volt.”
Külön foglalkozik a könyv szerzője a Torinói Lepel magyar vonatkozásával. A leplet 944 és 1204 között Bizáncban őrizték. A jelenlegi Leplen számos égési nyom található, melyek nagy része az 1532-es tűzvészből származik. Van azonban egy olyan égésinyom-sorozat, ami ennél korábban keletkezett, mivel szerepel egy 1516-ból származó Albrecht Dürer-rajzon is. E nyom jellegzetes L betű formában elhelyezkedő, 4x4 kör alakú égési lyukakból áll, mintha a négyrét vagy 12-rét összehajtott Lepel szövetén egy izzó, hegyes tárgyat szúrtak volna át. A szakirodalom ezt „piszkavas-lyukaknak” nevezi. E lyukak azonban már egy jóval korábbi, 1192 és 1194 között keletkezett rajzon is szerepelnek. Ez a rajz, egy miniatúra, a Pray-kódexben található, ami legrégebbi magyar összefüggő nyelvemlékünket, a Halotti beszédet tartalmazza. (A könyvben látható a Pray-kódex miniatúrája, amely Jézus Krisztus keresztről való levételét és Lepellel való beborítását ábrázolja.) Ismeretes, hogy a kódexet Pray Gyula (1723–1801) jezsuita történetíró fedezte fel és ismertette 1870-ben, jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik. Pályi Gyula felhívja a figyelmet: ha a Pray-kódex 1200 előtt keletkezett, a miniatúra készítője a Lepelt csak Bizáncban láthatta. Ha viszont a Bizáncban őrzött Lepel a „piszkavas-lyukak” ugyanazon rajzolatát mutatta, mint a jelenlegi Torinói Lepel, akkor a Lepel származásának hitelességét a jelenleg egyesek által vélt 1349-ről jóval korábbra kell tenni. A kötet szerzője figyelemre méltónak tartja azt is, hogy a Pray-kódex híven és méretarányosan adja vissza a Torinói Lepelnél is észlelt, a halszálkás szövéstől eredő csíkozatot is. Pályi Gyula valószínűsíti, hogy az 1172 és 1196 között uralkodó III. Béla magyar király – egyben bizánci trónörökös – ismerte a Leplet.
Külön fejezetben foglalkozik Pályi Gyula azokkal a véleményekkel, amelyek szerint a Leplet meghamisították. Mint említettük, a Torinói Lepel dokumentált történetéről az első adat 1349-ből származik. Ekkor a közép-franciaországi Lirey földesura, Geoffrey de Charny levelet írt VI. Kelemen pápának, melyben engedélyt kért templomépítésre, egyben megemlíti, hogy birtokában van Jézus Krisztus temetési leple. Ezért egyesek úgy vélik, hogy a Torinói Lepel 1325-ben készült. A könyv szerzője azonban rámutat: az ún. „tudós hamisítónak” elsősorban fontos biológiai és orvostani ismeretekkel kellett volna rendelkeznie, hogy sikeresen imitálja a Lepel Emberének fiziológiáját, sérüléseit és ezek patológiai kölcsönhatásait. „Olyan részletkérdésekben kellett volna tájékozottnak lennie, mint az élő és nem sokkal korábban meghalt ember vére közötti hematológiai különbség, a vércsoportok és más hasonlók. Részletes ismeretekkel kellett volna rendelkeznie a római korbácsolás és keresztre feszítés legapróbb részleteit illetően, olyan korban…, mikor a korbácsolást már másként bonyolították és amikor a keresztre feszítéssel való kivégzés már több évszázada nem volt használatos.” Ismernie kellett volna továbbá a Pray-kódexet, hogy éppen a kellő helyre tudja beégetni a „piszkavas-lyukakat”, amelyek ezen a miniatúrán 130 évvel korábban már megjelentek. A lepelhamisítónak ötszáz évvel kellett volna megelőznie a korát, a fényképezés bizonyos alapelveinek legalább elméleti szinten való megjövendölésével, emellett fel kellett volna fedeznie a háromdimenziós képrögzítést, a holográfiát is. A „tudós hamisító” legnagyobb eredménye pedig az lett volna, hogy felfedezi azt a képrögzítős eljárást, amely a jelenleg Torinóban őrzött lepel képét adja, és sikerrel alkalmazta volna a kép előállítására. Pályi Gyula felhívja a figyelmet arra a rendkívül lényeges tényre is, hogy a Torinói Lepel halott embert ábrázol, mégpedig olyat, aki életében karizmatikus személyiség volt, akit sokan követhettek. Fölteszi a kérdést: hogyan szereztek volna a Lepel állítólagos hamisítói olyan modellt, aki megfelelt volna ennek a követelménynek? Hiszen ekkor már több évszázada nem alkalmazták a keresztre feszítést, mint kivégzési eszközt. Annak is kevés a valószínűsége, hogy megöltek volna valakit. Ám ha még ezt tették volna, akkor is, nehezen képzelhető el, hogy az áldozat arcán „olyan méltóságteljes nyugalom tükröződjék, mint ez a Lepel Emberénél látható. És ha ez a végeredmény nem sikerül, újrakezdik?”
Pályi Gyula végkövetkeztetése, hogy a Torinói Lepellel kapcsolatban összegyűlt történelmi és természettudományi ismeretanyag „jó egyezésben van azzal a feltevéssel, hogy e Vászon valóban Jézus Krisztus halotti leple volt.” Ám a tudós szerző, tekintettel a probléma rendkívüli jelentőségére, egyetért a Római Katolikus Egyház óvatos bölcsességével, hogy még nem mondta ki a végső szót ebben a kérdésben. Hozzáteszi azonban: „Okkal reméljük…, hogy hívők és nem hívők szorgalmas kutatómunkája előbb-utóbb lehetővé fogja tenni e ’végső szó’ kimondását.” (Szent István Társulat, 2010.)
 

Magyar Kurír / 2010. 12. 20. / Agonás Szonja
 
Erdő Péter gondolatai a Papság évéről
Erdő Péter: Naplójegyzetek a Papság évében című kötetét mutatták be december 18-án a Stephanus Könyvesházban. A Szent István Társulat által megjelentetett könyv annak a Magyar Katolikus Rádióban elhangzott jegyzetsorozatnak az írott változata, amelyben a főpásztor hétről hétre osztotta meg a papsággal kapcsolatos gondolatait a hallgatókkal.
A könyvbemutatón Juhász Judit, a katolikus rádió vezérigazgató-helyettese és Farkas Olivér, a Szent István Társulat igazgatója köszöntötte az érdeklődőket. Farkas Olivér elmondta, hogy a rádiós sorozat felülmúlta várakozásait, hiszen irodalmi mércével mérhető, remek kisesszéket jelentethetett meg. Az újonnan megjelenő könyv és az alapjául szolgáló műsorfolyam egyaránt egy korábbi vállalkozás, a Naplójegyzetek Szent Pál évében folytatása,amely hasonló módon a katolikus rádió műsoraként született meg s öltött később könyvformát.
A könyvbemutató ünnepi alaphangját Ferencz Éva énekművész adta meg, majd Lázár Csaba színművész olvasta fel az Anyák napja a Papság évében című jegyzetet. Ezt követően Erdő Péter bíborossal a kötetről és magáról a papságról Rátkai Balázs, az Új Ember főszerkesztője beszélgetett. Rátkai szerkesztette adásba még a rádió munkatársaként a főpásztor gondolatait, s a kötetet is ő gondozta.
A bíboros főpásztor szerint azért kellenek a tematikus évek, mert ez kiváló pasztorációs módszer. Az Egyház által kiemelt évek már a barokk korban is voltak a szentévek formájában, de a tematikus évek a XX. században nyertek teret, főként II. János Pál pápa kedvelte őket.
Erdő Péter pap példaképeiről szólva elmondta, hogy tőle direktben egy lelkipásztor sem kérdezte meg, akar-e papnak menni, de életük példájával sokan járultak hozzá hivatásának elmélyüléséhez. A legerősebb papságélmény a piarista gimnáziumban érte. Akkoriban egy civil kivételével válogatott szerzetesi társaság alkotta a gimnázium tanári karát, hiszen a korábbi huszonkét piarista intézmény legjobbjai tanítottak a katolikus iskolák bezárása után mutatóba megmaradt két intézményben. Tanárai nemcsak szakmailag, de papságuk megélésében is kiválóak voltak. Így a középiskola végére nem az volt a kérdés Erdőnek, hogy papnak menjen-e, hanem hogy piarista legyen vagy világi pap. Hogy a papi hivatást választotta, abban családjának is nagy szerepe volt, mondta a bíboros, akit édesanyja születéskor felajánlott a Jóistennek.
A könyv sokszor idéz a magyar történelem neves papjaitól, ezért a beszélgetés során az is szóba került, hogy közelebb kell őket a ma emberéhez hozni. Erdő Péter azért is tekinti példaképnek a múlt nagy papjait, mert fiatal koruktól utolsó leheletükig dolgoztak.
Ezután a papság mai helyzetére terelődött a szó. A bíboros úgy véli, az utóbbi tíz-tizenkét évben sokat javultak a külső körülmények: számtalan plébániát fel tudtak újítani, az anyagi megbecsülés is növekedhetett. A főpásztor azonban nemzedéki szakadékot lát a papok hozzáállásában: sok öreg atya kora ellenére lelkesen ellát minden feladatot, míg sokan akadnak a fiatalok között, akik virtuóz módon végzik a lelkipásztori munka egyes területeit, de más részeket, amelyek nem fekszenek nekik, hajlamosak elhanyagolni, pedig senki nem tudja helyettük ezeket elvégezni. Más a helyzet azokkal a feladatokkal, amelybe a világiakat is be lehet vonni: a hívek nagyon sokat segítenek a plébániákon, rengeteg világi hitoktató is működik ma Magyarországon. A világiak növekvő feladatvállalása ugyanakkor azt is eredményezi, hogy a papnak vezetőnek is kell lennie. A papképzés során tehát erre is fel kell készíteni a leendő lelkipásztorokat.
A papság évét kegyelmi időszaknak élte meg az esztergom-budapesti érsek, ezért azon sem lepődött meg, hogy ez az ellenséges lelkeket is aktivizálta, és így hullámveréses évet élhettünk át.
A december 26-án kezdődő Család évéről is beszélt Erdő Péter. A püspöki konferencia elnöke az évet meghirdető körlevélre utalva rávilágított arra, hogy a család válsága a társadalom általános válságát tükrözi. Az, hogy a társadalom számára ma csak a pillanatnyi jó közérzet az érték, izolálttá teszi az embert. Valójában az az igazi érték, hangsúlyozta a főpásztor, ha az ember értékesnek, fontosnak látja életét. A család éppen ezen értékek megtanulásában, megtapasztalásában segíthet sokat.



2010. október 20. /Magyar Kurír / Bodnár Dániel
Szeretetláng – Lelki Napló 1961–1983

