bemutatkozas
tortenetunk
rendezvenyek
szentistvan
stephanus_alapitvany
cimunk
hasznoslinkek
kurir

2009-es archívum kiadványainkról

Új Ember / 2009. december 27. / -ei-

Isten lábnyomai Angyalföldön
 
Ezzel a címmel jelent meg Beran Ferenc morálteológus könyve, amelyet Angyalföldön mutattak be december 10-én. A szerző Budapest egyik városrészének, Angyalföldnek állít emléket, azon gondolat jegyében: a vallásos ember hite szerint a világot teremtő Isten nem igazságtalan, sőt, megkülönböztetett figyelemmel fordul a nehéz helyzetben lévő emberek felé. Korunkban globális válságról beszélnek, amely elsősorban a munkát mint alkotótevékenységet és a gazdaságot érinti, s amelynek gyökerei magában az emberben és a társadalmi kapcsolatokban találhatók meg, hiszen a család mint természetes közösség és az emberi kapcsolatok széthullóban vannak. Az ember ilyenkor keresi mélyebb gyökereit, amelyekkel megkapaszkodhat, s amelyek által erőt meríthet.
Egy ilyen múltba tekintő, és annak tapasztalatából a jelenlegi küzdelmekhez erőt adó könyv az Isten lábnyomai Angyalföldön című műve. A szerző esszészerűen, de történelmi adatokra és tudományos művekre hivatkozva megkísérli annak bemutatását, hogy a XX. század fordulóján a szellemi és kétkezi fizikai munka hogyan emelte fel ezt a városrészt, s vele együtt az országot. Gyárak, házak, lelkek, templomok épültek, az üzemekben gyártott gépek pedig alkotóikat ismertté tették a világon. Az olvasó emellett betekintést nyerhet a macskaköves utcák, grundok, bérkaszárnyák világába, az ott élő emberek, családok küzdelmes életébe és jövőbe vetett hitébe. Ehhez az élethez hozzátartozott a humor, a játék és a sport i, amely sokak számára elismerést, hírnevet jelentett. A műben templomépítő plébánosok, lelkipásztorok jelennek meg, akik önfeláldozó munkával tettek tanúságot az evangéliumról. Ugyanakkor anekdoták alapján arról is tudomást szerezhetünk, honnan származik az „Angyalföld”, a „Vízafogó” és a „Tripolisz” elnevezés. Végül megtudhatjuk, hol van az ország legrégibb, működő harangja.
A könyv azt üzenheti számunkra, érdemes a múlt tapasztalataiból merítenünk. Hinnünk kell abban: az ember szebb jövőre teremtetett, s bíznunk kell abban, hogy naponként elvégzett alkotómunkája által képes ezt a szebb jövőt felépíteni. Így Isten lábnyomai nemcsak Angyalföld régi macskakövein voltak felismerhetők, hanem a ma élő emberek utcáin, munkahelyein és otthonaiban is.


Heti Válasz / 2009. december 17. / Osztovits Ágnes
Fel nagy örömre!


Sokszor leírták, Gárdonyi Géza, noha katolikusnak keresztelték, hamar elfordult az egyházától, illetve a tételes keresztény tanítástól. És most kiderül, hogy a lényegtől soha. Számára a jézusi-tanítás mindennél többet jelentett. És ezt nem püspökök, főpapok közvetítették, hanem az egyszerű emberek, akiknek érzéseit az egyik legnépszerűbb karácsonyi énekben, a Fel nagy örömre kezdetűben is megverselte, megzenésítette. Az Evangéliumi álmok tizenegy novellája mind azt kutatja, hol van a krisztusi szeretet a mai világban, s hogyan látják ezt odafenn az égben. Ezek az írások olykor Selma Lagerlöfös legendák, máskor kemény társadalomkritikával áthatott történetek, és mindegyikből sugárzik a hit, hogy odafenn, a mennyben mindent tisztán látnak, ott nem a farizeusokat jutalmazzák. Ott a püspöksüvegnél többet ér a szívjóság. Irodalmi csemege és lélekemelő olvasmány az Evangéliumi álmok.


Magyar Kurír / 2009. december 12. / Bodnár Dániel
Elvitte őt Jézushoz – Veres András interjúkötete
A Szent István Társulat Pásztorok című sorozatában ezúttal Veres András szombathelyi megyéspüspökkel beszélget Elmer István író, az Új Ember főmunkatársa. 
 
Az idén ötvenéves főpásztor az 1948-ban szomorú hírnévre szert tett Pócspetriben született. (A falu akkori plébánosa, a rákosista hatalommal az egyházi iskolák védelmében bátran, krisztusi hittel szembeszálló, később éveket börtönben töltő Asztalos János távoli rokona Veres Andrásnak: dédnagyanyja, Asztalos Rozália Asztalos János édesapjának volt a testvére, s Veres András szüleit is ő eskette.) Veres András élete vezérelvének tartja, hogy mindig azt a szolgálatot végezze, amit az egyház éppen kér tőle. Vallja: „Nyitottnak kell lennünk az élet előttünk álló feladataira, választásaira és kihívásaira. A körülmények, a nevelők, a szülők és mások által az Úristen egyértelmű jeleket ad, különösen akkor, ha az ember önmagában is vizsgálja: mit és hogyan szeretne valójában cselekedni? Mikor érezné magát tényleg boldognak? S akkor világossá válik, mi az, amire az Úristen meghív minket. Nemcsak a papságra, hanem minden más hivatásra is vonatkozik ez.”
A szombathelyi megyéspüspök évekig volt a püspöki konferencia titkára. Markánsan, egyértelműen fogalmazza meg véleményét társadalmi, politikai kérdésekről is. Szerinte 1990-ben nem rendszer-, hanem módszerváltás történt. A magyar „demokráciát” rendkívül hiányosnak érzi: „Saját véleményüket abszolutizálva csatároznak a politikusok, nézeteik gyakran semmiféle viszonyban nincsenek az igazsággal. Sokszor pusztán gonosz szándékok ismerhetők föl a szólamok mögött. Ezért tartom igen szomorúnak a helyzetet. Az értelmiségieknek, s mindazoknak, akik képesek túllátni a gyarló, olykor rosszindulatú, önző igényeken, nagy felelősségük van abban, hogy fölhívják a figyelmet az igazságra. Az értelmiség azonban megosztott. Nemegyszer azok hangja erősödik fel, akiknek a pillanatnyi politikai hatalom nagyobb megszólalási lehetőséget kínál. Véleményükkel uralják a médiumokat, ezáltal kissé a közgondolkodást is. Ezt visszataszítónak, az értelmiség részéről elfogadhatatlannak tartom.” Veres András figyelmeztet az értelmiség felelősségére, „sokkal nagyobb figyelemmel és alázattal kellene egy-egy társadalmi kérdéshez, szélesebb értelemben mindahhoz viszonyulni, amit igazságnak tartunk. Olyan párbeszédre lenne szükség, amely valóban az emberek, a köz javát szolgálja, ezáltal az igazság érvényesüléséhez vezet.”

Azzal a sokat vitatott kérdéssel kapcsolatban, hogy politizálhat-e az egyház, a püspök emlékeztet rá, hogy az egyház önálló intézmény az adott társadalmon belül, „amelynek kötelességei mellett jogai és elvárásai is annak. Ebből következik, hogy az egyház vezetőinek kötelességük megjeleníteni a társadalmon belül az általuk képviselt közösség szempontjait és értékrendjét… Ez a társadalom a miénk is, másokhoz hasonlóan adófizető polgárok vagyunk. Méltán várjuk el, hogy a vallásos emberek igényei és jogai ugyanúgy érvényesüljenek, mint a nem hívőké – hacsak nem ateista diktatúrában élünk. Akkor pedig az ellen kell küzdenünk. Ha ellenben demokráciában élünk, akkor mindenki azonos jogokkal rendelkezik, senkitől nem lehet elvitatni, hogy vallásosként legyen jelen teljes joggal a társadalomban. A vallásos emberektől nem kell félni. Ők mindig a húzóerőt adják a társadalom életében.”
Veres András szomorúan szól arról, hogy napjainkban társadalmi szinten vált elfogadottá az erkölcstelenség: „Ez a legnagyobb bűne a mai politikának. Ebben nemcsak a baloldal vétkes, a jobboldalon is vannak bűnösök, még ha arányaiban kevesebben is, akik nem mutatnak pozitív erkölcsi mintát.” A főpásztor figyelmeztet a politikusok kiemelt felelősségére: „Nem szabadna a közfelfogáshoz igazodniuk, vagy ahhoz, ahogyan a társadalom nagy része él. Az a felelősségük, hogy jogilag megfelelő, s erkölcsi értelemben is eligazító törvényeket hozzanak, ezeket tartassák be, s elsősorban magukra vonatkoztassák. Kevés, nagyon kevés politikusnál érzem ezt a törekvést, ezért is aggasztó számomra a mai társadalmi helyzet.” Ám a kedvezőtlen jelek ellenére Veres Andrásban erősebb a bizakodás, „még mindig vannak, akik nem veszítették el erkölcsi tartásukat.” A püspök a jelenkor egyik súlyos politikai hiányosságának érzi, hogy a belpolitikai életben nincs jelen markánsan, meghatározóan egy keresztény párt, „illetve nem úgy szerepel, ahogyan elvárnánk tőle. Határozottabbnak kellene lennie, nézeteiben biztosabbnak, s akkor többet is elérhetne. Remélem, előbb-utóbb bekövetkezik ez, mert nemcsak a keresztényeknek, hanem a nem keresztényeknek is szükségük van erre.”
Kemény kritikát fogalmaz meg a püspök az Európai Unióról is, azt állítva: „… ma már nem demokratikus intézmény… az Európai Unió aligha marad fenn sokáig, ha megkérdőjelezi az alapvető, egyetemes erkölcsi értékeket… nem is a keresztény értékeket kérdőjelezik meg, hanem a természeti törvényeket, amelyek persze gyakorlatilag azonosak az isteni törvényekkel. Ha egy közösség szándékaiban, életvitelében ellent mond ezeknek, képtelen tartósan fennmaradni. Kérjük Istent, az Európai Unió életében, jogalkotásában, életformájában és vezetésében pozitív változás következzen be. Pillanatnyilag nem ez az irány látszik, ezért állítom: tartósan életképtelen ez a közösség.” Veres András emlékeztet rá: annak ellenére, hogy a közel ötszázmilliós közösség hivatalosan nyolcvan százaléka keresztény, az Európai Unió alkotmányából kimaradt az utalás a közös, keresztény gyökerekre, ez pedig „nyílt tagadás és szakítás azzal, hogy tudatosítsuk: mi kulturálisan és erkölcsileg is keresztény alapokon állunk. S ha ezt ilyen egyértelműen meg lehet tagadni, nyilvánvaló jele annak, hogy keresztényellenes mentalitás uralkodik az Európai Unióban.” Veres Andrást azonban bizakodással tölti el, hogy napjainkban Európa-szerte előretörtek a keresztény-konzervatív pártok, „Ha Magyarországon vannak is, akik félnek ettől – számomra érthetetlen okból –, ez a folyamat pozitív eredményt hozhat abban a vonatkozásban, hogy az egyre több keresztény parlamenter által új gondolkodási mód jelenhet meg Brüsszelben és Strasbourgban. Erre nagy szüksége lenne Európának, a hívő és nem hívő embernek egyaránt.”
Veres András fából vaskarikának nevezi azt a magukat vallásosnak nevező emberek körében gyakran hangoztatott önjellemzést, hogy „keresztény vagyok, de a magam módján”, hiszen a keresztény hit, a krisztusi evangélium „nem magánzó életet jelent. Krisztus közösségbe hívott meg minket, azok közösségébe, akik ugyanazt az értékrendet vallják és hiszik, s egységben akarnak élni egymással. Jézus nem egyedül, magányos prófétaként járt és hirdette az evangéliumot, hanem embereket gyűjtött maga köré, nekik prédikált. Közösségeket alapítottak az apostolok is. A keresztény életforma természetéből következően közösségi élet.”
A paraszti családból származó Veres András nagy szeretettel beszél szüleiről, akik közül már mindketten visszaadták lelküket a Teremtőnek. Így fogalmaz: „Mindannak, ami személyiségemet jellemzi, a családban felismerhetők a gyökerei. Szüleim életében világos, egyértelmű értékrend uralkodott, ezt tapasztaltam eszmélésem óta. Nem ismerték a mismásolást, a kibúvók keresését, mindent vállaltak, a rosszat és a jót egyaránt. Életük számomra nemcsak hogy elfogadható volt, hanem egyenesen követendő.”
A szombathelyi püspök mély hitéből fakadó meggyőződése, hogy a kereszténység „döntő hatást tudna elérni a történelemben, ha a liberalizmus és a baloldaliság helyett az evangélium lenne a legfőbb érv. Azt is tudom persze, a hit ajándék, amit Isten mindenkinek adni akar, de valamilyen ok miatt nem mindenki kapja meg.” Egyúttal figyelmeztet: „A kereszténységnek semmiképpen sem szabad hatalmi erővel fellépnie. Csak azt kell tennie, amit Jézus igyekezett megvalósítani: meggyőzés révén hatni az emberek lelkiismeretére, az igazság föltárásával megváltoztatni őket, biztatni a bűnnel való szakításra, a megtérésre. A kereszténységnek nem valaminek a helyébe kell lépnie, hanem el kell foglalnia a neki szánt helyet az emberek életében.” Veres András József Attilát idézi: „Az én vezérem bensőmből vezérel!” A püspök rámutat: „Ez a mindenkiben jelenlévő értékrend közel áll a krisztusi értékrendhez, hiszen nem lehet más értékrend bennünk, mint amit a teremtő Isten a természetünkbe oltott. Az ilyen meggyőződésű emberek fogjanak össze, s együtt törekedjenek a jóra. Hiszem, hogy a kereszténység, összes gyengeségünkkel és fogyatékosságunkkal együtt is, minden korban termékenyítő erő.”
(Szent István Társulat, 2009)
 


Magyar Kurír / 2009. december 9.
Erdő Péter: Naplójegyzetek Szent Pál évében

A Szent István Társulat gondozásában megjelent Erdő Péter Naplójegyzetek Szent Pál évében című kötete. 2008. június 28. és 2009. június 29. között ünnepeltük Szent Pál évét. A népek apostolának szentelt évre készülődve ötlött fel a Magyar Katolikus Rádió vezetőségében a napló gondolata. Alig telt el néhány hónap, s egyértelművé vált: könyvbe kívánkoznak a rádióba szánt gondolatok, amelyeknek rendező elvét és mértékét a katolikus tanítás hiteles közvetítésében láttatja a szerző.
A naplójegyzeteket olvasva a személyes vallomásokon túl betekintést nyerhetünk egy híveiért felelősséget érző főpásztor gondolataiba, melyek más-más oldalról szemlélve az egyetlen létező igazságot próbálják megfogalmazni.
Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök a könyvhöz írt előszavában így ír: „Közhely, hogy a világ egyre szűkül, és egyre sietősebbre veszi útjait. A hírek egyre gyorsabban és egyre növekvő számban jutnak el az emberhez, akár akarja, akár nem. Mindez azt hozza magával, hogy nem mélyedünk el, nem gondolkodunk el az eseményeken (…). Megesnek a dolgok velünk, rajtunk, és mi igazodunk a világhoz, rohanunk vele tovább.
Pedig jó lenne sok mindent végiggondolni. Keresni a gyökereket, kutatni az eredetet, vizsgálni a megszülető gyümölcsöt. Jó és szükséges is lenne, hiszen e nélkül nem formálhatjuk jellemünket, nem lehetünk alkotó részesei a világnak.

Erdő Péter bíboros úr Szent Pál évében sajátos hangsúllyal gondolt végig az életünket érintő események közül egyet-egyet. Hétről hétre megfogalmazott gondolatait a megélt hit határozta meg – a felelős egyházi vezető, az európai műveltségű akadémikus, a mindennapokat megélő ember nézőpontjából.
Egy sajátos szempont vonul végig a köteten: az emberről és világáról való felelős gondolkodás. Arról az emberről és arról a világról, melyet Isten teremtett, és aki az Istennek tartozik számadással életéről, tetteiről. Gondolataiból kirajzolódik egy út, melyet járva egy teljesebb világ képe sejlik fel az olvasó előtt. (…)

Jó lenne, ha e könyv lapjait olvasva hagynánk kialakulni önmagunkban is azt az embert, aki nemcsak elszenvedi a történéseket, de formálja is a társadalmat, amelyben él.”

A kiadvány 1650 Ft-ért megvásárolható a Szent István Társulat könyvesboltjaiban és
internetes könyváruházában.
Szent István Társulat

 
Magyar Kurír/ 2009. december 4.
Az Egyház küldött – VI. Pál pápa apostoli műve
 
A Szent István Társulat gondozásában megjelent új kötet VI. Pál, Giovanni Battista Montini életének és művének állít emléket.
 
VI. Pál pápa, Giovanni Battista Montini az 1960-as és 1970-es években vezette Krisztus földi egyházát. Nagyfokú emberi érzékenységgel rendelkezett a világ és a modern társadalom sorskérdéseivel szemben. Pápaságának évei társadalmi és egyházi viták kereszttüzébe helyezték. Ő azonban mindenekelőtt a keresztény reményhez ragaszkodott; a bonyolult és megváltozott világban a keresztény lét értelmét mutatta fel.
A XXIII. János pápa által megkezdett II. Vatikáni Zsinatot VI. Pál pápa vitte tovább és eredményesen fejezte be. Az eddigi „utolsó” olasz pápa 1963 és 1978 között töltötte be a péteri tisztséget, s a Pál nevet vette fel, mely az egyház és a világ számára is egy új missziós korszak kezdetét jelentette.
A bresciai újságíró apa gyermekét anélkül szentelték pappá, hogy szemináriumba járt volna; ám tanulmányait a Gregoriana és a La Sapienza római egyetemeken végezte, mielőtt XII. Piusz államtitkárának helyettese lett. 1954-ben milánói érsek, 1958-ban bíboros; 1963-ban, XXIII. János halála után őt választják pápává.
VI. Pál inkább befelé forduló alkata teljesen különbözött elődjétől, bizonyos értelemben „rejtőzködő” pápa volt, akinek a jelenléte mégis meghatározó és döntő a XX. század egyháztörténelmében és korunk számára is. A kötet, amelyet történészek és teológusok állítottak össze, szeretné újra felfedezni és bemutatni Montini pápa életét és tanítását, akihez XVI. Benedek pápa különösen is kapcsolódik, mivel ő nevezte ki müncheni érsekké és kreálta bíborossá 1977-ben.
A könyvben helyet kapott VI. Pál pápa híres Credója, „Isten népének hitvallása”, és az első, Ecclesiam suam című, magyar nyelven eddig még nem publikált körlevele, mely 1964-ben jelent meg az egyház feladatáról és küldetéséről.