 
A Szeretetláng Lelki Napló Kindelmann Károlyné 1961 és 1983 között Jézustól és Szűz Máriától kapott magánkinyilatkoztatásait tartalmazza, melyeket Jézus Krisztus kérésére jegyzett le.
Kindelmann Károlyné Szántó Erzsébetként született, 1913. június 6-án Kispesten, egyszerű, katolikus polgári család gyermekeként. Szüleinek ő volt a tizenharmadik, egyben utolsó kicsinye. Tizenkét éves korára mindenkit elvesztett, a szülei és a testvérei is meghaltak. A serdülőkorú Erzsébet teljesen egyedül maradt, sokféle veszélynek kitéve, de elképesztő akarattal, Istenbe vetett maximális hittel sikerült megőriznie a tisztaságát és lelkileg megerősödve kikerülnie kilátástalannak látszó helyzetéből. Már ezekben az években vágyott rá, hogy Istent szolgálhassa. Tizenhatévesen férjhez ment a nála 35 évvel idősebb, harmadrendi ferences baritonhoz, Kindelmann Károlyhoz, aki özvegyember volt. Hat gyermekük született. Kindelmann Károly 1945-ben meghalt. Erzsébet asszony ettől kezdve egyedül nevelte a gyermekeit, súlyos nélkülözések közepette, hiszen a kommunista államosítás minden vagyonától megfosztotta a családot. Erzsébet asszony munkát vállalt, de több helyről is elbocsátották nyíltan vállalt katolikus hite miatt, és mert nem volt hajlandó aláírni a Mindszenty József hercegprímás elleni ívet, gyermekeit pedig beíratta hittanra. Ezekben az embert próbáló időkben is bízott az Úrban, hite egyetlen pillanatra sem ingott meg.
Az 1961-es esztendő meghatározó volt az életében. Ekkor kapta meg Jézustól fő hivatását, az égi megbízást, más oldalról viszont tragikus esemény fokozta amúgy is feszítő családi gondjait: árván maradt három unokája, akiknek felnevelését magára vállalta. Keményen meg kellett küzdenie, hogy a kicsik ne kerüljenek állami gondozásba, hiszen Erzsébet asszony elmélyült katolikus hite súlyos bűnnek számított a kommunista illetékesek szemében. Az égi és a földi valóság összeért: egyrészt igyekezett maximálisan eleget tenni Jézus és Mária sürgetésének, másrészt haláláig ápolta gyógyíthatatlanul beteg fiát, s nevelte az unokáit. Egyszerre kellett tehát teljesítenie égi és földi feladatait. Nyilvánvaló, hogy e kettős küldetését a gondviselés segítsége nélkül képtelen lett volna teljesíteni.
Az égi kinyilatkoztatásokat életének egyik legválságosabb, legkilátástalanabbnak látszó helyzetében kapja. Jézus azt kéri Erzsébet asszonytól, hogy imádkozzon másokért, segítve ezzel a bűnösöket a megtérésben: „Imádj és engesztelj mások helyett!” Jézus nem titkolja, hogy Erzsébet asszonyra szenvedések várnak, de arra kéri: „Fogadd el a szenvedést a lelkek megtéréséért.” A szenvedések mellett azonban Jézus a kegyelmet is megígéri Erzsébet asszonynak: „Leányom, sokat kell szenvedned, itt a földön semmiféle vigasztalást nem nyújtok, mely a földhöz kapcsolná életedet. Erősítő kegyelmemet szüntelenül reád árasztom, és a Szentlélek erőssége veled lesz.” Jézus megígéri Erzsébet asszonynak édesanyja, Szűz Mária állandó segítségét is. Választottjának azonban teljesen le kell mondania a saját akaratáról, kiüresítenie magát, ahogy azt Krisztus kívánja: „Leányom, mondj le akaratodról, mindig arra kérlek. Megváltó munkámban csak úgy vehetsz részt, ha egészen és állandóan velem egyesülve élsz minden pillanatban… Leányom, tégy meg mindent ernyedetlen szorgalommal a lelkek megmentéséért… A Szentlélek Úristen veled fog munkálkodni, rosszra hajló természetedet segíts átalakítani üdvösséged javára.” Jézus folyamatos áldozathozatalt és odafigyelést kér Erzsébet asszonytól: „Szüntelenül lobogjon benned az áldozat, az imádság és önmegtagadás szelleme.”
A Lelki Napló szerint Jézust és Szűz Máriát is fájdalommal tölti el az, ahogy az emberek élnek a földön. Erzsébet asszony küldetése, hogy engeszteljen azok helyett is, akik nem törődnek Jézussal. Krisztus szomorú amiatt, hogy elutasítjuk őt: „… a legnagyobb boldogság mást boldoggá tenni. Én úgy, de úgy szeretnélek boldoggá tenni benneteket. És ti mégis máshol keresitek (a boldogságot) és nem Nálam. Az Én boldogító kegyelmeimet elkerülitek… Úgy, de úgy fáj!” Jézusnak fájdalmat okoz, ha valaki a kárhozatra jut, ezért Erzsébet asszony feladata, hogy értük is imádkozzon: „Egyetlen léleknek sem szabadna elkárhoznia, kiket papjaim gondjaira bíztam. Ez a szó, hogy elkárhozik, iszonyatos fájdalmat okoz szívemnek. Újra átszenvedném a kereszthalált minden lélekért, de ezerszer nagyobb fájdalommal, mert az elkárhozottaknak már nincs reményük. Vágyaiddal mentsd meg a lelküket!” Mária pedig fájdalmasan zokog, amiért „Oly sok bűn van az országban. Segíts nekem, mentsük meg… Leányom, vidd e lángot, melyet neked nyújtok először… Ez Szívem Szeretetlángja… add tovább!” Erzsébet asszony feladata, hogy a Szeretetlángot a tengerentúlra is elvigye. S hogy mi a Szeretetláng? Mária szavai szerint: „Szívem Szeretetlángja maga Jézus Krisztus.” Ahogy a Lelki Napló teológiai cenzora, Kovács Zoltán írja: „A Szeretetláng tehát Isten egyik kegyelmi adománya, mely a gonosz lélek hatalmát megtöri, s így elősegíti a hívő lelki növekedését és megerősíti az üdvösség felé vezető úton (különösen halála óráján), a halál után pedig megtisztulásának folyamatát gyorsítja.”
A Lelki Napló szerint Erzsébet asszonyt gyakran kísérti meg a gonosz, a kétségeit igyekszik felerősíteni, el akarja hitetni vele, hogy csak képzelődik, ámítja magát és másokat, vagyis hazudik. A hazugság atyja vádolja hazugsággal Krisztus tiszta hitű kiválasztottját, akinek egész lelkét betölti a szeretet. Erzsébet asszonynál váltakoznak a lelki szárazság, a sötétség, illetve a kegyelemmel teljes lelki megtapasztalások. A gonosz kísértéseit mindig a Szentlélek erejével sikerül legyőznie, a sátán ismétlődő támadásai a Szeretetláng kiárasztásának során kudarcot vallanak. Erzsébet asszony lelkileg mindig megerősödve kerül ki a sötétségből, alázatot, türelmet, teljes Istenre hagyatkozást tanul, a szenvedést kereszthordozásnak, a Megváltó Krisztussal való együttműködésnek fogja fel.
Az, hogy Jézus kiválasztotta Erzsébet asszonyt, nem jelentette azt, hogy élete könnyebbé vált volna. Rengeteg megaláztatáson, szenvedésen ment keresztül, gyakran kellett megküzdenie a küldetését övező értetlenséggel, közömbösséggel. Erzsébet asszony éjszaka és kora reggel imádkozott, nappal pedig a családjáról gondoskodott. Alázatos lélekként tisztában volt azzal, hogy látomásait kizárólag Isten kegyelmének köszönheti. Az Üdvözlégy Mária imádságunkba Jézus édesanyjának kérésére beillesztette a következő fohászt: „Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk, áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre!”
A Szeretetláng Mozgalom a katolikus egyházon belüli lelkiségi mozgalom, Jézus és Mária az egyház elöljáróin keresztül kérte Erzsébet asszonytól az üzenetek továbbítását. A mozgalom főbb jellemzői a Lelki Napló alapján rajzolódnak ki: törekedni a Jézus Krisztussal való bensőséges egyesülésre és az életszentség elérésére; törekvés Magyarország és az egész világ újraevangelizálására; törekvés a lelkek megmentésére, saját és felebarátaink bűneinek jóvátételére az engesztelődés által; Szűz Mária Szeplőtelen Szíve titkának kinyilvánítása.
Erzsébet asszony Lelki Naplóját eddig több mint húsz nyelvre fordították le. A Szeretetláng Mozgalom ma már az egész világon elterjedt, különösen Dél-Amerikában, a legjobban Brazíliában. Ebben a hatalmas országban több mint 120 városban és helységben vannak Szeretetláng imacsoportok. Magyarországon 130 imacsoport létezik.
Erdő Péter bíboros prímás 2009. június 6-án, Erzsébet asszony születésnapján a Kispesti Jézus Szíve-templomban hirdette ki a „Mária Szeplőtelen Szívének Szeretetlángja Mozgalom” jóváhagyását. A most megjelent, teológiailag ellenőrzött és engedélyezett Lelki Naplóhoz is a magyar katolikus egyházfő írt Előszót, hangsúlyozva, hogy a mozgalom, „amely a világon számos egyházmegyében püspöki elismeréssel működik, és keletkezésének helyén, itt, Magyarországon is elevenen él, hitelesen katolikus lelkiséget és Mária-tiszteletet hordoz” (Szent István Társulat, 2010.)

 


 

Heti Válasz / 2010. szeptember 02. / L. D.



Magyar Kurír / 2010. július 27. / Bodnár Dániel

Michael Hesemann: A Názáreti Jézus

Michael Hesemann német történész, nagy sikert aratott ismeretterjesztő könyvek szerzője. Legutóbbi kötetéről, a Sötét alakok című könyvéről 2009. szeptember 9-ei számunkban részletesen írtunk.
Hesemann ezúttal Jézus életútját követi nyomon, a modern régészeti kutatások alapján. Bibliával a kezében bejárja Betlehemet, Názáretet, Kafarnaumot és Jeruzsálemet, s régészekkel konzultálva vizsgálja, hogyan támasztják alá Jézus életének eseményeit a ránk maradt tárgyi emlékek.
Michael Hesemann tényként állapítja meg: történelmi személyiségek nyomot hagynak maguk után, s ez különösen igaz Jézus Krisztusra, aki Isten Fiaként belépett a történelembe. „Jézus valóságos Isten és valóságos ember, ahogyan azt a kalkedoni zsinat 451-ben meghatározta” – írja a könyv szerzője. Hesemann meggyőződése, hogy aki végigköveti azokat a nyomokat, amelyeket Jézus hátrahagyott, s melyeket először csak az utóbbi években és évtizedekben tártak fel a szentföldi régészek, abban többé nem maradhat kétség, hogy „Isten itt, Názáretben lett emberré a Szentlélek természetfeletti beárnyékolása által. A fény megjelent a sötétségben, de sokáig tartott, míg a sötétség ezt fölfogta… A mi hitünk nem szép legendákon és jámbor elképzeléseken nyugszik… Nem. A mi hitünk történeti eseményeken nyugszik, melyeket szemtanúk hagyományoztak tovább és krónikások jegyeztek föl. Hogy a híradásaik mennyire pontosak, megmutatkozik, amikor az általuk megjelölt helyszíneket a régész ásójával feltárjuk.”
A kötetből többek között kiderül: a Palesztinából származó korai keresztény író, Julius Africanus (Kr.u. 170–240) írja, hogy Jézus vérrokonai még az ő idejében is a szomszédos falvakban, Kochabában és Názáretben éltek és büszkén emlegették dávidi nemzetségtáblájukat és családfájukat. Az ásatások bebizonyították, hogy Jézus a szülőföldjén látott képet használta például a gonosz szőlőmunkásokról szóló példabeszédben (Mk 12,1).
A Názáreti szent házról a legújabb geológiai kutatások feltárták: a názáreti Angyali Üdvözlet-barlang kövei ugyanolyan geológiai szerkezetűek, mint a Loretóban lévő szent ház – amely a keresztény hagyomány szerint csodálatos módon került ide – oltárterének kövei, azaz a szent háznak legalább egy része Názáretből való. Ezt pedig azért is nehéz kétségbe vonni, mert ez a ház tökéletesen beleillik az Angyali Üdvözlet barlangja előtti üres térbe.
Michael Hesemann külön fejezetben foglalkozik az Augustus császár által elrendelt népszavazással, s megállapítja: az, hogy az áldott állapotban lévő Mária és József Betlehembe mentek, egy valamit mindenképpen feltételez: egyiküknek Betlehemben örökölt birtoka volt. A szerző nem zárja ki, hogy Mária is Dávid családjából származott, melynek törzsi birtoka Betlehem volt. Emlékeztet rá, hogy Jakab ősevangéliuma Mária apjáról, Joachimról mint gazdag állattenyésztőről beszél. Lehetséges tehát, hogy a legelő, amelyen Jézus születési barlangja volt, s melyet rendes körülmények között a pásztorok használtak, Mária örökölt birtoka volt. Ami tény, hogy áldott állapota ellenére Mária is Betlehembe ment, „És vele Isten megtestesülésének misztériuma Názáretből Betlehembe, Dávid ősi – akkor a Heródium árnyékában lévő – városába jött, és a zsarnokot szembesítette a zsidók igazi királyával. Ez a király nem a heródesi palota fényes falai között, hanem, hogy a kontraszt még nagyobb legyen, egy barlangban, egy istállóban született. Mindazonáltal bármilyen szegényes is volt ez a barlang, soha nem merült feledésbe.” A régészeti leletek alapján az is bizonyos, hogy Jézus nem akármilyen jászolban született, hanem kőjászolban.
Rendkívül részletesen foglalkozik a könyv szerzője Jézus ifjúkorával, az ún. „rejtett” évekkel, pontosabban azzal, hogy milyen hatások érhették őt. Ezzel kapcsolatban figyelmeztet: aki meg akarja érteni azt a világot, amelyben Jézus nevelkedett és felnőtt, annak nem csak a „szerény vidéki” Názáretet vagy a főváros Jeruzsálem gazdagságát és pompáját kell kutatnia. Hesemann rámutat: „Az igazi Názáreti Jézus nem naiv idealista volt a konzervatív és kissé talán elmaradott északról, aki gyámoltalan ártatlansággal szállt szembe a modern görög-zsidó világ korszellemével, s lett a hatalmi struktúrák áldozata. Ehelyett Ő korának gyermeke volt, aki olyan környezetben nőtt fel, melyet magával ragadott a történelem első globalizáló hulláma – s ennek ellenére tekintetét mindig az örökkévalóra irányította.” Ebből a szempontból a szerző kiemelt jelentőséget tulajdonít a Názáret közelében fekvő Szefforisznak (akkori nevén Zipori), amely egyike volt a korabeli Júdea leggazdagabb és legfényűzőbb városainak. Jézus ifjúkora e város történelmének legmozgalmasabb szakaszára esik, a zsidók fellázadtak a római elnyomás ellen, így például Júdás – a rablóvezér Ezekiás fia, akit Heródes elfogatott – elegendő férfit szedett össze, hogy megrohamozzák a királyi tárházakat, és hogy bandáját magánhadsereggé alakítsa, terrorizálva ezáltal a környéket, egészen addig, amíg a rómaiak le nem gyilkolták őket. A könyv szerzője állítja: Jézus első intenzív kapcsolata az akkori globális kultúrával, a görög-római civilizációval Szefforiszban született. Hesemann szerint „Jézus egyik tanítása kétségtelenül Szefforisz sorsával függ össze, nevezetesen az, hogy értelmetlen volt szembeszállni Rómával… Ő amellett volt, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré… Ő tudta, hogy Isten országa minden politikai rendszerben megtalálható, s hogy az embert belülről és szeretettel kell megszabadítani és nem erőszakkal. Azt is átélte, hogy lehet jó zsidónak lenni római-hellén környezetben, s hogy a világ felé való nyitottság nincs ellentmondásban a megélt hittel.”
Kiemelten foglalkozik a szerző azzal az utóbbi időben „imamalomszerűen” ismételgetett állítással, hogy az evangéliumok nem Jézus-életrajzok, hanem „csupán” a hit korai keresztény tanúságtételei, s mint ilyenek, sokkal kevesebbet árulnak el a „történeti Jézusról”, mint annak a közösségnek a Krisztus-képéről, amelyben létrejöttek. A szerző figyelmeztet: a túlságosan emberi Jézus már egy nemzedék múlva feledésbe merült volna mindazzal együtt, amit követői állítólag kitaláltak róla. Emlékeztet rá: Tüenei Apollónius, az I. század végének „guruja” nagyobb csodákat művelt, mint Jézus, ennek ellenére a nevét hamarosan már csak a történészek ismerték. Jézus azonban sokkal több volt, „mint egy kudarcot vallott álmodozó”, és ezt nem keresztény források is igazolják, például a híres zsidó történész, Josephus Flavius, aki a Zsidók története című munkájában elismerte, hogy „Ő volt a Krisztus”, és hogy kereszthalála után harmadnapra feltámadt. Hesemann rámutat: a „csodákat művelt” és a halálból való „lehetetlen” föltámadás, amit szemtanúk bizonyítottak, „hozzá tartozott ahhoz, amit egy zsidó a zsidók között Jézusról hallott.” A könyv szerzője vallja: „a Názáreti Jézust soha nem értheti az, akiben nincs meg a készség, hogy legalább lehetségesnek tartsa Isten működését a történelemben. Hogy a gyógyulások visszavezethetők önszuggesztióra (s ezáltal, amint maga Jézus mondta, az illető hitére), éppen úgy más lapra tartozik, mint az a tény, hogy Jézus életének minden mozzanata egy mélyebb szintre is tartozik, s ezáltal allegorikus jelentése is volt. Ennek a szimbolikus nyelvnek a megértéséhez hozzásegít a modern teológia, de nem vezethet félre azzal, hogy magát az eseményt eleve jámbor mesének vagy keresztény tantörténetnek minősítse.” Hesemann hivatkozik az egyházilag elismert csodákra, a lourdes-i és a fatimai Mária-jelenésekre, valamint a stigmatizált kapucinus szerzetesre, Szent Pióra, hogy kialakuljon bennünk „az isteni tevékenység iránti alázat.” Egyúttal emlékeztet rá: II. János Pál még krakkói érsekként kérte meg a szentéletű Pio atyát, hogy imádkozzon egy ismerőse, a lengyel Wanda Poltawska pszichológusnőért, aki ezt követően váratlanul és megmagyarázhatatlan módon gyógyult meg a rák végső stádiumából. „Isten beavatkozása tehát a mi korunkban tudományosan bizonyítható tény. Az ég szerelmére, miért kellene elvitatni ugyanezt a hatalmat Jézustól, Isten emberré lett Fiától?” – teszi fel a teljesen jogos kérdést a könyv szerzője.
Hesemann idézi a modernista francia teológust, Alfred Loisyt (1857–1930), aki egyszer gúnyosan azt mondta: „Jézus meghirdette Isten országát, és eljött az egyház.” A szerző azonban rámutat, hogy Jézus, „aki meghirdette Isten országát, ezt az egyházat ajándékozta nekünk, hogy ezzel az egyházzal együtt és általa valósítsuk meg az Ő látomását. Az Ő nevében emberek követhettek el hibákat, akik éppen olyan tökéletlenek voltak, mint maga Péter, de nincs más. Ez az egyház biztosította, hogy Jézus szavai fönnmaradjanak, mert megóvta minden önkényes értelmezéstől és más célú visszaéléstől. Lehetővé teszi számunkra, hogy ma is megérezzük az Ő jelenlétét és kövessük Öt közösségben Péter utódával, aki vezeti az időn át az Ő nyáját.”
Michael Hesemann bibliai és történeti ismeretanyaga lenyűgöző, könyvét tudományos igényességgel írta meg, de szellemes, olvasmányos stílusban, úgyhogy méltán számíthat nemcsak a témával behatóan foglalkozók, de a nagyközönség kiemelt érdeklődésére is (Szent István Társulat, 2010.).