 


Magyar Kurír / 2009. november 30.
Fülöpné Erdő Mária: Élő beszélgetés Istennel
Az imáról, a templomról és a szentmiséről gyerekeknek

A közelmúltban jelent meg a Szent István Társulat gondozásában Fülöpné Erdő Mária legújabb, óvodásoknak és kisiskolásoknak készült foglalkoztató könyve, mely sok színes illusztrációval, fényképpel, kivágható melléklettel és játékos feladattal mutatja be az ima és a liturgia világát a legkisebbeknek.
A kötethez tartozó CD használatával a gyermekek számára könnyen elsajátíthatóvá válnak az imádságok, a legismertebb egyházi énekek, valamint a szentmise szövege. A CD-melléklet játékos feladatokat is tartalmaz, amelyek elősegítik, hogy a gyermekek ne csupán a képek és a beszélgetés, hanem a hangok világának lehetőségeit is felhasználva ismerkedhessenek meg hitük alapjaival.

A mellékletből kivágható figurák – templom és templomberendezés, liturgikus tárgyak és öltözékek, pap és ministráns – segítségével a gyerekek játszva tanulhatják meg mindezek elnevezését, használatuk szabályait, a templomban és a szentmisén betöltött szerepüket. A kiadvány egyszerű, jól érthető megfogalmazásban ad választ olyan kérdésekre, mint például: „Ki az Isten?” „Mi a templom?” „Hogyan viselkedjünk a szentmisén?” „Milyen tárgyakat használnak a szertartásokon?” „Mikor és hogyan imádkozhatunk?”
A Wiedermann Katalin változatos, a gyermeki lélekhez közel álló illusztrációival színesebbé tett kiadvány már ötéves kortól eredményesen alkalmazható a gyermekek hitre nevelésében, csoportos és egyéni hitoktatásában. A játékok változatossá, mozgalmassá teszik a tanultak gyakorlását, ismétlését, memorizálását; elősegítik a hittan tanulásának megszerettetését.
A könyv a hozzá tartozó CD-vel együtt 1600 Ft-ért megvásárolható a Szent István Társulat könyvesboltjaiban és internetes könyváruházában: www.stephanus.hu.
 
 

Magyar Kurír / 2009. November 26.
 
 
Reinhard Marx: A tőke
„Egyház és politika – feszültségekkel teli kérdéskör! Jó egyáltalán, ha egy püspök gazdasági és politikai kérdésekben is megnyilatkozik? Illetékes lehet-e ezen a területen? Vajon van-e megbízatása az ilyesmire?” – Reinhard Marx, münchen-freisingi érsek, a Német Püspöki Konferencia társadalmi ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke A tőke – Védőbeszéd az emberért című könyvében mindezen kérdésekre határozott igennel felel.

A Katolikus Egyház társadalmi tanítása ugyanis éles ellentétben áll Karl Marx tanaival, és olyan társadalometikai üzenetet hordoz, mely végső soron magából az evangéliumból fakad – vallja az érsek, aki tudatosan és kifejezetten a Karl Marx és a saját személye között húzódó párhuzamokra épít. Kifejti, hogy névrokonát a szovjet kommunizmus összeomlása után túl hamar temette a nyugati közvélemény; ráadásul a napjainkban tapasztalható gazdasági és pénzpiaci krízis mintha az ő nézeteit igazolná. Mindez azonban csak látszólagos.
A főpásztor könyvében hangsúlyozza, hogy igazságosság, szolidaritás és emberiesség nélkül a kapitalizmusnak sem erkölcse, sem pedig jövője nem lehet. A Katolikus Egyház társadalmi tanítása ezzel szemben szilárd alapot szolgáltathat egy emberséges gazdasági rend felépítéséhez; és bár nem tartalmaz kész megoldásokat, mégis iránytűként szolgálhat a kapitalizmus jövőjéről szóló vitában, amelyet társadalmi szinten minél hamarabb meg kell kezdeni.
„Jézus Szíve marxistáinak” receptje nem a forradalom és a proletárdiktatúra, hanem az egyéni erkölcs felébresztése és az állam szabályozó szerepének a megerősítése. Az érsek javaslata szerint a válságba került világkapitalizmus helyébe olyan globális szociális piacgazdaságot kell felépítenünk, amelyben a keresztény elvek és megoldások az eddigieknél sokkal jobban átitatják a gazdasági döntések világát. Amennyiben ugyanis a jelenlegi válságot nem követi bizonyos fokú szemléletváltozás, ismét fellángolhatnak a marxizmushoz hasonló veszélyes ideológiák, melyek könnyen tévútra vezethetnek, és olyan folyamatokat indíthatnak el, melyek segítségével újrajátszódhat a XX. század. Karl Marx nézeteinek életre hívása pedig beláthatatlan és pusztító következményekkel járna…
A Szent István Társulat kiadásában megjelent könyv 2650 Ft-os áron megvásárolható a kiadó könyvesboltjaiban, valamint az interneten: www.stephanus.hu.
 


Magyar Kurír / 2009. november 19.
Mindszenty megvalósult álma – A Santo Stefano Rotondo és a Szent István Ház

A Szent István Társulat gondozásában jelent meg Németh László Imre legújabb, a római Santo Stefano Rotondo-templom és a Szent István Ház történetét bemutató könyve.

Erdő Péter bíboros, prímás az alábbi szavakkal kezdi ajánló sorait:
 
„Boldog emlékű elődömet, Isten szolgája Mindszenty József bíboros, prímás érseket hatvan évvel ezelőtt, 1948. december 26-án tartóztatták le az esztergomi prímási palotában. Ezen a napon Rómában, bíborosi címtemplomában, a Santo Stefano Rotondo-templomban ünnepelték a római magyarok a templom védőszentjének, Szent István diakónusnak az ünnepét. Minden bizonnyal sokan közülük 1946. március 3-án is ott voltak, amikor Mindszenty József bíborossá kreálásakor birtokba vette ezt az ősi templomot, amelyet XII. Piusz pápa jelölt ki számára. Minderről és a bíborosnak a templomhoz fűződő kapcsolatáról, valamint az azzal kapcsolatos terveiről szól ez a könyv, amely a szerző korábbi tanulmányainak felhasználásával és újabb kutatásai nyomán lát napvilágot."
Kétségtelen, hogy a Róma városában található templomok közül hozzánk, magyarokhoz a Celio-dombon lévő Santo Stefano Rotondo áll a legközelebb, sok magyar vonatkozása miatt. Ezen vonatkozások feltárása és a templom történetének részletes bemutatása mellett az olvasó betekintést nyerhet II. világháború előtti, templommal kapcsolatos elképzelésekbe is. Az ezt követő fejezetekben – három részre osztva – minden eddiginél részletesebb történelmi képet alkothatunk Mindszenty bíboros és címtemploma kapcsolatáról.
A munka elsőként az 1945 és 1948 közötti éveket vizsgálja, melyek során a hercegprímás két alkalommal is járt az Örök Városban; ekkor fogalmazódott meg a templommal és a mellette lévő kolostorral kapcsolatos álma. A második időszakban – melyet a szerző az ébrenlét korszakának nevez – a bíboros letartóztatásától az 1964-es részleges megállapodásig terjedő eseményeket követhetjük nyomon. A Rómában élő magyar papok ezekben az esztendőkben számtalan kísérletet tettek Mindszenty elképzeléseinek megvalósítására. Az utolsó rész az 1965–1975 közötti periódust tárgyalja. Ezekben az években valósult meg Mindszenty bíboros vágya, ha nem is ott, és nem is olyan körülmények között, ahogyan azt megálmodta. A részletes függelékben többek között helyt kapott a hercegprímás három római útjának kronológiája, de az 1991 és 2003 között a Rotondóban – elsősorban szentmise keretében – tartott megemlékezésekről is pontos információkat kaphatunk A levéltári eligazodást segítő jegyzékek és fénykép-illusztrációk mellett a könyvben szereplő személyek rövid életrajza segít eligazodni a korszak eseményeiben.
A kötet szerzője Németh László Imre római magyar főlelkész, a Pápai Magyar Intézet rektora, számos tanulmány szerzője és szerkesztője.
A könyv 2400 Ft-ért megvásárolható a Szent István Társulat könyvesboltjaiban és internetes könyváruházában:
www.stephanus.hu.


Magyar Kurír / 2009. november 10. /Bodnár Dániel
Franz Werfel: Élhetünk-e istenhit nélkül? 