Osservatore Romano / Zoltán Rihmer
Novità nella Libreria Vaticana

 


 Diritto canonico dall’Ungheria — i primi fiori dopo un lungo inverno
 
Dopo un grande lavoro di ristrutturazione, è di nuovo aperta la Libreria Vaticana presso il Braccio di Carlo Magno in Piazza San Pietro, la quale, ridenominata «Libreria Internazionale Giovanni Paolo II», è stata solennemente inaugurata dal Cardinale Segretario di Stato Angelo Sodano l’8 febbraio 2005. Nell’offerta della libreria si trovano per la prima volta anche i libri della «Szent István Társulat» (Società di Santo Stefano), la più antica casa editrice cattolica ungherese. Fondata nel 1848, la Società è stata assai ostacolata nei tempi della repressione comunista, ma dopo il 1990 ha rapidamente riacquistato la sua reputazione nell’ambito editoriale. Il suo primo volume di interesse e, pertanto, di diffusione veramente internazionale è un libro di diritto canonico, frutto di un felice incontro tra la canonistica internazionale e quella ungherese.
Il volume riunisce le relazioni e comunicazioni del congresso «Territorialità e personalità nel diritto canonico ed ecclesiastico. Il diritto canonico di fronte al terzo millennio», tenuto a Budapest dal 2 al 7 settembre 2001 presso l’Università Cattolica «Péter Pázmány». Questo convegno, realizzato congiuntamente dalla Consociatio Internationalis Studio Iuris Canonici Promovendo e dalla Società per il Diritto delle Chiese Orientali, è stato preparato ed organizzato sotto la guida del Prof. Péter Erdő, Rettore dell’Università Cattolica di Budapest e Preside dell’Istituto Postgraduale di Diritto Canonico «ad instar Facultatis» della stessa Università, ora Arcivescovo Metropolita di Esztergom-Budapest e Cardinale Primate d’Ungheria.
Gli scritti dei partecipanti, cultori del diritto canonico ed ecclesiastico sia orientale sia occidentale, sono dedicati a quelle tematiche generali come lo stato di diritto canonico all’alba del terzo millennio, i componenti basilari della territorialità e personalità nonchè la riflessione di questi concetti nel sistema delle fonti del diritto canonico, ovvero i rapporti interecclesiali e prospettive interordinamentali. Questa ricca materia viene completata, alla fine del volume, dagli interventi di una tavola rotonda sullo spazio europeo e sulle strutture ecclesiali territoriali e personali.
Gli atti del congresso di Budapest, pubblicati dalla casa editrice Szent István Társulat ad un anno dal termine dello stesso convegno, sono non solo un importante contributo assai attuale alla scienza internazionale del diritto canonico di oggi, ma portano anche un vivo segno della rinascita dell’interesse per il diritto della Chiesa in Ungheria: tra gli autori ungheresi del volume, Péter Erdő, Péter Szabó e Szabolcs Anzelm Szuromi O.Praem. rappresentano ben tre generazioni della canonistica ungherese, il cui ruolo viene rafforzato dalla presenza nel libro degli eminenti giuspubblicisti László Sólyom, già Presidente della Corte Costituzionale d’Ungheria, e Balázs Schanda, esperto riconosciuto del diritto ecclesiastico.
Si augura, pertanto, che l’illustre editore ungherese, avente il nome del primo santo re di questo paese, continui a presentare, all’uscita della Basilica di San Pietro, anche al pubblico internazionale, i nuovi fiori delle scienze canonistiche e altre sacre discipline in Ungheria, i quali cominciano felicemente ad apparire dopo un lungo inverno di una forzata negligenza.
 
Péter Erdő — Péter Szabó (cur.): Territorialità e personalità nel diritto canonico ed ecclesiastico. Il diritto canonico di fronte al terzo millennio. Atti dell’XI Congresso Internazionale di Diritto Canonico e del XV Congresso Internazionale della Società per il Diritto delle Chiese Orientali / Territoriality and personality in canon law and ecclesiastical law. Canon law faces the third millennium. Proceedings of the 11th International Congress of Canon Law and the 15th International Congress of the Society for the Law of the Eastern Churches, Budapest, 2—7 settembre 2001. Szent István Társulat: Budapest 2002, pp. 927. ISBN 963 361 415 5. 85 €.
 

Magyar Kurír / 2010. június 15. /Bodnár Dániel

Peter Kreeft: Angyalok és démonok; Mit tudhatunk róluk?

Peter Kreeft amerikai filozófus, egyetemi tanár a bostoni egyetemen tartott előadássorozatának anyagát szerkesztette kötetté. A professzor hűen a katolikus egyház hagyományaihoz válaszol a diákok által feltett kérdésekre, így többek között arra, hogy miből vannak az angyalok? Szükségszerű-e a létezésük? Hogyan néznek ki valójában? Hogyan kommunikálnak velünk? Befolyásolhatják-e az életünket? Mit gondoljunk az ördögűzésről?
Az angyalok teremtését illetően a szerző hangsúlyozza, hogy hasonlóan más élőlényekhez, Istennek nem volt szükségszerű megteremtenie őket, hiszen „szabadon teremtett. Egyetlen létező sem szükségszerű Istenen kívül… A létezés színtiszta ajándék, pusztán kegyelem. Ez igaz minden angyalra és minden állatra és igaz ránk nézve is.”
Peter Kreeft hangsúlyozza: természetesen nem függ az üdvözülésünk attól, hogy hiszünk-e az angyalokban, vagy sem – „Nem azáltal jutunk a mennyekbe, hogy hiszünk az angyalokban, hanem ha hiszünk Jézusban, megbánjuk bűneinket és elfogadjuk Isten kegyelmét” –, s nem azért hiszünk bennük, mert szükségünk van rájuk, vagy a bennük való hitre. Ám a szerző figyelmeztet, hogy ha valaki hisz Istenben, „mert zsidó, keresztény vagy muszlim”, akkor hinnie kell az angyalokban is, hiszen mindhárom monetista vallás tanítja a létezésüket. „Ha hiszel abban, hogy a Biblia Isten szava az emberhez, és nem az ember szava Istenről, akkor hiszel az angyalokban, mivel a Biblia azt mondja, hogy valóban léteznek. Ha hiszel Jézusban, még ha pusztán emberi prófétának tekinted is, akkor hiszel az angyalokban is…” A kereszténység középpontja Jézus Krisztus, a kereszténységhez „elengedhetetlen Jézus Krisztusban, mint az Isten Fiában és Megváltóban való hit. Jézus pedig világosan tanította az angyalok létezését.”
Az amerikai professzor szerint az angyalok nem tartoznak ehhez a világmindenséghez, „csupán látogatók”, de felhívja a figyelmet, hogy mi sem tartozunk ide teljes mértékben, „Nekünk is van egy részünk, amely nem tartozik sem anyaghoz, sem térhez, sem pedig időhöz. De ettől még nem leszünk angyalok. A spirituális részünk azonban – a lelkünk, a szellemünk, az intellektusunk, az akaratunk és az érzelmeink – hasonlít az angyalokhoz.” Peter Kreeft állítja: „Az emberek a legalacsonyabb rendű (legkevésbé intelligensek) szellemek, és a legmagasabb rendű (legintelligensebbek) állatok. Értelmes állatok és testben élő szellemi lények vagyunk – a legokosabb állatok és a legbutább szellemek.” A szerző hangsúlyozza, hogy Isten és az angyalok tiszta szellemek, az emberek pedig szellem és test összetevőiből állnak. „Az ember testben létezik. Az angyalok nem.” Ám az angyalok időnként testet ölthetnek – ahogy arról szintén többször olvashatunk a Bibliában, de az általuk felöltött testek „nem valódi, élő emberi testek. Nem anyaméhből születtek. Nem kell enniük vagy lélegezniük. Nem növekednek, hiszen szellemi lények által készített maszkok.”
Az angyalok történelemben betöltött szerepéről a szerző megállapítja: „Az angyalok Isten üdvözítő tervének az eszközei. Ott voltak minden fontosabb állomásnál: például Ábrahám életében..., Ők jelentették be Sárának, Ábrahám százéves feleségének, hogy csodálatos módon gyermekeket fog szülni. Ők akadályozták meg, hogy feláldozza Izsákot… Ők jöttek Jákobhoz a létrán a sivatagban, le- és föl járva a forgalmas mennyei ’sztrádán’… Egyikük a Teremtő követeként jelent meg egy fiatal zsidó lánynak, és szelíden kérte az Ő nevében, hogy méhén keresztül, mint egy ajtón át beléphessen a világba… És amikor a Teremtő reszkető, lucskos kisbabaként megszületett, koszos bárányoktól és nyáladzó tehenektől körülvéve, az angyalok milliói jelentek meg az éjszakai égen. Majd harminchárom évvel később, amikor össze kellett szednie a bátorságát a Getszemáni-kertben, hogy a pokol kereszt alakú gödrébe ugorjon, ott voltak az angyalok, hogy vigasztalják őt.”
A szerző értelmezi Jézus egyik kijelentését: ha halálunk után a mennyekbe kerülünk, olyanok leszünk, mint az angyalok. Szerinte ez nem azt jelenti, hogy nem lesz testünk, s figyelmeztet: Jézus nem azt mondta, hogy angyalok leszünk, vagy angyalokká válunk. Máténál (22,23-30) a szadduceusok kérdése arra vonatkozott, milyen lesz a házasság a mennyekben, kinek a felesége lesz az az asszony, akinek hét férje volt a földön. Jézus válasza egyszerűen az volt, hogy senki sem házasodik a mennyekben. Peter Kreeft szerint „Ily módon leszünk hasonlatossá az angyalokhoz. Nem a test mennyei létmódjáról kérdezték Jézust. Ha azt kérdezték volna, akkor ő soha nem mondta volna, hogy mi testnélküliek leszünk, mint az angyalok, mivel ő maga is feltámadott testével ment a mennyekbe.”
Az angyalok tevékenységével kapcsolatban a kötet szerzője megállapítja, hogy az ördögökkel vagy a bukott angyalokkal ellentétben az angyalok „mindig jót tesznek. Figyelmeztetnek, megmentenek, vezérelnek és megvilágosítanak.” Vagyis vigasztalnak bennünket, de nem az első pillanatban, „az igazi vallás soha nem a vigasztalással kezdődik, hanem a bűnbánattal, az alázattal és az istenfélelemmel.” Az angyalok szeretnek bennünket, s amikor kommunikálnak velünk, különböző gondolatokat, érzéseket vagy cselekedeteket sugallnak nekünk, igyekeznek a jó irányába terelni minket, de soha nem erőszakolják meg a tudatunkat, vagy az akaratunkat, mivel az szabad. Akaratunk ellenére nem tudnak sem jót tenni velünk, sem pedig jobbá tenni bennünket. Az amerikai professzor hite szerint több mint hatmilliárd angyal létezik, mivel minden embernek van egy őrangyala. Az angyalok létezésének nincs vége, de van kezdetük, hiszen Isten teremtette őket. Örökké fognak élni, ám természetesen nem örökkévalók, hiszen „Egyedül Isten örökkévaló.” A szerző nem hiszi, hogy az angyalok története az ősrobbanáskor, 12-18 milliárd évvel ezelőtt kezdődött volna, „Az ő idejük nem az anyagi világegyetem ideje. Ugyanúgy nem a fizikai időben léteznek, mint ahogyan a fizikai térben sem. Ebbe a világba kívülről tudnak csak belépni. Nem használhatjuk ennek a világnak az időfogalmát… arra, hogy lemérjük, milyen idősek az angyalok.”
Mivel angyalok léteznek, természetesen az ellenpont, a démonok léte is valóságos. Csakúgy mint a szellemi háború köztük a lelkünkért, a „győztes mindent visz” jegyében: „A csatatéren az élet és halál kérdése pontosan az, ami: élet és halál kérdése.” Szemben az angyalokkal, a démonok mindig arra törekednek, hogy a rosszra csábítsák az embereket. A démoni befolyásnak három szintje van: kísértés, elnyomás, megszállottság. Hasonlóan az angyalokhoz, természetesen a démonok is teremtmények. Az angyalok szabad akaratot kaptak a teremtéskor. Egy részük Isten szeretetét és szolgálatát választotta, mások viszont a lázadást. A szerző emlékeztet, hogy a Biblia is beszámol a „mennyei háborúról”, ami Lucifer (a „Fényhordozó”) bukása és Sátánná válása (a „Vádoló”) után tört ki (Jel 12,7-9; Iz 14,12-15). A keresztény hagyomány szerint Lucifer, a Fényhordozó volt legnagyobb a teremtmények közül, a legmagasabb rendű angyal, Isten jobbkeze, mégis föllázadt, és „föltalálta” a rosszat. Az angyalok egyharmada követte, annak az irracionális gőgnek és nagyravágyásnak a szellemében, amit a Sátán fogalmaz meg John Milton Elveszett paradicsom című drámai eposzában: „Jobb a Pokolban uralkodni, mint a Mennyekben szolgálni.” Peter Kreeft felhívja arra is a figyelmet, hogy a keresztény hagyomány szerint Isten kinyilatkozatta angyalainak a tervét nem csak az ember teremtésével, hanem a megtestesüléssel kapcsolatban is, vagyis, hogy Jézusban emberré lesz. A Sátán és más „méltóságos” angyalok azonban nem tudták elfogadni ezt a szerintük „méltatlan” tervet és meghajolni Isten akarata előtt.
A kötet szerzője arra is figyelmeztet, hogy az „ördög” azokat a bűnöket jelenti, amelyek a Sátán bukásából erednek: a szellemi bűnöket, különösen a gőgöt (amikor valaki Istennek képzeli magát), valamint az irigységet, a féltékenységet és a bosszúvágyat.
Peter Kreeft olvasmányos stílusban megírt, a humort sem nélkülöző könyve nagy élményt szerezhet azoknak, akik szeretnének alaposabban elmélyülni a témában, s azoknak is, akik csupán a felszínes, szenzációhajhász hollywoodi filmek, vagy újságcikkek nyomán kíváncsiak arra, hogy mit tudhatunk még az angyalokról és a démonokról (Szent István Társulat, 2010).