 
Franz Werfel (1890–1945) 1932-ben, egy évvel Hitler hatalomra jutása és hét évvel a második világháború kitörése előtt írt tanulmányában kora szellemi áramlatait elemzi.
 A zsidó származású prágai német író naturalista nihilistának nevezi a névtelen nagyvárosi átlagembert, aki a vallásos érzést a társadalomban még meglévő puszta infantilista maradványnak tekinti. S bár természetesen több tízmillióra tehető a világon élő valódi hívek száma, a modern kor életfelfogását már nem ők határozzák meg, hanem a nihilizmus. A nihilista ember semmiben nem hisz, és ez a perspektívátlanság szükségszerűen váltja ki a fiatal generáció lázadását. Az író példája szerint a naturalista nihilista embernek két huszonéves fia van, egyikük a kommunizmusban hisz, másikuk pedig a nemzetiszocializmusban. Werfel mindkét ideológiát pótvallásnak, valláspótléknak minősíti. Hangsúlyozza, hogy az elméleti kommunizmus nem tudomány, ahogy azt magáról állítja, hanem a hit egyik formája. Figyelmeztet: „az olyan kultúrtörekvés, amely egy bizonyos társadalmi állapotot abszolúttá akar tenni, legyen az akár a legigazságosabb – utópia. Az emberben sötét, lebontó erők működnek, amelyeket a természet azért plántált belé, hogy a változás sohase szüneteljen. Ezért nincs e világból fakadó valóságos megváltás.” Az író geológusok számításaira hivatkozik, akik szerint ha csak nem következik be valamilyen kozmikus katasztrófa, még több százmillió évig fennmaradhat az élet a földön, s ha például 2030-ban megvalósulna az osztály nélküli társadalom, amely örökre megszüntetné az egyes ember hatalmi ösztönét, erőszakos érvényesülési vágyát, akkor is jogos lenne az aggodalmas kérdés: „És mi következik az utána következő 398 millió évben?” Ám az író figyelmeztet: a vakbuzgó kommunistát semmiféle érv nem tudja megtéríteni, ez is bizonyíték arra, hogy a kommunizmus „tudományos álarcban járó hitpótlék, közgazdasági álarcban járó primitív eretnekség.” Ugyanakkor Franz Werfel felhívja a figyelmet, hogy bár a marxista tan hamis és ferde, ugyanolyan „téves, ferde és elviselhetetlen” a társadalmi és gazdasági valóság. Figyelmeztet: „ha a szocializmus gyűlölködően vallásellenes is, a valóban vallásos szellem mégis csak a mélységesen szociális szellem lehet.”
A nemzetiszocializmust illetően Werfel megállapítja, hogy a nacionalizmusnak könnyű betöltenie a valláspótlék szerepét, a nacionalizmus „az élettani hovatartozást erkölcsi értékké emeli… A kommunizmus kétségkívül jó néhány erkölcsi és tudományos belátást követel híveitől, s az emberiséget megváltó igazságosság gondolata rezeg benne. Ezzel szemben a nacionalizmus nem egyéb, mint érzések visszahatása, ösztönös vágy, hatalmas kitörés, s nem is akar más lenni. Ha a kommunizmust mint valláspótlékot őskeresztény eretnekséghez lehet hasonlítani, a nacionalizmus a pogánysághoz és barbár felfogáshoz hasonló.”
Az író az Isten létét elutasítók legkedveltebb harci eszközének nevezi, amikor a Teremtőre vonatkozó kérdést a genetikus lélektan körébe vonva az Istent az ember istenképzetével azonosítják, hangsúlyozva, hogy egyes népek fétiseket, falloszokat, kutya- és bikafejű alakokat imádtak istenként, s bár kifinomultabb formában, de a modern korban sem tesznek mást. Werfel azonban példaként említi, hogy vannak pápua bennszülöttek, akik a csillagokat távoli, világító bogaraknak tartják, s fölteszi a kérdést: „Talán ellentmond ez a felfogás a csillagok mint csillagok valóságos létezésének? Nem! Mindössze a pápuák fizikai elképzeléseit minősíti.” A pszichoanalízis állítását illetően pedig, amely szerint az emberi isteneszme egy őstörténeti-infantilis apakomplexus gyümölcse, Werfel kifejti: „Ha azonban a pszichoanalízis ebből azt következteti, hogy egy isteni lény léte az ősidőkből áthurcolt kényszerneurotikus illúzió, akkor ezzel megbocsáthatatlan gondolati hibát követ el. Eme apakomplexus megállapítása esetleg a gyermek lelki életét érinti, de semmi esetre sem az atya létező vagy nem létező voltát. A pszichoanalízis egyébként érdemeinek kétségbe vonása nélkül, azt bizonyítja vele, hogy inkább maga kényszerneurózis, semmint az Isten.”
Franz Werfel nyilvánvalónak tartja, hogy az isteni érzéstartalmát az emberi lélekben nem lehet letagadni, sem pszichológiai feltételezésekkel elvetni történelmi létrejöttét. A vallás megingathatatlanul nyugszik saját tényein, objektív történelmi tényei közé tartoznak a kinyilatkoztatások és az emberiség sugalmazott üdvtanai. Az író geológusokra hivatkozva hangsúlyozza, hogy az emberiség néhány százezer éves lehet, ezzel szemben valószínűleg néhány milliárd év van még előtte. „Képzeljünk el egy drótkötélpályát, amely a Földtől a Holdig vezet. Útvonala jelképesen az emberiség egész történelmi útját követi, kezdetétől messzi végéig – ez esetben alig egy centiméternyi utat tettünk meg ezen a drótkötélpályán. E nevetségesen rövid útvonalon azonban egyre újabb meg újabb istenhívő emberek támadtak, akik egy isteni túlvilág bizonyosságáról tettek vértanúságot. A legnagyobb szellemek és jellemek voltak ők a halandó emberek között. Mi pedig, akik a felvilágosultság útjának csak egy milliméter ezrednyi részecskéjén vagyunk, többre tartjuk magunkat e magasztos embereknél, csak azért, mert megtanultunk dobálózni olyan üres és ravasz szavakkal, mint amilyen a ’patologikus’, az ’önszuggesztió’ és hasonlók.”
A tanulmány írója emlékeztet rá, hogy a legtöbb európai törzs, a germánok, a kelták, a szlávok alig több mint egy évezreddel ezelőtt lettek keresztények. A reneszánsz óta azonban „egyre erősebben süllyednek vissza a pogányságba. A nihilizmus a maga politikai pótvallásaival utolsó fázisa e visszasüllyedésnek.” Werfel számára egyértelmű, hogy mi lehet az újbóli felemelkedés útja. Így fogalmaz: „Ősi, vérségi rokonságnál fogva, éppen mint zsidó, a következő gondolatra érzem magam feljogosítva: ezt a világot, amely civilizáltnak nevezi magát, lelkileg csak úgy lehet meggyógyítani, ha újra megtalálja az utat az igazi kereszténységhez. Miért? – tüzeskednek a kérdéssel a materialista életfelfogás sekrestyései. Mert… nemcsak, hogy nem merítettük még ki Krisztus tanítását, de alig sejtjük a lényegét. Mert metafizikai és erkölcsi értékét tekintve csillagmagasságban túlszárnyal minden jelenkori mozgalmat. Mert a lompos reálbarbárokat s ördöngös európai és környékbeli érdekeltjeiket e szent paradoxon elé állítja: ’Élj érdekeid ellen: az igazságért és az életért!’”
A szerző elismeri, hogy a nihilista kor sem tagadja teljesen az erkölcs fontosságát, s vannak képviselői, akik a becsületes élet követésére, a gonosz cselekedetek elutasítására figyelmeztetnek, de rámutat, hogy a semmiben nem hívő ateisták közül sokan felteszik a kérdést: miért legyenek jók, miért legyenek tekintettel mások érdekeire is, ha semmi nyom nem marad utánuk, sorsuk a végső megsemmisülés? Teljesen mindegy, hogy jót tesznek-e vagy rosszat. A lehetőségek soha többé nem térnek vissza, ezért a legfőbb cél az egyéni érvényesülés, a hatalom megszerzése, a másik ember legyőzése, háttérbe szorítása, adott esetben erőszakos megsemmisítése. A lemondás mások javára ismeretlen, vagy megvetett fogalom. Werfel figyelmeztet: „Csak akkor válik tudatossá előttünk tökéletlenségünk, ha egy örökkévaló tökéletességnek vagyunk elkötelezve. Csak akkor válik irányíthatóvá számunkra az élet, ha az időben mérhető pillanat időn túli hatásáról meg vagyunk győződve. És csak így keletkezhet bennünk bűntudat, e legszebb érzés, amely nélkül sem haladás, sem finomodás nem képzelhető el. E bűntudat messzelátóján keresztül sejtjük meg a felettünk lakozó elérhetetlent, s csak így válunk méltóvá a vágyra, hogy részesüljünk benne. Az alázatosok rendjébe lépünk. Az alázatosság azonban átalakít minden földi dolgot, főleg az emberi ’te’-hez való viszonyunkat. Csak ez formálhatja a társadalmi és nemzeti érdekközösséget valóságos és tényleges testvériséggé….”
Franz Werfel csaknem nyolcvan esztendeje írt tanulmánya mit sem veszített időszerűségéből, hiszen ma is rengeteg pótvallás, valláspótlék hitegeti az embereket a könnyű boldogság ígéretével, s ezeknek az ígérgetéseknek oly sokan bedőlnek, hitelt adnak. Az egyetlen valódi Megváltót, Jézus Krisztust viszont elutasítják, vagy közömbösen viszonyulnak a tanításához. Pedig egy, a mainál összehasonlíthatatlanul igazságosabb és testvériesebb világ csak a krisztusi irgalom és szeretet gyakorlati megvalósulása, mindennapokba történt átültetése révén építhető fel.
(Szent István Társulat, 2009.)

Heti Válasz / 2009.november 05. / V.N.V.

Szentírás-kalauz


Ábellel és Ábrahámmal kezdődik, a zsenge és a zsidó szavakkal fejeződik be az 1500 oldalas Biblikus teológiai szótár. Az újból kiadott gyűjtemény szerzői arra vállalkoztak, hogy a Szentírás által használt fontosabb szavak jelentése helyett inkább az egyes témák doktrinális tartalmát fejtsék ki. Ábel esetében például két részre osztották a magyarázatot: az „Ábel, az igaz” és a „Jézus előképe” bekezdésekre.
A szerzők el akartak kerülni minden olyan vonást, ami egy enciklopédia benyomását kelthetné, ezért a szótárban nincsenek archeológiai jellegű cikkek, nincsenek pusztán történeti jegyzetek, és nincsenek exegetikai fejtegetések sem. Nagyobb figyelem és tér jutott viszont a kinyilatkoztatás főbb témáinak úgy, hogy közben vallástörténeti adatokhoz is kapcsolták őket.
A szerzők szándéka szerint a mű kalauzul szolgál a papság és a hívek Biblia-olvasásában, elvezetheti őket Isten szavainak jobb megértéséhez. A kötet szeretne megfelelni a tudós és a laikus hívők igényeinek is.  


Magyar Kurír / 2009. Október 30.
Beke Margit: Boldog Meszlényi Zoltán Lajos


A kötetről Erdő Péter bíboros, prímás, érsek gondolatait olvashatják.

Nem szeretném, testvérek, hogy ne tudjatok arról az üldözésről, amely Ázsiában ért bennünket: módfelett, szinte erőnkön felül ránk nehezedett, úgyhogy már az életünkről is lemondtunk” – írja Szent Pál apostol (2Kor 1,8). Majd így folytatja: „Csak azzal dicsekedhetünk, amiről lelkiismeretünk tanúskodik: hogy Istennek tetsző módon, szentül és őszintén, nem e világi értelemben bölcsen, hanem Isten kegyelmében éltünk e világban” (2Kor 1,12).
Főegyházmegyénk vértanú segédpüspökének és káptalani helynökének, Meszlényi Zoltánnak az élete az apostoli idők drámai feszültségét idézi. Mintha Szent Pál szavainak reális igazságát és időszerűségét mutatná a hozzánk még olyan közeli XX. században. Szentek és boldogok nemcsak régmúlt korokban, tőlünk távoli vidékeken éltek, hanem itt, Magyarországon, a mi városunkban, egyházmegyénk ben, sőt – az evangéliummal szólva (Lk 13,26) – „a mi utcánkban” is. Tehát lehet szentnek lenni olyan életkörülmények között is, mint amilyenek közt mi élünk. De milyen egy mai szent? Miről ismerhetjük fel? Min múlik, hogy ő – éppen ő – szent, mások pedig esetleg nem állják ki a próbatételt? Min múlik, hogy mi is szentek lehessünk? – Meszlényi Zoltán életének és halálának az apró részletek, olykor szinte banalitások szövedékéből összeálló története, melyet Beke Margit fáradságot nem kímélő munkával és odaadással megírt kötete tár az olvasó elé, választ kínál ezekre a kérdésekre – írta Erdő Péter.


Magyar Kurír / 2009. október 28. / Sajgó Krisztián
Pogány birodalomból keresztény birodalom


A Szent István Társulat gondozásában megjelent könyvében Sáry Pál a Római Birodalom kereszténnyé válását vizsgálja a Codex Theodosianus tükrében.

 
A IV–V. század folyamán rendkívül izgalmas változások zajlottak a Római Birodalom életében. Az államügyek irányítását többnyire másokra hagyó, a világ zajától elvonultan élő, vallásosságáról is ismert II. Theodosius császár uralkodása idején (408–450) több olyan esemény is történt, mely döntő módon befolyásolta és hosszú időre meghatározta az európai szellemi élet alakulását.
A Constantinus által létrehozott főiskola átszervezésével 425-ben a császár megalapította a konstantinápolyi egyetemet, mely később a Bizánci Birodalom legfontosabb kulturális központja lett; majd 431 pünkösdjére egyetemes zsinatot hívott össze Efezusba. Végül egy jogtörténeti jelentőségű esemény is történt: elkészült a hivatalos császári rendeletgyűjtemény, a Codex Theodosianus. Az V. századra ugyanis a nagyszámú császári rendelet rendezetlensége rendkívüli módon megnehezítette a kor jogalkalmazóinak munkáját. A korábbi magángyűjtemények – Codex Gregorianus és Codex Hermogenianus – átláthatatlansága miatt a császár összegyűjtette a Constantinus óta kibocsátott constitutiókat; a gyűjtemény pedig saját kifejezett kívánságára a Codex Theodosianus nevet kapta. A törvénykönyv a birodalom mindkét felében egyszerre, 439. január 1-jén lépett hatályba. Bár a Codex rendeleteinek túlnyomó része közjogi tárgyú, szép számmal találhatók benne egyházi vonatkozású törvények is, melyek többségét a gyűjtemény 16. könyvében olvashatjuk.
A Szent István Társulat gondozásában megjelent kötet az első olyan tudományos igénnyel megírt munka, mely a Codex Theodosianus forráshelyei alapján mutatja be azokat az egymást követő politikai lépéseket és császári döntéseket, melyek hozzájárultak a Római Birodalom vallási arculatának IV–V. századi megváltozásához. A közérthető stílusú kötetben lépésről lépésre követhetjük nyomon, hogy az államhatalom milyen eszközökkel igyekezett háttérbe szorítani a pogányságot, és ezzel párhuzamosan miként próbálta elősegíteni a keresztény értékrend terjedését a birodalomban, és milyen védelmet nyújtott az államvallássá nyilvánított keresztény hit számára. Fény derül arra, mely kiváltságokkal erősödött meg az Egyház pozíciója, vagy milyen szankciókkal sújtotta az állam az eretnekeket és a nem keresztény vallásúakat.
Sáry Pál, a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán a Római Jogi Tanszék docense, több önálló könyv és tanulmány szerzője. A Szent István Társulatnál megjelent korábbi kötetei: Bűnvádi eljárások az Újszövetségben (2000, 2003, 2004); Keresztre feszítés az ókorban (2004).
A Pogány birodalomból keresztény birodalom című kiadvány megvásárolható a Szent István Társulat könyvesboltjaiban. Ára 1600 Ft.

 


Magyar Kurír / 2009. szeptember 29.

XVI. Benedek pápa: Az egyházatyák


XVI. Benedek pápa könyvében, mely magyar nyelven a Szent István Társulat gondozásában jelent meg, az ókeresztény világ irodalmi és lelki gazdagságáról olvashatunk.
Az apostoli időktől kezdve folyamatosan bontakozott ki a görög és latin kultúrával átjárt Római Birodalomban a keresztény tanítás, melynek jeles képviselői, egyházi írói egész Európa kultúráját és gondolkodását is meghatározzák. Szent Ireneusz, Alexandriai Órigenész, Aranyszájú Szent János, Szent Jeromos és Szent Ágoston a legkiemelkedőbbek azoknak sorában, akik szellemi és lelki felkészültségükkel hazzájárultak az Egyház üzenetének megfogalmazásához, melynek életereje és hatása mind a mai napig érezhető.
A XVI. Benedek pápa új kötete az első négy keresztény évszázad panorámáját nyújtja mindazoknak, akik ismereteiket szeretnék bővíteni a kereszténység történelmi kezdetéről és útjáról, de azoknak is, akik "lelki" táplálékot várnak egy szellemi gyökereit kereső világban. Amikor az olvasó visszatekint a Krisztus utáni évszázadok keresztény szerzőire, rajtuk keresztül az európai gondolkodás erőfeszítését is felfedezheti, mely a különböző szellemi irányzatok kereszttüzében igyekezett utat mutatni, és magát a társadalmat a krisztusi elvek szerint humanizálni. A fáradhatatlanul tanító pápa új kötete az első négy keresztény évszázad panorámáját nyújtja mindazoknak, akik akár ismereteiket szeretnék bővíteni a kereszténység történelmi kezdetéről és útjáról, de azoknak is, akik lelki táplálékot várnak egy szellemi gyökereit kereső világban – olvasható a Szent István Társulat honlapján.
A kötet a Szent István Társulat könyvesboltjaiban kapható; ára: 1600 forint.


Magyar Kurír / 2009. szeptember 25.

„Szeretet az igazságban” – elvek a válság megoldására

XVI. Benedek pápa akkor adta ki az emberiség fejlődésről szóló, bátorító körlevelét, amikor a világban általános válság van, a gazdasági fejlődés megtorpant. Az enciklika elveket ad a válság megoldására.

Az alábbiakban Berán Ferenc egyetemi docens előadását közöljük.
Az enciklika egyik legfontosabb jellemzője az időszerűsége. A pápa akkor adta ki az emberiség fejlődésről szóló, bátorító körlevelét, amikor a világban általános válság van, a gazdasági fejlődés megtorpant. Szent Péter jelenlegi utódja szerint a válság tünetei a következők: a népek közötti „egyenlőtlenség hangos botránya” (CV 22), a szociális biztonság csökkenése (CV 22), a lélektani elbizonytalanodás (CV 22), a kulturális, eklekticizmus és nivellálódás (CV 26), az élet tiszteletének a hiánya (CV 28).

A válság végső okai az emberi sebzettségben, a bűnben találhatók meg, ami Istentől való elfordulást jelent. Az ember figyelme önmaga felé fordult, saját érvényesülésével foglalkozik, nem mindig tud hinni a szeretetben, és az igazságban. A szeretet elsősorban, nem érzelmet jelent, hanem Isten megelőlegezett szeretetét, amely mint kegyelmi erő (Bev.1) alakítja a világot. Az igazság pedig a fény, értékrend, amely irányt ad a szeretetnek. Igazság nélkül a szeretet „szentimentalizmusba süpped, üres foglalattá válik, amely önkényesen tölthető meg.” (Bev. 3). Az igazság teszi lehetővé, hogy emberek dialógust folytassanak és megértsék egymást.