VPA Hírporta
hir@hirporta.hu / 2010. június 9.
Biztos út - képzés és egy hiánypótló könyv bemutatása
 
Az Országos Lelkipásztori Intézet szervezésében, Tomka Ferenc és Roska Péter atya vezetésével egész napos képzést tartottak június 5-én a káposztásmegyeri plébánián azok számra akik a párkapcsolat - szerelem, házasság, szexualitás - tisztaságáról szeretnének értő módon tanúságot tenni a világ előtt, annak ügyéről beszélni, tovább adni. A résztvevő papok, szerzetesek, hitoktatók ifjúsági közösségek vezetői, képviselői számára az ország számos pontjáról mintegy 130-an vettek részt.
Ennek az imádságos légkörű tanulmányi napnak az előzményei közé tartoznak a 2008-ban és 2009-ben "Boldogok a tisztaszívűek" (Mt 5,8) címmel megrendezett Imakonferenciák, melyek a tisztaság témakörének nagyon sokféle vonatkozását mutatták be, a tisztaságra nevelés jelentőségét nyomatékosították. A 2010. június 5-i alkalom célja, hogy rámutasson, milyen konkrét lépéseket tehetünk az ügy érdekében..
Roska Péter atya bevezető gondolatai után Tomka Ferenc atya, mint lelkipásztor és szociológus arról a jól bevált, több évtized alatt kiforrott - módszerről beszélt, amelyet fiatalok vezetésében a tisztaság kérdésére vonatkozóan alkalmaz. Ennek a foglalata az újonnan megjelent Biztos út című könyv is, melyben szól a fiatalokhoz - hiszen rendkívül olvasmányos, és a fiatalokat legjobban foglalkoztató kérdésekre reflektál; ugyanakkor szól a szülők, hitoktatók, ifjúsági vezető számára is. Utóbbiak részére rövidesen egy kiegészítő módszertani útmutató is napvilágot lát. Ebben áll a kötet újdonsága is: bárki számára könnyen érthető és továbbadható módon vázolja fel a probléma mibenlétét és hátterét, valamint útmutatást ad nevelőknek és fiataloknak egyaránt. A kötet létrejöttéhez sokan főleg katekéták és házaspárok nyújtottak segítséget észrevételeikkel.
Tomka Ferenc atya kifejtette:
- A legeredményesebben akkor vihetjük közel a fiatalokhoz a tisztaság ügyét, ha megpróbáljuk rávezetni őket a lényegre: ha az ő kérdéseikre válaszolunk, sőt ha gondolkodásuk során maguk jutnak el odáig, hogy kérdéseket fogalmazzanak meg a tisztaságra vonatkozóan.
- Ha a fiatalok meghallgathatnak egy tartalmas előadást, az sokat adhat, de ez összességében körülbelül annyit jelenthet, mint egy tégla egy házban. Fontos, hogy legyen előzménye, és kövesse azt utógondozás is vagyis lelki vezetés során dolgozzák fel a témát. Ne ismeretátadás legyen csupán, hanem nevelés. Kiemelt jelentőségű egy megtartó közösség, ahol kimondhatják a fiatalok őszintén ami őket foglalkoztatja e tekintetben (is). Továbbá nem nélkülözhető, hogy olyan párok, akik már döntöttek Jézus mellett, így a tisztaság mellett, tanúságtételt tegyenek fiatalok előtt.
- Ajánlotta, hogy a katekumenátus legyen a foglalata a tisztaságra nevelésnek. Ha addig eljut egy fiatal, akkor ott találkoznia kellene ezzel a témával. Ehhez iránytűként egy 8 pontból álló tematikát kaptak a résztvevőt. A képzés következő programpontjaként kiscsoportos beszélgetés keretében ezt az összeállítást gondolták végig: nyolc hittanóra alkalmával, milyen kérdések tárgyalása által segíthetjük a fiatalokat ezen az úton.
A találkozó egészére jellemző volt, hogy a rövid előadásokat tanúságtételek tették színesebbé. Valamint (módszertani témájú) kiscsoportos beszélgetések és plenáris megosztások váltották egymást. Ez a változatosság adta az alkalom dinamikáját is.
Tomka Ferenc atya már visszatérően hangsúlyozta, hogy mivel Jézus Krisztus a Biztos út a tisztaság megélése az ő követésével lehetséges, ezért nagyon fontos az imádság is. Javaslata, hogy ahol más lehetőség nincs, legalább néhány ember fogjon össze és imádkozzanak.
A teológus és társadalomtudós új könyve céljáról, és keletkezésének hátteréről beszélve természetesen szólt a társadalom támasztotta kihívásokról, problémákról is (alapozva az Ifjúság 2008 gyorsjelentésre: www.magyarkurir.hu/?m_op=view&id=27636). Mondanivalója összességében a megoldások keresésére irányult.
A Biztos út című kötet ajánlásában többek között ezt írja Bíró László családreferens püspök atya: "Tomka Ferenc atya könyve világos, határozott beszéd, útmutatás: azokról a problémákról szól, amelyek között az ifjúság készül a hivatásának fölismert házasságra. Nem siránkozik a nehéz körülmények fölött, hanem fényt gyújt, irányt mutat, bátorít, konkrét cselekvésre hív, hitet ébreszt, hogy a XXI. szzad hajnalán is lehet derűsen, tisztább megélt udvarlási kapcsolattal, jegyességgel indulni a házasság felé."
A Biztos út - Szerelemről, szexualitásról értelmesen című kötet Tomka Ferenc atya tollából a Szent István Kiadó gondozásában rövidesen kapható lesz a könyvesboltokban.

 

Heti Válasz / 2010. június 03. / K. N.
Istenközelben - Enyéim legyetek
 
A teljes cikk itt olvasható

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

KÖNYVHÉT / 2010. május 9-10. szám / Maczkay Zsaklin

Interjú Kopp Máriával a párkapcsolati boldogság útjáról

Kopp Mária orvos-pszichológus és férje, Skrabski Árpád informatikus-szociológus évtizedek óta folytatnak kutatásokat a magyar társadalom mentális egészségével, a lelki egészség és életminőség, valamint a család s párkapcsolat összefüggéseivel kapcsolatban. A szerzőpáros 2008-ban megjelent, A boldogságkeresés útjai és útvesztői a párkapcsolatokban c. kötetének új, átdolgozott kiadása a Szent István Könyvhéten kerül az olvasók elé.
A Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány az általa alapított Stephanus-díjjal e szerzőpáros több évtizedes, nemzetközi jelentőségű munkásságát ismeri el, melyet a 2009 decemberében elhunyt Skrabski Árpádnak posztumusz ítéltek oda.
Kopp Máriával, a „boldogságkeresés útjairól” beszélgettünk.

- A könyv elején egy reprezentatív felmérés eredményeit olvashatjuk, mely szerint a magyar társadalomban a család, a házasság még mindig a legnagyobb értéknek számít. Ezzel szemben évről-évre drasztikusan csökken a házasságkötések száma, míg a válások száma egyre nő.
- Korábbi kutatásaink is igazolták, hogy egész Európát tekintve, Magyarországon gondolja a legtöbb fiatal, (több mint 70%) hogy nem lehet igazán boldog az, akinek nincs gyermeke, s mindössze 3% nyilatkozta, hogy nem akar családot. A felmérés szerint ma 20 fiatal összesen 23 gyereket szeretne, ám e tervezett gyerekekből összesen 13 születik meg. A közelmúltban életre hívott Három királyfi, három királylány elnevezésű mozgalom és a Népesedési Kerekasztal, melyet Pálinkás József, az Akadémia elnöke hívott össze, s melynek a főszervezője én magam vagyok, jelenleg nyolc munkacsoportban dolgozik e helyzet megváltoztatásán. (kiemelt kérdések pl. a munka és a család összeegyeztethetősége, a rugalmas – és részmunkaidő stb.) A javaslataink a www.haromkiralyfi.hu honlapon figyelemmel kísérhetők. A könyvünkhöz szorosan kapcsolódó kérdéssel – vagyis, hogy mi az oka annak, hogy manapság a fiatalok nehezen találnak párt, illetve, hogy a házasságok több mint fele, válással végződik – a 7. munkacsoport foglalkozik. A mi javaslatunk, hogy a gyerekeknek – játékos formában - már óvodás kortól tanítsunk olyan társas kapcsolati készségeket, melyek birtokában később elkerülhetik a párkapcsolati csapdákat. Napjainkban nagyon sokan negatív családi mintát hoznak magukkal, és a legszomorúbb, hogy ezeket a tudat alatt bevésődött mintákat az illető később a saját családi életében is megismétli. (Például egy bántalmazó szülő gyermeke nagyobb valószínűséggel választ bántalmazó partnert felnőtt korában.) Ha a gyermek ezt otthon nem kapja meg, az oktató-nevelő intézményeknek lenne alapvető szerepe a pozitív minták és készségek átadásában.
- Könyvük alapvető üzenete, hogy az érzelmi biztonságot nyújtó kapcsolat az ember legfontosabb erőforrása.
- Így van. A mai, hihetetlenül gyorsan változó, elidegenedett világban a támogató család a legfőbb védőfaktor, nem csak mentálisan, de fizikálisan is. Az életminőség és a családi összetartozás élménye alapvetően összefügg egymással: saját kutatásaink is igazolják, hogy a házasságban élő emberek egészségesebbek, és tovább élnek, mint az egyedülállók, továbbá, hogy a gyerekszám pozitív hatással van a várható élettartamra.
- Mi az oka Ön szerint annak, hogy – mindennek ellenére – a társadalom jelentős hányada a szingli életformát választja?
- Ma Magyarországon sokkal inkább beszélhetünk „kényszer” szingli létről, ez nagyon ritkán tudatos választás eredménye. Az viszont biztos, hogy a mai társadalomban háttérbe szorultak azok az alap – és erkölcsi értékek, mint például a tolerancia, az elfogadás, a másikra való odafigyelés, az elköteleződés, melyek elengedhetetlenek egy életközösséghez. Alapvető lenne az intimitás megélésének képessége is, ami nélkül az ember nem tudja teljesen átadni magát, nem tud igazán otthon lenni egy kapcsolatban. És persze a türelem. Nem szakítunk időt a másik alapos megismerésére, „a királyfinak már nem kell hét próbát kiállni a királylányért.” Pedig „az első látásra szerelem” – fajta kapcsolatoknál fönnáll a veszélye, hogy a másikba csak saját vágyainkat projektáltuk bele, így – a dopaminmámor végén – elképzelhető, hogy kiábrándultan ismerjük fel, hogy a másik nem is az, akinek addig láttuk.
- Mi az alapvető különbség az életközösség és az érdekközösség között?
Régen a házasságok mindenekelőtt érdekközösségek voltak, melyről a szülők döntöttek. Ma, a szabad párválasztás korában csak a két emberen múlik, hogy életközösséget vagy érdekközösséget hoz-e létre? Az életközösség, amit a katolikus egyház a szövetségi házasság terminussal illet, és megkülönböztet a szerződéses házasságtól, több mint a két partner külön-külön. Az életközösség jungi terminusokkal is leírható. Jung Selbst-nek nevezi az isteni, legtökéletesebb állapotot, melyben az ember „önmagával” azonossá válik. Az életközösség mindkét félnek – egymást kiegészítve - lehetőséget teremt arra, hogy megközelítsék ezt a valódi „önmagukat”. Ettől az életközösség transzcendentális távlatot kap. Az életközösség alapvető tényezője, hogy a partnerek nem birtokolni akarják a másikat.
- A mai társadalom radikálisan elutasítja a szenvedést, így feltételezi, hogy a jó kapcsolat ismérve a konfliktusmentesség. Ezzel szemben mi úgy gondoljuk, hogy az eriksoni személyiség-fejlődési modell – ahol a személyiségfejlődés feltétele a krízis, majd e krízisek sikeres megoldása - érvényes párkapcsolati szinten is. A különböző családi közegből, háttérrel érkező partnerek már az együttélés elején krízishelyzetekbe kerülnek, amit csak együtt tudnak föloldani, ám e meghaladás után kapcsolatuk magasabb szintre kerül. A legfontosabb szerintem a másik elismerése, dicsérete, ami valahogy ránk, magyarokra, nem túl jellemző. Az életközösség alapvető szemlélete: „akarom, hogy legyél, és minél inkább legyél”. Csak ezzel a hozzáállással járhatjuk be a párkapcsolati boldogság útját.