Az enciklika elveket ad a válság megoldására. Ezek a legfontosabbak következők:

1. Jövőbe vetett remény az egyén részéről
Az enciklika idézi a pápának egy korábban használt képét az ember helyzetéről: „Az ember nem egy kóbor atom az univerzumban, hanem Isten teremtménye, aki Isten halhatatlan lélekkel akart megajándékozni, és aki mindörökre szeret.”(CV. 29) Emiatt nem szabad elcsüggednie, hanem reménnyel kell a jövőbe tekintenie. Az embernek az a célja, hogy ”többé váljék” (CV 17). A többé válás azonban nem csak az anyagi javakban való növekedést jelenti, hanem azt, hogy személyisége lelkileg, szellemileg kiteljesedik. Ezt a célt az enciklika „transzcendens humanizmusnak ” nevezi (CV 18)

2. Önzetlenség, kölcsönös bizalom gazdasági gazdaságban
– A haszon nagyon fontos szerepet játszik a gazdaságban. A gazdaságot azonban nem irányíthatja csupán a haszonra való törekvés. Adott helyzetekben szükség van az érdeknélküli, önzetlen vállalkozásra. A gazdasági tevékenység „nem szakítható el az érdeknélküliségtől, amely táplálja a szolidaritást, az igazságosságért és közjóért vállalt felelősséget, a gazdaság különböző résztvevőiben és szereplőiben” (CV 38).
– A gazdaságot szabályozó piac tehát etikailag nem semleges társadalmi terület (CV 36). Nem igaz az, hogy egyéni haszon és a közösségi érdek egybeesik. A piac a szolidaritás és a kölcsönös bizalom belső formái nélkül nem képes betölteni a gazdasági szerepét (CV 35).
– A vállalkozásoknál nem szabad csak a tulajdonosok érdekeit figyelembe venni, hanem minden dolgozónak a javát, akik a vállalkozói tevékenységben rész vesznek (CV 40). A vállalkozásoknál lehetővé kell tenni, hogy minden munkás érezze, hogy „a sajátjában dolgozik” (CV. 41)

3. A kötelességek hangsúlyozása különös tekintettel a környezetvédelemre
– Kevés csupán az alapvető emberi jogokra hivatkozni. A jogok mindig kötelezettségekkel járnak együtt. A kötelességeknek többek között ki kell terjednie az élet vállalására (CV 44), a gyerekek nevelésére (CV 44), gazdaságra (CV 45), a vállalkozásokra (CV 45) a környezetvédelemre (CV 48), és az energiafelhasználásra (CV 50)
– A környezet esetében két félreértelmezés kell elkerüli. Az egyik amikor a természetet tekinti az üdvösség forrásának (új-pogányság, panteizmus), a másik amikor az természetet eszköznek tartja (CV 48) Az Istentől ajándékba kapott világot nem szabad „kifosztott állapotban hátrahagyunk az újabb generációknak” (CV 50).

4. Közös együttműködés együttműködése a globalizáció előnyeit felhasználva
– Az emberiség nagy családjának együtt kell munkálkodnia a jövő érdekében. (CV 53) Ezt segíti a közös hit (CV 54) a szubszidiaritás és szolidaritás elve (CV 57), a természetjog elfogadása (CV 59), a szegény országok segítése (CV 60), az egységes magas szintű tudás biztosítása (CV 61), a turizmus (V. 61), a szakszervezek összefogása (CV 64), az etikai alapokkal rendelkező pénzügyi rendszerek (CV 65), annak tudatosítása, hogy a vásárlás erkölcsi cselekvés (CV 66)
– Az emberiség családjának együttműködését segítheti a globalizáció. A globalizáció „sem nem jó, sem nem rossz. Azzá lesz, amivé az emberek teszik (CV 42). A globalizáció által biztosított anyagi források jelentősebbek, amely segítségével a szegényebb népeknek nagyobb a lehetőségük, hogy kiszabadulhassanak a nyomorból. Ugyanakkor etikai elvek nélkül a globalizáció sok veszélyt rejt magában, amelynek következtében a gazdag és a szegény országok közötti megosztottság mélyült (CV 42).
– A globalizáció a termékek szabad áramlásával, közös piaccal, nagy hatással van országok, államok életére (CV 41). Előfordulhat például, hogy olyan más országból bejövő termékek kerülnek forgalomba, ahol nem tartják tiszteletben az etikai alapelveket. Ezért politikai világtekintélyre van szükség, amelyek figyelemmel kíséri az alapvető emberi jogok tiszteletben tartását, képes arra, hogy a világgazdaságot irányítsa, a válsággal sújtott gazdaságokat segítse. amely a pártok részéről is elismert (CV 67). Ennek a világtekintélynek a szubszidiaritás, szolidaritás elve szerint kell működnie, és a világ javára kell irányulnia (CV 67).

5. A technika előnyeinek felhasználása és veszélyeinek elkerülése
– A technika nagy segítséget jelent az ember számára, hiszen ezáltal az életét könnyebbé teszi, de vannak veszélyei is. Az ember jelentős része az elmúlt évtizedekben abban az „illúzióban” élt, hogy csak technika képes biztosítani a fejlődést az élet minden területén, mint például a gazdaságban, (CV 61) a kommunikációban (CV 63), és a biológia (CV 64) területén. Továbbá, hogy ami megvalósítható, az jó is. Ez a téves felfogás azzal magyarázható, hogy „az ember egy olyan technikai horizonton értelmezheti önmagát, amelynek minden részét ő hozta létre.” (CV 70) Így nem érzi a korlátait.
 – Ezzel a szemben a technika mindig több mint technika, hiszen hozzátartozik maga az ember, aki viszont létében határolt (CV 70). Az emberi létből egy értékrend is kiolvasható, amelyet következmények nélkül nem léphet át. Így például az emberben van transzcendentális vágy, amit nem szabad elfojtani, az életet tisztelni kell, a szellemi értékek felette állnak az anyagi értékeknek. Az igazi fejlődéshez kevés csak a technika. Ehhez „többlet”, „új szív” kell, amit a természetfölötti ad az ember számára (CV 77)

Összefoglalás
Az eddigieket összefoglalva elmondható, hogy a enciklika, a reményben, a kölcsönös bizalomra építő gazdaságban a nagyobb felelősségvállalásban, az emberiséget nagy családként tekintő összefogásban és a technika helyes felhasználásban látja a megújulás és fejlődés lehetőségét. Röviden összefoglalva: a fejlődést a „teljes körű” vagy „transzcendens humanizmus biztosítja” (Bef. 78)
(Elhangzott a Szeretet az igazságban kezdetű enciklika magyar kiadásának sajtóbemutatóján, 2009. szept. 24-én.)
 


MNO / 2009. szeptember 24. / DN
XVI. Benedek: A Teremtő szerepébe képzeli magát az ember
Erdő Péter ismertette a pápa gondolatait
XVI. Benedek pápa legújabb enciklikájának gondolatai közül elsődleges az emberiség fejlődéséért való aggodalom – mondta Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke XVI. Benedek pápa Szeretet az igazságban című enciklikájának magyarországi bemutatóján csütörtökön Budapesten.
Hisznek abban, hogy az emberiség történelme nem monoton, hanem egy célirányos folyamat, az Istennek ésszerű terve van az emberiséggel – közölte Erdő Péter. Hozzátette: felvetődik a kérdés, hogy a gazdaság kivonhatja-e magát az erkölcs hatálya alól. Minden mozzanata a gazdasági életnek emberi cselekvésekből áll, az ember pedig tudatos és szabad lény, tehát felelős a tetteiért. Ebből következik, hogy a gazdasági élet szereplői sem tekinthetnek el az etikai szempontoktól.
„A globalizációt az ember pusztulására is lehet használni”
Erdő Péter szerint a körlevélben hangsúlyt kap a globalizáció is, amelyről többek között Benedek pápa azt írta: a globalizáció lehetőségeket rejt, amelyeket különféleképpen lehet használni. „Lehet használni az emberiség pusztulására és (...) a fejlődésre, haladásra, gyarapodásra is” – fűzte hozzá.
Beran Ferenc egyetemi docens, a magyar fordítás lektora a kötetet bemutató sajtótájékoztatón azt mondta: Benedek pápa az írás szerint többek között a reményben, a kölcsönös bizalomra építő gazdaságban látja a megújulás lehetőségét. Kitér a környezetvédelem, a kölcsönös összefogás fontosságára is, s hangsúlyozza: politikai világtekintélyre van szükség.
XVI. Benedek pápa enciklikáját július 7-én – a világ gazdaságilag legfejlettebb államait tömörítő G8 csoport csúcstalálkozójának előestéjén – mutatta be a vatikáni Szentszék sajtóirodája. Az MTI által korábban megkérdezett szakértő szerint a körlevélben a pápa megismétli elődei gondolatát, miszerint a gazdasági tevékenység végső célja a közjó, a profit csak eszköz ahhoz, hogy más értékelvű, például társadalmi célok megvalósuljanak.
Az élet tiszteletéről
Baritz Sarolta Laura domonkos nővér, közgazdász elmondta: az enciklika tárgyalja a népességnövekedés kérdését. Hibásnak mondja ki azokat a nézeteket, amelyek a népességnövekedést teszik meg a fejlődés kerékkötőjének; beszél a születésellenes mentalitás térnyerése kapcsán az élet tiszteletéről, elfogadásáról is.
A Teremtő szerepébe képzeli magát az ember
A pápa szerint az ember a Teremtő szerepébe képzeli magát, amikor az erkölcs, a szeretet, az értékek és az ész együttesének figyelmen kívül hagyásával cselekszik, pusztán a technológia figyelembevételével, ami irracionálissá teszi annak használatát. A körlevél a pápa eredeti szándéka szerint VI. Pál 1967-es Populorum progressio kezdetű enciklikájának negyvenedik évfordulójára készült, amely a maga idejében a fejlődésről alapozott meg egy olyan szemléletet, amelyre II. János Pál pápa is épített az 1990-es évek tájékán írt körleveleiben.