Skrabski Árpád – Kopp Mária
A boldogságkeresés útjai és útvesztői a párkapcsolatokban
Szent István Társulat, 212 oldal, 1960 Ft
 

www.munkastanacsok.hu/ 2010. április 27.
Sarkalatos erényekre épülő gazdasági élet


Reinhard Marx münchen-freisingi érsek, a Német Püspöki Konferencia társadalmi ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke A tőke címmel 2009-ben könyvet jelentetett meg a gazdaság emberségességéről. A magyar kiadó, a Szent István Társulat könyvbemutató beszélgetést szervezett Beran Ferenc atya, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem etikaprofesszora, Csaba László közgazdász, az MTA Doktori Tanácsának Tagja és Palkovics Imre, a MOSZ elnöke részvételével.
Beran Ferenc elmondta: a gazdaságban is működhet és működtetheti a termelést a szent ágostoni négy sarkalatos erény: okosság, igazságosság, mértékletesség és bátorság. Ezek hiánya a nemrég kirobbant válságban is súlyosbító tényező, sőt a kirobbantó okok egyike, és nélkülük a kilábalás sem lesz tartós. A piacgazdaság etikai alap nélkül fékevesztett gépezethez hasonlít, a sarkalatos erényekre törekvés a jól-létre törekvés, amely több, mint a jólét.
Csaba László elemezte a könyvben foglalt gazdaságszemléleti újító gondolatokat. A piacgazdaság élő szervezet, nem önjáró, önszabályozó szerkezet, sőt meg kell menteni önmagától, ha elszabadulna. A tulajdonnak van társadalmi felelőssége, nemcsak az adózásban (közteherviselés), de például a munkavállalók emberséges megélhetésének biztosításában, vagy a környezetvédelemben is. Szükség van a piacgazdaság újraszabályozására, a számviteli elvek újragondolására.
Palkovics Imre arra hívta fel a figyelmet, hogy az állam, amelynek korlátoznia kellene az elvadult profithajhászást, Magyarországon csak a tőke szabadságát biztosítja, a munkavállalók kiszolgáltatottságával nem törődik. Ezért óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy mire való az állam. Marx püspök könyvének nagy tanulsága az, hogy nem lehet javítani az életkörülményeken, ha a társadalom nem ismeri fel, hogy nem várhatja kívülről és fölülről a segítséget. Magának kell mindent megtennie az érdekei érvényesítésért, szolidaritásban a többi munkavállalóval.

 


 

Magyar Kurír / Bodnár Dániel / 2010. május 01.
Reinhard Marx: A tőke

Reinhard Marx münchen-freisingi érsek, a Német Katolikus Püspöki Konferencia társadalmi ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke névrokonának, a kommunizmus elméleti megalapozójának, Karl Marxnak a munkásságát elemezve keresi a választ arra, milyen hasonlóságok fedezhetők fel a XIX. századi primitív és gátlástalan kapitalizmus és napjaink tőkés társadalma között, s hogy melyek a leghatékonyabb válaszok a kétségtelenül meglévő súlyos társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekre, igazságtalanságokra.
Marx érsek napjaink világgazdasági fejlődéséről elmélkedve hangsúlyozza: úgy látszik, névrokonának volt igaza, hiszen a tőke szakadatlanul növekedésre törekszik, s ez a tendencia „a szó szoros értelmében határtalan”. Emellett Karl Marxnak abban is igaza volt, hogy a fejlődésből elsősorban a kapitalista húz hasznot, akinek a kezében egyre több tőke halmozódik fel. Nem vitatható ugyanis, hogy ma is viszonylag kevés ember van olyan kedvező kiindulási helyzetben, hogy a globalizációs folyamatokból hasznot húzzon, hacsak annak alakításában nem tud maga is részt venni. Napjainkban világszerte egymilliárd ember él végletes szegénységben, napi egy dollárból kénytelenek létezni, de ha a szegénység abszolút határát fejenként napi két dollárban állapítjuk meg, akkor azon emberek száma, akik e határokon kívül esnek, eléri a 2,5 milliárdot. Ezzel szemben a Föld javainak több mint felét az emberiség 2 százaléka birtokolja, közülük a leggazdagabbak önmagukban a világ vagyonának a 40 százalékával rendelkeznek. Az emberiség szegényebb felére a világ összvagyonának csupán egy százaléka esik.
Egy 2008-as adat szerint 1125 milliárdos 4400 milliárd dollárt birtokol (2760 milliárd euró). Összehasonlításképpen: Németország GDP-je 2400 milliárd euró. A szupergazdagok száma évről évre növekszik, míg a XX. század nyolcvanas éveiben a számuk csak 140 volt, 2007-ben már 946 fő. A müncheni-fresingi érsek hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus belső ellentmondásait nem lehet vitatni. Ám határozottan elveti a Karl Marx által vallott erőszakos megoldást – névrokonával szemben vallja, hogy a munka felszabadításának nem forradalmi úton kell végbemennie, hanem a polgári társadalmaknak világméretű szociális gazdasági rendszerré kell fejlődniük –, s vitatja azt a tézisét is, hogy a kapitalizmus önmagától menne tönkre. A főpásztor ugyanis nem látja, hogy a piacgazdaság rendszerén kívül hogyan lehetne ellátni emberek hatalmas tömegét a szükséges javakkal és szolgáltatásokkal. Az pedig történelmi tény, hogy az alternatív modell, a szovjet kommunizmus központi tervgazdasága, s az erre épülő szocialista világrendszer teljesen megbukott, ahogy azt XIII. Leó pápa csaknem harminc évvel az 1917-es események előtt előrejelezte, 1891-ben megjelent Rerum novarum kezdetű enciklikájában.

Reinhard Marx számára az egyetlen helyes megoldás a szociálreformista irányzat, amelynek lényege a kapitalizmus megszelídítése és szociális piacgazdasággá fejlesztése, az erkölcsi kérdések előtérbe helyezése, „a gazdaság nem öncél, hanem az ember szolgálója” elmélet gyakorlatba való átültetése.

Kötetében a német érsek kiemelten foglalkozik a szabadság kérdésével, amelyre a fejlett, polgári társadalmak mindig olyan büszkén hivatkoznak, azt állítva, hogy napjainkban olyan szabadon élünk, mint előttünk még egyetlen korszakban sem. Reinhard Marx azonban figyelmeztet: az égető gondokkal küszködő vállalkozó gazdasági szabadságának csökkenését éli meg. A munkanélküli, aki nem talál újabb munkahelyet, azért érzi magát rabnak, mert már nem szólhat bele szakmai sorsának alakításába, s önmagáról és családjáról sem tud megfelelően gondoskodni. A szegény ember pedig azért nem szabad, mert nem folytathat olyan életvitelt, mint környezetének átlagembere. Karl Marx kérdése tehát jogos volt: mit használnak a polgári szabadságjogok, ha az emberek nem kapnak megfelelő bért a munkájukért, és nem tudnak kenyeret venni? A münchen-fresingi érsek II. János Pál pápát is idézi, aki Emlékezet és azonosság című könyvében figyelmeztetett: „A szabadság annyiban szabadság, amennyiben megvalósítja a jó igazságát. Csupán ekkor válik maga is jóvá. Ha a szabadság megszűnik kapcsolatban lenni a jóval, s már csak önmagától függ, úgy kártékony következményekkel jár, amelyek dimenziói olykor kiszámíthatatlanok.”

Reinhard Marx hangsúlyozza, hogy a másokat elnyomó társadalmi-gazdasági rendszer nem lehet jó, s a valódi szabadság gátjává válik. Kérdése: lehetséges-e napjainkban az a fajta piacgazdaság, mely összekapcsolja a piac szabadságát a társadalmi kiegyenlítődéssel? Válaszként a keresztény hit középpontjához nyúl vissza: Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság, egy Isten és három személy, vagyis „Egy az Isten, és lényege szerint ez kapcsolat és dialógus. Ezért azt is mondjuk: Isten szeretet. És mert Isten szeretet, ezért az általa teremtett világ szerkezeti elve a szabadság.” Ez pedig egyenesen a személyesség fogalmához vezet, az önállóság és a vonatkozás egymáshoz fűződő viszonyához: „Az, hogy Isten lényegében egyfajta viszony Atya, Fiú és Szentlélek között, mely egyben önállóság is, kiindulópontot szolgáltat a keresztény antropológiának és az ember személyről alkotott fogalmának, aki Isten képmása, ahogyan erre a Szentírás tanít bennünket.” Reinhard Marx emlékeztet rá, hogy a nyugati személyfogalom lényege: önállóság és vonatkozások, amit így is megfogalmazhatunk: „én, te és mi alapvetően egymásra vagyunk utalva, s egymás nélkül megérthetetlenek vagyunk.” Azért vagyok, mert Isten, mint Teremtő szólít meg: „Élj!” Ez pedig különleges felelősséget ruház minden egyes emberre, abban a tekintetben is, hogy a hatalmával, gazdagságával nem él vissza mások kárára.

A könyv szerzője rámutat: a keresztény szociáletika célkeresztjében a saját közösségében cselekvő ember áll. A gazdaság vagy társadalom bármilyen szervező formáját keresztény szempontból aszerint kell mérlegelni, hogy az mennyire segíti elő vagy akadályozza az ember személyi szabadságát és méltóságát. Az emberi méltóság mint mozdíthatatlan keresztény érték figyelembevételét minden emberre vonatkozó követelményként kell értelmeznünk. Ez azokra is vonatkozik, akik még nem, esetleg már nem képesek a gazdasági eseményekben részt venni. „Az ember nem csak akkor ember, ha gazdaságilag hasznos lény, vagy a bruttó társadalmi termék növelő tényezője.”

Reinhard Marx arra a sokat vitatott kérdésre is kitér, hogy mennyire avatkozzon bele az állam a piaci folyamatokba. Mint írja, egyetlen történelmi példát sem tud felhozni arra, hogy egy szabad piacgazdaság, mindenféle állami beavatkozás nélkül, a világon bárhol áldásosnak bizonyult volna a szegények számára. A könyv szerzője ismerteti a katolikus társadalmi tanítás főbb téziseit is, s egyértelműen leszögezi: az egyház abban az esetben igenli a piacgazdaságot, „ha az az emberi méltóságra és a közjóra van betájolva és ezt az irányultságot erős keretfeltételek is garantálják.” A keresztény szociáletikától elválaszthatatlan a szolidaritás és a szubszidiaritás kérdésköre. A katolikus társadalmi tanítás az erős állam szükségességét vallja, melynek a szolidaritás elvének megfelelően mindenkire ki kell terjednie, különös tekintettel azokra, akik még nem, vagy már nem tudnak részt venni a munkafolyamatok piaci alakításában. A német főpásztor számára egyértelmű: „A szolidáris közösségből senkit sem szabad kizárnunk, sem az öregeket, sem a betegeket, sem a munkanélkülieket, sem a gyermekeket, sem a családokat, sem pedig a következő generációkat… A gazdaság és a társadalom ne csak hatékony, hanem igazságos is legyen, bár ezeknek nem kell ellentétben állniuk egymással.”

Reinhard Marx hangsúlyozza, hogy az egyház számára nem lehet közömbös, hogy az emberek miként bánnak embertársaikkal és önmagukkal, Isten ugyanis „kimondhatatlan méltóságot adott az embernek: az ember élete szent. Ugyanakkor minden egyes ember élete egyben feladat is, melyet kinek-kinek meg kell valósítania. Ezért tartja kötelességének az egyház, hogy az élet szentségét annak minden területén hangsúlyozza és védje.” Egyértelműen ez a keresztény erkölcsi és társadalmi tanítás célja, „… a keresztény válaszadás része, melyet a Krisztusban véglegesen megnyilvánuló isteni szeretetre adunk.” Az érsek idézi a két főparancsot – „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből… Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,37-40) – és leszögezi: „… a keresztény élet nem létezik felebaráti szeretet nélkül!”

Reinhard Marx figyelmeztet: a keresztény tanításon alapuló globális irgalom és szolidaritás gyakorlatba való átültetésére van szükség, ellenkező esetben újra találkozunk majd Karl Marx eszméivel, s könnyen megismétlődhetnek a XX. század szörnyűségei, „ennek azonban az ember érdekében nem szabad megtörténnie! Karl Marx pedig nyugodjék békében!” (Szent István Társulat, 2009)


Vatikáni Rádió / 2010. április 26. / P. Szabó Ferenc
Reinhard Marx müncheni érsek műve  - Karl Marx - P. Szabó Ferenc széljegyzete egy könyvbemutató után

Nagy visszhangot keltett világszerte Reinhard Marx müncheni érsek 2008-ban megjelent könyve Karl Marx főművéről, a Tőkéről, amelyet ma már magyar fordításban is olvashatunk. Egy harmadik „Marx”, Dr Marx Gyula fordította magyarra, és a Szent István Társulat adta ki. Most április 22-én szakemberek mutatták be a Kiadó Könyvesházában nagyszámú hallgatóság részvételével. A jelenlegi müncheni érsek A Tőke c. műve és XVI. Benedek „Caritas in veritate” k. szociális enciklikája egyaránt az egyház több mint egy százados társadalmi tanítása fényében elemzi a mai globális világválságot. Reinhard Marx Karl Marx XIX. századi kapitalizmus-kritikáját összeveti a válságba került mai kapitalizmussal, és értékei a jelenlegi világméretű szociális piacgazdaságot.