(MTI)


 

 Magyar Kurír / 2009. szeptember 24. 

Megjelent a Szentatya harmadik enciklikájának magyar fordítása

XVI. Benedek pápaságának ötödik évében, Szent Péter és Pál apostolok ünnepére dátumozva megjelent a Caritas in veritate kezdetű enciklika. A magyar fordítást Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Beran Ferenc egyetemi docens, a fordítás lektora és Farkas Olivér, a Szent István Társulat igazgatója mutatta be szeptember 24-én 9 órakor az MKPK székházában.
A Szeretet az igazságban kezdetű enciklikában a Szentatya VI. Pál pápa Populorum progressio című írásához kapcsolódva a jelenkor társadalmát érintő legalapvetőbb szociális kérdéseket vizsgálja „az igazságban való szeretet fényében”.
A könyvbemutatón Erdő Péter bíboros örömét fejezte ki, hogy a katolikus egyház társadalmi tanításának legújabb dokumentumát immár magyar nyelven is olvashatjuk. XVI. Benedek pápa eddigi encikikáit mindig a szeretet szóval indítja, azzal fémjelzi az egyes enciklikákat – hívta fel a figyelmet Erdő Péter. Ez esetben a szeretetet az igazsággal kapcsolta ezt össze. Talán különösnek tűnik, fogalmazott, hogy miért az igazság, s miért nem az igazságosság szóval kapcsolta össze a szeretet fogalmát. Azért, mert mindennek az alapfeltétele a valóságról való reális ismeret, az igazság. A katolikus egyház vallja: a parttalan relativizmussal szemben a valóság megismerhető – ha nem is teljes egészében. Igaz, és objektív ismeretek megszerzésére azonban képesek vagyunk, sőt ilyen ismeretek alapján működi az életünk – fogalmazott Erdő Péter bíboros.
A valóság tényei nem egyfajta determinizmusként nehezednek az emberre, hanem olyan tények, amelyekhez nekünk, mint szabad értelmes embereknek közünk van, amelyeken változtathatunk. Az enciklika tehát bátorítást ad a mai válságos helyzetben. Bátorít, hogy van megoldás, és közös felelősségünk, hogy a valóságot megismerve, azon gondolkodva megtaláljuk a megoldást – mondta az MKPK elnöke.
Beran Ferenc egyetemi docens, az enciklika magyar fordításának lektora részletesen ismertette az enciklika főbb gondolatait, kezdve a cím értelmezésétől, a dokumenum fő fejezetein át a lehetséges megoldásokig. Kiemelte: a pápa enciklikája segítséget nyújt minden ember számára, hogy a környezetében levő társadalmi folyamatokat értelmezni tudja, irányt mutasson ahhoz, hogy miként kerülje el a veszélyeket, és felismerje azokat a kegyelmi lehetőségeket, amelyek az emberiség teljes értékű fejlődését szolgálják.
(Beran Ferenc ismertetőjének teljes szövege hamarosan olvasható lesz honlapunkon is.)
Farkas Olivér, a Szent István Társulat igazgatója az enciklikák internetes megjelenéséről és a Szent István Társulat két, vatikáni dokumentumokat bemutató sorozatáról szólt. Az egyik sorozat a Római dokumentumok címet viseli, ez 1991-ben indult, jelenleg a 34. kötetnél tart.
A Pápai megnyilatkozások, amelynek sorozatában a jelen enciklika is megjelent, a 46. kötetnél tart. 2005 előtt nem volt olvasható magyar nyelvű dokumentum a Vatikán igen látogatott honlapján, 2005-ben először a Deus caritas est kezdetű pápai dokumentum került fel első ízben magyarul, azóta már 11 pápai dokumentum olvasható magyarul is a Vatikán honlapján. A most megjelent magyar fordítás valószínűleg október közepén kerül fel a vatikáni honlapra, ezután lesz olvasható a Katolikus Egyház honlapján is.
Farkas Olivér elmondta azt is, hogy a Szeretet az igazságban kezdetű enciklika 8 ezer példányban jelent meg, már az első kiadásnak is kétszer annyi a példányszáma, mint a korábbiaknak. Reményeik szerint ez a pápai dokumentum is eléri majd a korábbi enciklikákéhoz hasonló, 20-25 ezres példányszámot. A magyar fordítás Dér Katalin és Horváth Pál munkája.


Family magazin / 2009. III. negyedév / Győri Virág
 Kapszulák helyett terápia
Karcsú, elegáns kötet, rajta bátorító felszólítás: Merjünk boldogok lenni! Ki ne örülne egy ilyen üzenetnek? Aztán amikor belelapozunk a könyvecskébe, meglepő gondolatra bukkanunk. "Aki nem boldog, bűnös" - koppannak keményen Pilinszky János szavai a mottóhoz érve. Az ember kicsit összerezzen, hiszen a cím hallatán valami másra számított. "Boldogságkapszulákra", amelyeket gyorsan bekaphat a nehezebb, lehangoltabb időszakokban, nem pedig ilyen húsbavágó mondatra... Ám ahhoz, hogy az "orvosság" hathasson, előbb alapos kivizsgálásra van szükség. Mácz István legújabb könyvében mindkettőt megkapja az olvasó: a terápiához szükséges diagnózist és a gyógyító szavakat is.
Időnként mindannyian feltesszük magunknak a kérdést: boldog vagyok? A válaszadásnál azonban könnyen becsaphatnak minket pillanatnyi érzelmeink, és borúsabbnak láthatjuk helyzetünket. Éppen ezért ilyenkor érdemes megbízhatóbb alapra helyezni mérlegelésünket: például sokat segíthet, ha Biblia boldogságról szóló igéit tanulmányozzuk. A Merjünk boldogok lenni! című kötet ehhez kíván segítséget nyújtani. A karcsú könyvecske rövid elmélkedéseket tartalmaz, melyeket ha naponta előveszünk, majdnem két hónapos intenzív "boldoságterápián" vehetünk részt. A katolikus teológiát végzett szerző - akinek a neve valószínűleg sokak számára ismerős, hiszen számos publikációja mellett immár a kilencedik önálló műve - ugyanis arra szeretné elvezetni olvasóit, hogy szorongásaikat, félelmeiket félretéve merjék átadni magukat az Istenben fakadó örömnek.
Ennek érdekében könyve első részében Pál apostollal együtt szegezi nekünk a kérdést: "Hová lett a ti boldogságotok?". Itt - egyebek mellett - átgondolhatjuk, hogy milyen Istenre van szükségünk, és hogy miként kell értenünk Jézus boldogságmondásait. Ezt követően azokat az evangéliumi szakaszokat elmélkedhetjük végig, amelyekben Jézus valakiket boldognak nevez, majd a harmadik fejezetben a boldogsághoz fűződő személyes viszonyunkat vehetjük alaposabban szemügyre. Eltöprenghetünk azon, hogy örömünkben, önfeledtebb pillanatainkban miért nem keressük Isten közelségét, illetve hogy mik a forrásai boldogtalanságunknak. Szent Ágoston, Pascal, Simone Weil, Thomas Merton, Pilinszky János bátorító gondolataiból kapunk ízelítőt. A "terápia" végére a szerző elengedi a kezünket, és önálló bibliatanulmányozásra biztat minket - persze előtte ehhez is ad egy kis segítséget.


Heti Válasz / 2009. szeptember 17. /  Szekeres Nóra

Gerincpróbáló idők – Czakó Gábor: Csata minden áldott nap


A műveiben sokszor erkölcsi problémákat feszegető, a társadalmi-politikai igazságtalanságok ellen ma is nap mint nap harcosan fellépő Czakó Gábor ez alkalommal az ifjúsági regény keretein belül fogalmazza meg eszméit a bátorságról, az igazságról, az emberi tartásról. Elmondhatjuk, hogy az először 1975-ben kiadott mű üzenetén, mondanivalóján, örök érvényű igazságain nem sokat koptatott az első megjelenése óta eltelt több mint három évtized. (Valószínűleg így van ez Czakó minden munkájával.)
Egy dunántúli falucska gyerekcsapatainak tizenegy nap történéseibe sűrített viszálykodását, a „jó” és a „rossz” küzdelmét mutatja be a regény, s közben apróbb epizódokon keresztül sejlik fel az ötvenes évek elejének fojtogató, gerincpróbáló világa.
A főszereplő kiskamasz a mindenáron való beilleszkedés vágyától hajtva csatlakozik az Aranykör nevű bandához, amely zsarnok „vezértábornoka” nyomására katonás fegyelemben, folytonosan az ellenséget fürkészve, értelmetlen, kegyetlen, igazságtalan harcokat vív. Mivel nincs valódi ellenség, kénytelenek saját köreiken belül is gyűlöletet, viszálykodást szítani. A kis csapat vezére egy mániákus, elvetemült, beteges gondolkodású kamasz, akinek egyetlen parancsszavára a legelképesztőbb aljasságokra is képesek a bandatagok. Nem csoda, hiszen a megfélemlítettség légkörében telnek mindennapjaik. Akár a felnőtteké.
A főszereplő Zoliban kezdeti szolgalelkűsége után egyre jobban feléled a lelkiismeret, és egymaga kezdi el küzdelmét az ésszerűtlen, kíméletlen és öncélú elnyomás ellen. Ráébred, hogy az igazságot keresve elsősorban félelmein kell felülemelkednie, s az önpusztítónak hitt bátor kiállás előbb-utóbb követőkre talál. És Zoli akcióba lép.
Az ötvenes évek legsötétebb időszakának uralmi viszonyait, a forradalomhoz vezető időszak lassú öntudatra ébredését is jól példázza a mű. Talán egyetlen gond támadhat vele. Az egykori gyerekregény a felnőttekhez akart szólni elsősorban, hiszen más mód nem volt a téma tárgyalására. Ma úgy érezzük, a mű hitelességének nem tesz jót, hogy a szerző nem mindig találja el a szereplők korának megfelelő beszéd- és gondolkodásmódot.
 