 A Német Püspökkari Konferencia társadalmi ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke könyve előszavában bevallja, hogy névrokona, Karl Marx személye és műve tanulmányozására II. János Pál Centesimus annus kezdetű körlevele hívta fel a figyelmét. Ismeretes, hogy ez a dokumentum XIII. Leó Rerum novarum k. körleve 100. évfordulója alkalmából (1991) összefoglalta és aktualizálta az egyház szociális tanítását. Marx érsek a CA 26.pontjára utal, ahol II. János Pál ezeket írja: „Az 1989-es események főleg Kelet- és Közép-Európa államaiban zajlottak le, mégis egyetemes jelentőségük van, mert az egész emberi családot érintő jó és rossz következményekkel járnak (…) A marxizmus válsága nem szünteti meg a világban az igazságtalanságot és az elnyomást, amit a marxizmus mértéktelenül kiaknázott, és amiből erejét merítette. De akik ma új és valódi szabadságelmélet és –gyakorlat után kutatnak, azoknak az egyház nemcsak szociális tanítását és általában a Krisztus által megváltott személyről szóló tanát ajánlja, hanem elkötelezettségét és támogatását is felkínálja az emberek kirekesztésének és szenvedéseinek enyhítésére.”

Marx érsek a globális szociális piacgazdaságot elfogadható alternatívának tartja Marx téves nézeteivel szemben a szegénység és az igazságtalanság leküzdésére. A könyv Bevezetésében egy fiktív levelet intéz „kedves névrokonához”, aki halála előtt kijelentette: „Csak azt tudom, hogy én nem vagyok ’marxista’.” Ebben Bevezetésben olvassuk (26.o.): „A történelem menete végül mégis Önnek adna igazat Marx dr úr? A kapitalizmus önmagától menne tönkre? Egészen őszintén válaszolok Önnek: remélem, nem. Ellenvetésemnek több oka is van. Először is: nem látom, hogy a piacgazdaság rendszerén kívül hogyan lehetne ellátni az emberek ilyen hatalmas tömegét a szükséges javakkal és szolgáltatásokkal. Az alternatív modell, a szovjet kommunizmus központi tervgazdasága mindenesetre teljesen megbukott, ahogyan azt XIII: Leó pápa csaknem 30 évvel az 1917. évi nagy októberi szocialista forradalom előtt előre jelezte (vö. Rerum novarum 3). (…) Az Ön gondolatainak következményei végül is pusztító erejűnek bizonyultak. XVI. Benedek – még bíborosként – így ír minderről a 2000. esztendőben: A kelet-európai államokban a ’létező szocializmus emberei ’csak a tönkretett természet és tönkretett lelkek szomorú örökségét hagyták maguk után’ (Bev. a ker. hit világába, 9). Azt hiszem, belátható, hogy ha egy teljesen hamis emberképet ültetünk át egy politikai programba, az végül félelmetes következményekkel jár, és teljes mértékben az ember ellen fordul.” Marx érsek szakszerű elemzései során többször hivatkozik Karl Marx kortársa, Ketteler mainzi püspök szociális programjára (12-15, 140-148), aki a szociális igazságosság kérdésével és a társadalmi reform eszméjével kibékíthetetlen ellentétbe került Karl Marx programjával.

A könyvbemutató alatt az járt eszemben, hogy nekünk is volt egy Ketteler püspökünk: Prohászka Ottokár. Már a XIX. század végén, 20 évvel a lenini forradalom előtt, alig hogy Rómából hazatért, XIII. Leó szociális elveit hirdette és az egyház demokráciáját követelte, a társadalmi-gazdasági reformokat sürgette. A fiatal esztergomi tanár egyik eszményképének Ketteler mainzi püspököt tartotta, úgy is mint szociális apostolt és úgy is mint szemináriumi nevelőt (vö. ÖM 16, 53kk, 240-242). Jellemző az is, hogy még Esztergomban alaposan tanulmányozta Marx A Tőke c. művét, és elmélyült tanulmányokat tett közzé értékelméletéről, elismerve Marx törekvéseiben bizonyos pozitívumokat, de bírálva is téves tételeit, főleg történelmi materializmusát. (Vö. ÖM 11, 128kk.) Prohászka forradalmi elveit élesen bírálták a feudális főurak és főpapok, meg általában a klérus, amely „sehol sem tett eleget a szocializmust megteremtő gonoszság és pogányság ellen” (u.o. 41). Később a székesfehérvári püspök – figyelve az idők jeleit - bizalommal tekintett a Károlyi-forradalom elé, elismerve érdemeit. (Talán kicsit elsietve, hiszen csakhamar jött a Tanácsköztársaság diktatúrája, amely pl. a Bécsbe menekült, Károlyi-párti Jászi Oszkár kemény kritikáját is kiváltotta.). A fehérvári püspök 1919 elején írta: „A forradalomnak nagy érdeme van. Feltétlenül elismerem, hogy a forradalom letörte azt, ami avult és korhadt volt alkotmányos világunkban, s hogy újat hozott, aminél jobbat s dicsőségesebbet nem hozhatott, meghozta a szabadságot és függetlenséget. Pusztító viharként vonult el fejünk fölött, mely elsöpörte a királyi trónt, romba döntötte az alkotmányt, a képviseletet, a törvényhozást, hogy helyet teremtsen az új rendnek, a magyar demokrácia kiépítésének…” (ÖM 22, 153). De utána (u.o.155) Prohászka azt kérdezi, hogy vajon a forradalmi pártok a „nagy letöréssel”, a „nagy felszabadítással megcsinálták már a megújhodott világot?” Kérdése és válasza ma is időszerű! Rávilágít arra, hogy a pártprogramokba alakító, teremtő és nevelő erők kellenek: eszményi hit, szívbeli jóság, lelki kultúra – „Isten országának erői”. A gazdasági felépítmény nem elég, hiszen az emberi élet a lélek és szellem világa. „Hogy ezeket a pártprogramokba beállítani nem akarják, annak csak két oka lehet. Az egyik a történelmi materializmus, a szocialista cégfilozófia, vagyis az a felfogás, hogy a szellemi világ nem különálló realitás, hanem csak függvénye a termelésnek. (…) Megemlítem, hogy ez úton a szocialista programba máris belekerült az egész keresztény világnézet tagadása. (…) A másik oka a vonakodásnak a nem-szocialistáknál csakis a gyönge hit s a hitbeli közöny lehet, mely mindenütt jelentkezik, hol az emberek hitből nem élnek. Mindkét állapot nagy lelki sivárságot, alacsony lelkiséget s gyönge etikai kultúrát jelent. (…) Az emberiség boldogítására a forradalom nem elég, hanem kell ahhoz más is: kellenek hit és erkölcsi erők; kell bizalom és szeretet, megértés és béke, rend és fegyelem, önmegtagadás és munkakedv.” És a további helyzetelemzés után (161) Prohászka felteszi a ma is időszerű kérdést: „Hol tartunk mindettől? Hol van a mi mai magyar demokráciánkban lelki érettség, hol van szociális érzés s a kooperáció kötelességének tudata? Ki dolgozik kedvvel, ki dolgozik azzal a tudattal, hogy az ő munkájával nemcsak bért érdemel ki, hanem a nagy köz iránti kötelességét teljesíti?”

A forrongó világban (1918-ban), az új világ felé tartó fejlődésben Prohászka a hit szemével Isten Lelke működését látja, aki a teremtéskor „ott lebegett a vizek és a sötétség felett”, és ma is működik a „világkavarodás szélvészében” mint „pünkösdi szélroham”. „Én úgy látom, hogy e világkavarodás kimondhatatlan sok jót is hoz. Hiszen mindaz, amit az emelkedő osztálynak az új világrendezés ígér, megfelel az evangélium szellemének, mely jóllehet a lelket emeli ki s az Isten országának s igazságának keresésére indít, de a ’többiről’, mindarról, ami az életet szebbé s igazabbá teheti, azt ígéri, hogy az ’hozzáadatik nektek’ (Lk 12, 31). Hát ha adatik, már csak elfogadjuk, s ha sokaknak adatik, kiknek eddig nem adatott, akkor abban nem visszaesést és hanyatlást, hanem új virradatot s haladást látunk s ünnepelünk.” (ÖM 22, 200)

 


 

Magyar Nemzet / 2010. április 26. / Pósa Zoltán
A sorsvonalak kereszteződése
Születésnapi szalonnal ért véget vasárnap este a XVII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál
 
Részlet a cikkből:
Nagy közönségsikere volt Szőcs Géza József Attila-díjas költő kettős könyvbemutatójának. A Tasso Marchini és Dsida Jenő - Sorsvonalak játéka Kolozsvártól Arco di Trentóig című esszéregényt a Szent István Társulat jelentette meg, benne két rokon fátumú, zseniális művész, Dsida Jenő erdélyi magyar költő és Tasso Marchini, az olasz apától és szerb anyától világra született, erdélyi magyarrá lett fiatal festő sorsát írta meg a kolozsvári illetőségű költő. Mindketten 1907-ben születtek, életük meghatározó éveinek helyszíne Kolozsvár, tragikusan korán távoztak, misztikus értelemben sorsvonalaik keresztezték egymást Erdély fővárosában és mágneses erőközpontjában, Kolozsvárott.

 A teljes cikk itt tekinthető meg: A sorsvonalak kereszteződése

 


Heti Válasz / 2010. április 22.
A mester, a költő és a közös utak

 Részlet a cikkből:







A teljes cikk itt olvasható:
A mester, a költő és a közös utak

 













 


 

 Könyvhét / 2010. április/ Szénási Zsófia

 Interjú Szőcs Gézával
Egy izgalmas történet krónikásának éreztem magam
Szőcs Géza könyve Dsidáról és Tasso Marchiniről

Szőcs Gézának két könyve is megjelenik a könyvfesztiválra. Az egyik a Szent István Társulatnál napvilágot látó irodalomtörténeti esszé (vagy tanulmány) két erdélyi művész életéről, sorsáról. Két Kolozsváron élt, tragikusan korán elhalt fiatal művészről van szó, akik egy évben születtek, és bár nem ismerték egymást, mindketten referenciapontjai lennének a Kolozsvári Iskolának, ha lenne ilyen. Dsida Jenő és Tasso Marchini életútja mélyen beágyazódik Kolozsvár szellemtörténetébe. Szőcs Gézának ugyanekkor megjelenik az Ulpius Háznál egy karcsú kötete is, amelyet az ő verseiből válogatott a száz-százhúsz évvel ezelőtt született arany és ezüst generációk utolsó, akkor még élő nagy alakja, Faludy György.

- Az olvasó első, magától értetődő kérdése: hogyan kapcsolódik össze Dsida és a nálunk jószerivel ismeretlen festő, Tasso Marchini életútja?
- Két tragikusan fiatalon elhunyt művészről van szó, akik teljesen eltérő hátterekből érkeztek Erdélybe és váltak erdélyivé a szó transzszilvanista értelmében. Dsida Jenő családja leginkább északkelet-magyarországinak tekinthető, gyerekkorában Pesten élt, majd Szatmárnémetiben, és diákként került Kolozsvárra. Tasso Marchini életútja bonyolultabb, olasz apa és szerb anya fiaként született Belgrádban, az első világháború idején kalandos körülmények között került Erdélybe, és ott vált nemzedéke ismert festőjévé, akinek mindenki elismerte a rangját és olyan barátai voltak, mint Szervátiusz Jenő, Fülöp Antal Andor, vagy Romul Ladea. Majdnem egyszerre, egy évben (1907) születtek, néhány hét eltéréssel és majdnem egyszerre haltak meg. Mindketten „teli bőrönddel” távoztak, Bartók Béla kifejezésével élve: életművük legjavát nem tudták létrehozni. Vannak, akik vitatják, hogy Marchini Dsidával összevethető művész lett volna. A művészi minőségek komparatív elemzésénél ez esetben jobban érdekelt az a rendkívül izgalmas sorsháló, amely kettejük rövid élete mögött rajzolódott ki. Számos motívum mentén – betegségek, barátok, városok, visszatérések, érzelmek – lebilincselő konfigurációja mutatható ki az egyezéseknek és sorsátfedéseknek. A két élet mögött egy olyan létdramaturgia sejlett fel, amely nem hagyott nyugodni. Elindultam a szálak mentén, verseket, leveleket, fotókat és festményeket kutattam fel, így állt össze ez a tanulmány. Már három évvel ezelőtt reméltem megjelentetni, a két művész száz éves születési évfordulóján. Murádin Jenő művészettörténész barátomat rávettem egy Tasso Marchini monográfia megírására. Az még akkor meg is jelent, én voltam a kiadója. De a saját könyvemet már nem állt módomban kiadni, erre már nem maradt pénz.
- Láttam, úgy hirdetik, hogy a két könyv kiegészíti egymást.
- Így igaz, még ha három év különbséggel jelentek is meg. Azonos a tipográfiájuk, a méretük, a külsejük. Érdekes felfedezés lesz Tasso Marchini a szakma és a közönség számára. Nem tökéletesen ismeretlen Magyarországon, egyik-másik galériában felbukkannak a festményei, de a jelentősebb képeiért Erdélyben és Németországban 10000 eurót is kifizetnek a gyűjtők. Én több mint száz festményről tudok, ezek közül az életmű jelentékenyebb tizede ebben az említett két kiadványunkban helyet kap. Életében és azóta is elsősorban a beavatottak ismerték, kultuszát két barátja tartotta fenn, az egyik Fülöp Antal Andor,a másik a menyasszonya, Letitia Muntean román festőnő. Tasso tökéletesen megtanult magyarul és románul is, és megpróbálták ugyan hangsúlyosan román festőként elkönyvelni, de Murádin és én is úgy véljük, erdélyi festő volt. Kolozsvárott élt, ott voltak a barátai, leginkább ott ismerték. A jelentősebb erdélyi múzeumokban megtalálható néhány festménye, egyik zseniális portréja olyan módon ötvözi a hollandizmus és Cézanne világát, amire én magyar festőtől nem láttam példát.
- Ebben a könyvben megjelenik a korabeli Kolozsvár szellemi élete, a Kolozsvár-Nagybánya és az olasz Arco di Trento földrajzi háromszög, és nemcsak az emlegetett művészek, hanem Bródy Sándor és Hunyady Sándor, Kuncz Aladár, Kosztolányi, Jászai Margit és Reviczky Gyula, a fényképező Déry Tibor, Hunyady Margit színésznő és sokan mások. Hunyady Sándor szerepét olyannyira fontosnak ítélte, hogy úgy is fogalmaz, „A könyv egy festő, egy költő és egy hírlapíró története”.
- Hunyady Sándor oly módon kerül bele a sorsképletbe, hogy az erdélyi azonosság nála is választott identitás. Jóval idősebb volt azonban Tassonál és Dsidánál. Érdekes háromszög az övék. Egy városban éltek, életvitelükben és életérzésükben hasonlók voltak, de nem ismerték mindhárman egymást, nem váltak barátokká és nem vettek részt egyazon mozgalmakban és kalandokban. Közülük Hunyady és Dsida ismerte egymást. E párhuzamos élettörténetben az a furcsa, hogy itt van két egykorú és tehetséges művész, egy városban élnek, egy nyelvet (is) beszélnek, sok közös barátjuk van, de soha nem találkoznak. Egy izgalmas történet krónikásának éreztem magam, miközben gyűjtöttem és írtam a könyvet. Még sok ilyet kívánnék magamnak. Találtam például néhány ismeretlen Dsida kéziratot is. Egyes ismert vagy ismerni vélt Dsida versek is új értelmezést nyertek és néhány életténynek és lírai motívumnak az összefüggésrendszerét talán sikerült új megvilágításba helyeznem.
- Ugyanebben az időben megjelenik egy verskötete is, amelyet Faludy György válogatott. Hogyan jött ez létre?
- Faludy Györgyöt nagyon régóta ismerem, még Torontóban találkoztunk a nyolcvanas évek elején. A kapcsolat, illetve barátság megmaradt közöttünk, részemről álmélkodó ragaszkodás formájában, lenyűgözött a tudása, szellemi frissessége és jellemének következetessége. Miután visszatelepedett Pestre, hívásomra eljött Erdélybe, ahol egyébként azelőtt sohasem járt, és ez élete alkonyának nagy élménye lett. Megszerette Erdélyt és az erdélyieket. Utolsó éveiben sokat voltunk együtt, sok mindenről beszélgettünk. Bennem van egy mikrofilológusi ösztön, és ő nagyon élvezte, hogy már senki által nem ismert, elfeledett emberekről tud velem beszélgetni. Úgy ítélte meg, hogy verseim nem méltóképpen vannak jelen a köztudatban, helytelenítette, hogy nem menedzselem magam és nem foglalkozik velem a kritika. Azt találta ki, hogy válogat nekem egy kötetet a neki legjobban tetsző verseimből. 21 verset akart összeszedni, de 30 körüli vers maradt a válogatásban, befejezni már nem volt ideje. Tanulságos volt számomra, mert nem azokat válogatta, amiket én a legjobbaknak tartottam, vagy azt gondoltam, hogy neki legjobban fognak tetszeni. A válogatás abszolút az ő ízlését tükrözi.

(Szőcs Géza: Tasso Marchini és Dsida Jenő - Szent István Társulat, 128 oldal, 2400 Ft)


Magyar Kurír / 2010. március 16. / Bodnár Dániel
Amint azt március 13-ai számunkban közöltük, március 19-én, pénteken 17 órakor kerül sor a Szent István Társulat és a Comunione e Liberazione közösség közös könyvbemutatójára a Stephanus Könyvesházban.
Luigi Giussani (1922–2005) a milánói „Berchet” Gimnázium tanára volt, amikor az intézményben 1954-ben megalapította egyházi mozgalmát azzal a célkitűzéssel, hogy tagjai tudatos keresztényként vegyenek részt az egyház küldetésében az élet különböző területein. A kezdetben Diák Ifjúság néven működő mozgalom 1969-ben vette fel a Comunione e Liberazione (CL) nevet. A lelkiségi mozgalom a világ 64 országában, köztük Magyarországon is jelen van.

Don Giussani egy három részből álló könyvsorozatban száz olyan fiatallal gondolta végig közösen a hit, remény és szeretet témakörét, akik elszánták magukat arra, hogy Krisztusnak szenteljék életüket, vagyis a szerzetesi hivatás útjára készültek lépni. A sorozat harmadik, befejező kötetének témája a szeretet. Könyvében először a szerző fejti ki gondolatait az isteni erények mentén, majd válaszol a fiatalok által feltett kérdésekre.

Don Giussani emlékeztet rá, hogy a caritas a görög kharisz szó származéka, ami ingyenességet, önzetlenséget jelent. A caritas szeretet tehát a szeretet kifejeződésének legfelső fokát jelenti, ingyenes, hiányzik belőle minden számítás, minden elvárás az ellentételezés vagy viszonzás iránt. Ez a fajta szeretet „teljesen híjával van az értelem számára felfogható, megmagyarázható ’okok’-nak. A szeretet azt jelenti, hogy nincsenek okok, vagyis nincsen megtérülés, nincsen számítás, elváráshoz arányosított cselekedet… a szeretet nem vár nyereséget.” A szeretet olyan szolgálat, amelyben nincsen számítás, az ember nem gondol arra, hogy megéri-e neki segíteni a másik emberen. A szerző figyelmeztet: a tiszta szeretet azt jelenti, hogy a másik javát akarom, „s a másik ember legfőbb java életének végcélja, ez pedig nem más, mint a Krisztussal való kapcsolat.” Don Giussani idéz Szent János evangélista első leveléből – „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az Istenben marad, és az Isten is benne marad” (4,16-21) – és figyelmeztet: „Nekünk is szeretnünk kell egymást. Az erkölcs azt jelenti, hogy ebben utánozzuk az Istent, követjük Jézust, vagyis utánozzuk az Atyát.”
Luigi Giussani felteszi a kérdést: mi az a szeretet, ami nélkül semmik vagyunk? Válasza egyértelmű: az ember szeretetének első tárgyát Jézus Krisztusnak hívják, „értünk emberré lett Istennek” nevezik, „és minthogy létezik ez a Jézus Krisztus, nincsen többé olyan ember a földön, aki ne érdekelne engem.” A Comunione e Liberazione alapítója számára a szeretet önátadás a végsőkig, s emlékeztet Jézus utolsó vacsorán mondott szavaira: „Senkinek sincsen nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Luigi Giussani szerint ha valaki a szeretet törvényét hitelesen, a végsőkig alkalmazza a másik emberrel való kapcsolatára, „vagyis kész elmenni a végsőkig, nyitott a végsőkig, nyitott a halálra, vagyis az örökkévalóságra, ha valaki ilyen módon képes odaadni önmagát másokért, akkor ő a másik ember számára… minden.” Ha szeretünk valakit, akkor megmozdulunk az érdekében. Ha például egy édesanya azt hajtogatja, hogy szereti a gyermekét, de ha az megbetegszik, nem foglalkozik vele, mert lusta, akkor az a szeretet csak szavakban létezik. Az ember azért él, hogy „kijelentse Valaki Másnak a létezését, akit Istennek hívnak. Ez az az igazság, ami megindítja az ember szívét és cselekvésre ösztönzi. Az igazi szeretet, vagyis az ember törvényének igazi megvalósulása, ami pedig az életünk célja: a Lét kijelentése, a Másik kijelentése, az Isten kijelentése.” Ennek analógiájára az, hogy valaki a másik embernek szenteli önmagát, a másikért létezik és cselekszik, annyiban igaz szeretet, „amennyiben azt kívánja, hogy a másik ember megismerje az igazságot és teljes mértékben meg tudja élni létének igazságát.” Az igazi szeretet tehát az, ha úgy tekintek a másik emberre és úgy bánok vele, hogy azt kívánom, élete célja beteljesüljön, megvalósuljon. A végcél iránti szeretet nélkül nincs szeretet, „anélkül, hogy szeretném a másik ember élete célját, nincsen valódi szeretet a másik ember iránt.” Aki pedig a legjobban szerette az embereket, az „a kereszten halt meg életük céljáért.”

Don Giussani elemzi az áldozat szó jelentését is, hangsúlyozva, hogy sokáig felfoghatatlan és visszataszító volt, de van egy pont, amelytől kezdve az áldozat elkezdett érdekessé válni, az ember érdekére, életének végcéljára vonatkozott, Jézus Krisztus kereszthalálát követően az áldozat hatalmasra nőtt, „amikor Krisztus meghalt a kereszten azért, hogy az emberek megmenekülhessenek a haláltól, a dolgok megmenekülhessenek a romlástól, attól, hogy sok kis nyüzsgő féreggé váljanak. Ettől a pillanattól kezdve… az ember… azt is megértette, hogy élete nem létezhet az áldozat nélkül. Halálával Jézus nem csupán azt mutatta meg, hogy az áldozat érdekes az ember életének célja szempontjából…, hanem azt is elénk tárta, megláttatta velünk, hogy az áldozat nem olyan furcsa dolog, érdekes, de nem furcsa, mivel egész életed ilyen.” Luigi Giussani leszögezi: egész életünk áldozatokkal van tele, onnantól kezdve, hogy reggel felkelünk. Krisztus keresztje egyrészről megmutatta, hogy az áldozat „uralkodik az emberek életén, másrészről azt is, hogy jelentése nem szükségszerűen negatív, sőt, bír egy titokzatos pozitív jelentést is, mert feltételét jelenti az ember célba juttatásának”, vagyis Krisztus a kereszt által megváltotta a világot. Az áldozat akkor válik erkölcsi értékké, vagyis az ember életének értékévé, „amikor válasszá válik Krisztus halálára, megfelel neki, közös felelősséget fejez ki, és mindezt azért, hogy megmentsük saját életünket és a többi ember életét.” Áldozat nélkül nincs igazi kapcsolat két ember között, legyen szó barátságról vagy szerelemről, s itt megint csak kiemelt szerepe van a szeretetnek. „A legigazibb áldozat: felismerni egy jelenlétet, vagyis a legigazibb áldozat: szeretni.” Ha pedig felismerünk egy jelenlétet, az azt jelenti, hogy az én ahelyett, hogy önmagát jelentené ki, a „te”-t jelenti ki. Ez a legnagyobb önátadás, „téged kijelenteni azt jelenti, hogy szeretlek téged. Emiatt ez önmagunk feláldozása is, nem csupán egy ujjunké, nem a hajunké… Önmagunk teljes feláldozásáról van szó, mert az, hogy kijelentelek téged, azzal jár, hogy elfeledkezem saját magamról, ami éppen ellentétes azzal, hogy ragaszkodunk saját magunkhoz, mert így tudjuk feláldozni magunkat a másikért.”

A könyv szerzője nem ringat senkit sem hamis illúziókba, egyértelműen leszögezi: ha igazat szólunk az életről, akkor abban benne kell lennie az élet fájdalmainak is, nem lehet úgy válaszolni az életre, hogy azt fájdalmak és sebek nélkülinek képzeljük el. Az áldozattokkal szemben pedig az egyetlen erőtartalékunk az lehet, ha úgy fogjuk fel az áldozatot, „mint a keresztre feszített, a világért meghaló Krisztus részét.” Don Giussani vallja, hogy az áldozat egyetemes, hatása földrészeken is átívelő, az egyén áldozata „… a világ összes emberére vonatkozik, valamennyi ember fájdalmát enyhíti. Lehet, hogy van egy személy, aki Japánban szenved, és ez a valaki a világ végén azt fogja mondani: ’Köszönöm!’, mivel az áldozatod abban a pillanatban segített rajtad.” A könyv szerzője szerint nincs olyan gesztusunk, amelynek ne volna köze a világmindenség egészéhez. „Mi azért kelünk fel minden reggel, hogy segítsünk Krisztusnak megváltani a világot azzal az erővel, ami nekünk adatott, azzal a világossággal, ami megvan bennünk, kérvén Krisztust, hogy adjon több erőt és több világosságot.”

Mint említettük, Don Giussani könyve elsősorban szerzeteseknek készülő fiatalokat szólít meg, de hasznos lehet világi keresztények számára is, akiket abban segíthet, hogy tudatosodjon bennük, mit jelent a gyakorlatban a tanúságtevő, az áldozatot és a szeretetet mindenekelőtt szem előtt tartó Krisztus-követő életforma (Szent István Társulat, 2009).
 

Heti Válasz / 2010. március 11. / Osztovits Ágnes
A történelem foglyai

Pálos Antal jezsuita szerzetes akkor kezdi a Szív című, igen népszerű (1947-ben több mint kétezer példányos) ifjúsági lap szerkesztését, amikor Varga Béla a kisgazdák budapesti elnöke lesz. Útjaik történelmi kényszerűségből igen hamar elválnak. Pálos marad itthon, és börtönbe zárják. Fogságát csak az 56-os forradalom szakítja meg, utána visszakerül, csak 63-tól élvezheti a szabadságot, belső emigrációban, a piliscsabai megváltós nővérek öregotthonában. Akár Varga Bélának, neki sem volt sem kedve, sem ideje a memoárírásra, így csak kései interjúban mondja el megrendítő tárgyilagossággal, mit gondolt életéről, rendjéről és egyházáról, a Szentszék keleti politikájáról. A Szabó Ferenc és Lázár Kovács Ákos által szerkesztett, Pálos Antal emlékezete című kötet megrendítő olvasmány. Azt hirdeti, hogy a legnehezebb időkben is lehetett igaznak maradni. A „kompromisszumképtelenségnek” persze nagy ára volt, de az egyenes gondolkodás olyan erőt adott, ami feledtetni tudta a fizikai és szellemi megpróbáltatásokat. Pálos Antal nem rejti véka alá, mit gondol a papjait és híveit magára hagyó egyházi vezetésről, de nem bosszút akar, hanem tisztánlátást. Hogy végre valljuk be, hogy a Casaroli-féle megállapodás a magyar állammal többet ártott a katolikus világnak, mint bármi más. Pálos Antal 2005-ben bekövetkezett halála óta nem sietett az egyházi vezetés e kérdéssel szembenézni.
(Szent István Társulat, Budapest, 2009. 2300 Ft.)
A teljes cikk itt olvasható >>>

 


 

 Magyar Kurír / 2010. január 29./ Bodnár Dániel
Georges Bernanos: Egy falusi plébános naplója


Georges Bernanos (1888-1948) regényében egy ifjú plébános legelső szolgálati helyén, hogy imádságra képtelen lelkét megvizsgálja és Isten felé emelje, elhatározza, hogy minden este teljes őszinteséggel leírja „egy amúgy rejtély nélküli élet nagyon szegényes, jelentéktelen titkait.”
A helyszín egy kis francia falu, D’Ambricourt. Alig vannak hívek, a templom kong az ürességtől, előfordul, hogy a plébánoson és a ministráns fiún kívül csak Louise, a grófi család leányának, Chantalnak a nevelőnője vesz részt a szentmisén.
A plébános megpróbáltatásai több síkon zajlanak. Egyrészt lelkileg vívódik, szenved a magánytól, a csöndtől, hitében megrendül, átéli az Istentől elhagyatottság kínzó érzését. Egy lelkileg átszenvedett éjszaka után szinte beletörődötten mondja: „Isten lemondott rólam. Ebben biztos vagyok.” Gyötri a lelkiismeret-furdalás amiatt is, hogy úgy érzi, keveset és roszul imádkozik. A lelki szenvedések mellett testi kínokat is kénytelen átélni, egy idő óta szinte állandóan fáj a gyomra. Gyógymódként cukrozott bort iszik. Emiatt elterjed róla a faluban, hogy részeges.
A regény központi tengelye az a kapcsolatrendszer, ami a plébánost a grófi családhoz fűzi. A látszólag rendezett körülmények között élő családban kaotikus állapotok uralkodnak. Az imént említett nevelőnő, Louise, a gróf szeretője. Hogy szabadon élhessenek a vágyaiknak, elhatározzák, hogy a grófi házaspár kamasz lányát, Chantalt, kollégiumba küldik. Ő azonban hallani sem akar erről, szívét a gyűlölet és a bosszú érzése tölti be. Chantal anyja, a grófné viszont a kisfia halála miatt érzett fájdalmába temetkezik, képtelen belenyugodni gyermeke elvesztésébe. A kisfiút mindig összehasonlíthatatlanul jobban szerette mint Chantalt, s a gyermek halála után szinte meggyűlölte a lányát. A plébános Chantal ügyében keresi fel a grófnét. Bár világosan látja, hogy a lány szívébe befészkelte magát a gyűlölet, az irgalomra szoruló lelket látja benne, s azt is felismeri: az, hogy Chantal mentálisan ilyen súlyosan sérült, mindenekelőtt a felnőttek mulasztásainak, önzésének, szeretetlenségének köszönhető.
A grófné a kisfia elvesztése miatti, múlhatatlan fájdalma miatt érzéketlenné válik mások, így a saját lánya szenvedése iránt is. Haragos indulattal kérdezi az őt anyai felelősségére figyelmeztető plébánostól: „Többet törődjem a lányom gőgjével, mint a magaméval? Miért ne mehetne át azokon a szenvedéseken, amiken én?” A plébános azonban Chantal védelmére kel: „Ön kidob a házából egy gyermeket, és tudja, hogy az örökre szól… Isten meg fogja büntetni!” A grófné azonban úgy érzi, annál borzalmasabb büntetés, mint a fia halála, már nem érheti, ezért nem fél Istentől. Ám a plébános mélyen hisz az örök életben, a kárhozat és az üdvösség valódiságában, és bizonyos fokig a lelki zsarolás eszközétől sem riad vissza, amikor figyelmezteti, hogy előfordulhat ennél is nagyobb büntetés: a grófnét a halála után a túlvilágon a kisfia nem fogja megismerni, vagyis valóban örökre elveszíti. A grófné kétségbeesetten tiltakozik: „Nincs az a vétek, ami jogossá teheti ezt! Ilyen nem létezik! Ez őrültség! Maga találta ki! Senki sem választhat el attól, akit jobban szeretünk önmagunknál, az életnél, az üdvösségnél! Az élet erősebb a halálnál! Meg van írva a maguk könyvében!” A grófné szerint Isten ura a szeretetnek, de a plébános kijavítja: „Nem ura a szeretetnek! Ő maga szeretet! Ha szeretni akar, ne távolodjon el a szeretettől!”
A plébános tehát a krisztusi szeretetről beszél, arról, amit Jézus mondott Nikodémusnak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta értünk, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ugyancsak Jézus így figyelmeztette tanítványait az utolsó vacsorán: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket” (u.o. 15,13). A grófné hárítja magától a felelősséget: „Ez őrültség! Mintha gonosztevő lennék! A férjem hűtlensége, a lányom közömbössége, lázadása az semmi? Semmi? Én vagyok mindennek az oka?” A plébános az elkerülhetetlenbe való belenyugvásra inti a grófnét, és arra, hogy tárja ki Isten előtt a szívét. A grófné azonban gőgösen veti oda: „Isten közömbös lett a számomra. Ki akarja erőszakolni belőlem, hogy gyűlölöm?” Ám az ifjú plébános a lélek tökéletes ismerője. Megérzi, hogy a grófné lelkében fokozatos, de teljes megtisztulás indult meg. Nyugodtan feleli: „Nem gyűlöli többé. Most szemtől-szemben állnak egymással. Isten és ön.” A plébános Isten mindenhatóságára figyelmezteti a grófnét: „Istennel nem lehet alkudni. Meg kell adnunk magunkat neki. De arról azért biztosíthatom, hogy nincs külön birodalmunk az élőknek és a halottaknak. Csak Isten birodalma van, és mi benne vagyunk mindannyian.”
A fájdalmába és gőgjébe már-már teljesen belemerevedett grófné gyónása ekkor totális, mindenre kiterjedő, semmit nem titkol, még istenkísértő kívánságait sem: „… ha lenne ezen a világon, vagy a másikon egy olyan hely, ahol Isten nincs jelen, még ha minden pillanatban ezer halált is kellene szenvednem, odavinném az én kisfiamat, és azt mondanám Istennek: tégy amit akarsz, taposs el minket! Ez elborzasztja magát, ugye?” Ám a plébános nemmel felel, mivel ő is szokott ilyesmit érezni, hiszen az Isten elleni lázadás gondolata nap mint nap megkísért bennünket. Az értünk, a mi bűneinkért önmagát végtelen szeretetből önként feláldozó, kereszthalált halt, majd harmadnapon feltámadt Jézus Krisztust állítja példaként a grófné elé: „Asszonyom, ha Isten a pogányoké vagy a filozófusoké volna, hiába menekülne a legmagasabb egekbe is! Nyomorúságunk letaszítaná onnan. De tudja, hogy a mi Istenünk elénkbe jön. Mutathatja neki az öklét, akár arcul köpheti, vagy megvesszőzheti, végül keresztre feszítheti. Nem számít. Már megtestesült.”
A grófné végül lélekben megtisztulva mondja: „Megsértettem Istent, kénytelen voltam gyűlölni. Ezzel a gyűlölettel a szívemben haltam volna meg. Egy órája azt hittem, az életem rendben van. Minden dolog a helyén van. De maga nem hagyott ot semmit.” A grófné hosszú idő óta először újra ki tudja mondani a főpapi imádságból: „Jöjjön el a te országod…”
A grófné a plébános áldásával tér nyugovóra. Levelet ír neki: nem a megnyugvás jött el számára, hanem az Istennel történt megbékélés. A grófné felismeri a plébánosban a romlatlan gyermeki lelkületet, ahogy azt Jézus fejezi ki: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, s ha olyanok nem lesztek, mint ezek a gyermekek itt, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3; 19,13-15). A grófné így ír a plébánosnak: „Plébános úr! Egy kisgyermek kétségbeesett emléke mindentől távol tartott, szörnyű magányban és azt hiszem, egy másik gyermek kiszabadított ebből a magányból... Tartsa meg ilyennek a Jóisten örökre.”
A grófné ezzel a lelkében újrateremtődött, szerető békével hal meg. Halála váratlan, de Isten kegyelme mutatkozik itt meg, hiszen valóban az utolsó pillanatban következett be nála a teljes újjászületés, elfogadva a plébános feléje nyújtott, segítő kezét.
A grófné ellenpontja a regényben a férje. A gróf tökéletesen érzéketlen a transzcendencia iránt, csupán a matériának és a gyönyöröknek él. A bérlőivel keményen bánik, „hívőnek sem példakép.” Jó viszonyra törekszik a papokkal, de ez nála egyenlő azzal, hogy a lelkipásztor maradjon a templom falai között, a hívekkel ne törődjék. A plébánost mihaszna kis papocskának nevezi, s azzal vádolja, hogy a jelleme és a szokásai veszélyt jelentenek az egyházközségre.
Az egész történeten végigvonul a torcy-i plébános és az ifjú plébános mély lelki kapcsolata. Az ifjú plébános öreg barátomnak és mesteremnek nevezi a torcy-i plébánost. Az idős pap gyakran korholja őt, és szavaiban nincs kímélet: „Neked nincs gyakorlati érzéked. A terveid megvalósíthatatlanok. At emberismeretedről legjobb ha nem is beszélünk. Itt állsz a parókiádban, mint aki nem ért semmit.” Ekkor az ifjú plébános szomorúan kérdezi: „Akkor hát?” A torcy-i plébános a világ legtermészetesebb hangján feleli: „Akkor hát, folytasd. Mi mást mondhatnék neked?” Mintha a gyakori feddéssel az ifjú plébános hitét, a megpróbáltatásokkal szembeni ellenállóképességét kívánná erősíteni. Ha viszont azt látja célravezetőnek, biztatja ifjú paptestvérét, mint amikor arról győzködi, hogy megvan benne az imádság szelleme, még ha úgy érzi is, hogy nem tud imádkozni. A torcy-i plébános az, aki emlékezteti a plébánost Jézus szavaira: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16): „Mindnyájunkat hívtak, igaz? Csak nem azonos módon… mindegyikünket igazi helyére teszem vissza, az evangéliumba.” A torcy-i plébános tehát emlékeztet a kezdetekre, az evangéliumi lelkületre, a passióra, Krisztus szenvedésére, amely mindenkor jelen van, „… azt hiszem, vagyis azt képzelem, ha a lelkünk magával tudná vonszolni a testünket a századokon át, és felcipelné kétezer év emelkedőjén, egyenesen arra a helyre vezetné, ahol…” Az ifjú plébános ekkor nem tudja visszatartani a könnyeit, mert számára „természetes” az „olajfák hegyén” való jelenlét, az, hogy folyamatosan átélje Krisztus szenvedéseit, s most felismeri: „Soha nem figyeltem fel rá mindezidáig. És most hirtelen az Úr kegyelméből, hirtelen megtudhattam öreg mesteremtől, hogy semmi sem fog elszakítani a helytől, melyet örök időkre nekem jelöltek ki, hogy a szent agónia foglya vagyok!”
A torcy-i plébános az, aki a rengeteg dorgálás mellett egyértelműen kiáll ifjú paptestvére mellett: „Bármi is történjék, melléd állok! Mert nagyszerű kispap vagy, mégis…” Ő az, aki figyelmezteti, a kis dolgok elvégzése is megadhatja a teljesség érzésének örömét: „És most dolgozz! Igyekezz kis dolgokat véghezvinni! Talán nem lesz látszatuk, de békét adnak! Munka tehát és ima, akárcsak a bencéseknél. Az ima pedig szóljon Szűz Máriához, Jézus anyjához…”
Lisieux-i Kis Szent Teréz hatása érezhető itt, aki tudta, hogy nem képes nagy tettek elvégzésére, de ez nem kedvetleneítette el, mert rendíhetetlenül hitt abban, hogy ha Isten akarata az, hogy minden ember szent legyen, és a mennybe jusson, akkor lennie kell egy bárki számára hozzáférhető útnak. Ez volt számára a „kis út”, Jézushoz fordulni bizalommal és szeretettel, de soha nem a maga ügyében, hanem másokért. „Nagy, erős és hűséges szeretetre” van szükségünk, amellyel teljesítjük köznapi feladatainkat.
Abban a szellemben, ahogy a Georges Bernanos által ábázolt, ifjú falusi plébános teljesíti Istentől kapott küldetését, lelki és testi gyötrelmei közepette is. Vallja, hogy minden rábízott lélek fontos a számára, mindenki iránt felelősséggel tartozik. Hitbéli kétségeit legyőzve így fogalmaz: „Nem vesztettem el a hitemet. A megpróbáltatás kegyetlensége és a megdöbbentő hirtelensége feldúlta egy kissé, megviselte az idegeimet. De a hitem töretlen, tudom.”
Ez az erős hit mutatkozik meg élete utolsó pillanataiban is, amikor egykori szeminarista társa, a betegsége miatt a papi pályát elhagyó Louis Duferty sajnálkozását fejezi ki, amiért a betegágyához hívott lelkipásztor késlekedése miatt esetleg nem részesül az utolsó kenet feladásában. A plébános utolsó szavai Isten kegyelmének végtelenségéről szólnak: „Mit számít ez? Hisz minden kegyelem.”
Ez újabb párhuzam Lisieux-i Kis Szent Terézzel, aki ugyancsak ezt sóhajtotta utolsó szavaival. A falusi plébános rövid, szenvedésekkel teli élete azt példázza, hogy a körülmények látszólagos sivársága, szürkesége mellett is megtalálhatja mindenki az Istentől rászabott küldetést, amit teljesítenie kell. Akire kicsi bízatott, annak a kicsit kell elvégeznie, akire a nagy, annak a nagyot, ki-ki adottságainak, lehetőségeinek, körülményeinek megfelelően, de mindenkor a maximumra törekedve, bízva Isten mindenütt jelelenvaló kegyelmében.
Szent István Társulat, 2009
 

 

Szent István Társulat
1053 Budapest Veres Pálné u. 24.
E-mail: szit@stephanus.hu
Tel.: (06/1)318-6957
Stephanus Könyvesház
1053 Budapest Kossuth Lajos u. 1.
E-mail: konyveshaz@stephanus.hu
Tel.: (06/1)318-0567
ekonyvtar
sajtoszoba
A Szent István Társulat folyóiratai:
foly_teologia
foly_communio
foly_katolikuspedagogia
foly_szocialpedagogia
foly_foliatheologica
foly_miscellanea

hirlevel
aruhaz
konyvklub
boltjaink