Magyar Kurír/ 2009. szeptember 9. / Bodnár Dániel
Michael Hesemann: Sötét alakok
Mítoszok, legendák és hazugságok a Katolikus Egyház történetéből

Michael Hesemann
Az elmúlt évtizedekben – különösen húsvét táján – hozzászokhattunk ahhoz, hogy a hírnév és az anyagi haszon reményében szenzációsnak látszó állítások terjesztésével próbálják egyes filmrendezők, írók – James Cameron, Dan Brown, David Yallop, hogy csak a legismertebbeket említsük – megkérdőjelezni, sőt egyenesen tagadni a kereszténység alapigazságait, Jézus Krisztus egyetemes megváltói küldetését, vagy az egyháztörténelem vitatott alakjainak, eseményeinek egyoldalú beállításával lejáratni az egész katolikus egyházat.
hatalmas műveltséggel, történészi és teológiai alapossággal, ugyanakkor közérthetően és ragyogó humorral megírt könyve választ ad többek között a következő kérdésekre: valóban megtalálták-e a Szent Család sírját? Nős volt-e Jézus? Tényleg élt Johanna, a nőpápa? Mi az igazság a Szent Grál, a keresztes háborúk, az inkvizíció vagy Galileo Galilei esetében? Valóban hallgatott-e XII. Piusz pápa a holokauszt idején? Tényleg meggyilkolták I. János Pál pápát?
Michael Hesemann szerint egész iparág él abból, hogy „megalkossa a kereszténység alternatív történetét, mely ugyan a valósággal kevés közös vonást mutat, célját azonban tökéletesen eléri.” Elemzésében rámutat, hogy az említett – és a hozzájuk hasonló – szerzők módszere végtelenül egyszerű, mindig csak azokat a momentumokat emelik ki, amelyek erősíthetik állításaik igazságait, míg a többit, a valóban lényegeseket és perdöntőeket elhallgatják. Vagy azért, mert felszínesek, nem elég tájékozottak az adott témában, vagy pedig szándékosan, eleve az a céljuk, hogy lejárassák az egyházat, bízva egyes emberek tudatlanságában, abban, hogy sokan mindenféle szenzációra kaphatók.
A kötet szerzője sorba veszi az egyes állításokat, s tényekkel cáfolja meg azokat. Így például történelmi tényként állapítja meg, hogy Jézus korában rendkívül gyakori volt a József, a Jézus, a Mária név, ezért semmi különös nincs abban, hogy ha egy régész „Jézus, József fia” feliratú sírra bukkan. Annak, hogy az ilyen feliratú sírból csak nagyon kevés van, az a magyarázata, hogy pusztán az ötven leggazdagabb család engedhette meg magának Jeruzsálemben, hogy saját sírkamrája legyen. A Szent Család azonban, előkelő származása ellenére igen szerény körülmények között élt, József, Jézus nevelőapja kézműves volt. Mikor Jézust körülmetélték, a templomban két galambot áldozott (Lk 2,24), a szegények áldozatát. Aki megengedhette magának, az a mózesi törvény értelmében (Lev 12,8) birkát áldozott fel. József Názáretből származott, minden valószínűség ellenére ott is halt meg, az evangéliumok akkor említik utoljára, amikor Jézus tizenkét éves volt. „Hogy juthatott volna el addig egy galileai tartományból származó kézműves család, hogy Jeruzsálemben előkelő sírja legyen?” – teszi fel a kérdést a könyv írója, s egyúttal arra is emlékeztet, hogy Jézus családjának nem volt sírboltja Jeruzsálemben. Ezért vállalta a Zsidó Főtanács egyik tagja, Arimateai József, hogy a családja számára készített új sírba temessék Jézus holttestét (Mt 27,57-60).
Dan Brawn A Da Vinci-kód című bestsellerével kapcsolatban Michael Hesemann többek között figyelmeztet a különböző ellentmondásokra. Brawn egy helyütt azt állítja, hogy az evangéliumok szerint Jézus teljesen átlagos ember volt, és az egyház csak évszázadokkal később, hatalmi érdektől vezérelve formálta át istenemberré. Másutt óriási hatású történelmi alaknak nevezi, akit Nagy Konstantinus és a 325-ös Niceai Zsinat nyilvánított Istenné. Szerinte több mint nyolcvan evangélium létezett. Hesemann sorban cáfolja ezeket az állításokat. Az Újszövetség több mint negyven alkalommal nevezi Jézust Isten Fiának. Csak két példa: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Tamás apostol pedig, miután Jézus a feltámadása után megjelent neki, így szólította meg: „Én Uram, és én Istenem” (Jn 20,28). Kr.u. 150 körül a kor egyik legjelentősebb egyháztanítója, Jusztinosz kategorikusan kijelentette Jézusról: „Isten volt, az egyetlen, örök Isten Fia.” Ugyanebből az időből származik a Római hitvallás, az Apostoli hitvallás közvetlen előfutára: „Hiszek a mindenható Atyában; És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában…” S természetesen nem nyolcvan evangélium volt, hanem csak négy, de egyik sem Jézus életében született. Történelmi tény, hogy Nagy Konstantinusz hatása óriási volt a kereszténységre, de nem azáltal, hogy megváltoztatta üzenetét, hanem hogy részt adott neki a világi hatalomból. A Niceai Zsinaton pedig valójában egy teológiai vita zajlott, Alexandrosz püspök és Áriusz nevű papja között a Szentháromságról. Áriusz szerint volt olyan idő, amikor Jézus nem létezett, Isten teremtette, ezért hasonló Isten Fiához, de nem azonos vele, ahogy azt Alexandrosz állította. Ennek mondott ellene egy fiatal diakónus, Athanasziosz, a későbbi püspök, aki figyelmeztetett: ha Jézus Isten teremtménye lenne, neki is szüksége lenne a megváltásra, és nem lehetne maga a Megváltó. Végül megszületett a Niceai hitvallás, kifejezetten az ariánusok ellen, amelynek értelmében Jézus „született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű.”
Michael Hesemann hasonló módszereket alkalmaz a többi esetben is. Így például XII. Pius pápa sokat bírált magatartását illetően, hogy miért nem ítélte el nyíltan a holokausztot, emlékeztet rá: erről csak hallomásból értesült. Ha mégis megtette volna, a nácik azonnal megvádolhatták volna „rémhír-propaganda” terjesztésével, hiszen szemtanúk beszámolóin kívül semmi mással nem tudta volna bizonyítani a felfoghatatlan bűntetteket. Történelmi tény azonban, hogy nem csak a pápa hallgatott Auschwitzról, hanem az egész világ. Csak 2004 januárjában derült ki, hogy a brit harci repülőgépek már 1944 augusztusában részletes pontossággal lefényképezték az auschwitzi tábort, és ezek a képek a megmenekült foglyok beszámolóit megerősíthették volna, amelyek már egy évvel korábban ismertek voltak a nyugati nagyhatalmak előtt. Már az Auschwitzba vezető vasúti sínek bombázásával is sok százezer ember életét megmenthették volna a szövetségesek, de ez nem történt meg, így még hosszú öt hónapon keresztül működtek a gázkamrák. XII. Pius azzal is tisztában volt, hogy minden nácik elleni provokáció súlyos következményekkel jár az áldozatokra nézve. Hollandiában például az utrechti katolikus érsek pásztorlevelet olvasott fel a vasárnapi szentmisén a zsidók tervezett elhurcolása ellen. Erre válaszul a nácik deportálták a nem árja katolikusokat, köztük Edith Steint. Mikor XII. Pius pápa értesült a holland eseményekről, épp egy zsidók elhurcolása ellen tiltakozó dokumentumon dolgozott. Ám a Hollandiából érkező hírek annyira megrázták, hogy összetépte a készülő szöveget és elégette. Ugyanakkor zsidó történészek által is elismert tény, hogy XII. Pius, a Szentszék, a vatikáni nunciusok és az egész katolikus egyház összességében 700-850 ezer zsidót mentett meg a biztos haláltól.
Michael Hesemann könyve nem az egyház igazolására és védelmezésére készült, hanem azért, hogy hozzájáruljon a történelmi igazság sokat vitatott jogának elismeréséhez. Nem titkolja, hogy az egyház kétezeréves fennállása óta pápái, püspökei, papjai, tagjai révén követett el bűnöket, tévelygéseket, „hiába jelentette gondolataikat és tetteik vezérfonalát a krisztusi tanítás, nem bújhattak ki a bőrükből, és nem szabadulhattak a társadalom szorításából. Elsősorban emberek voltak, ezért esendők is – gyakran nagyon is esendőek. Áldozatul estek a hatalom és a gazdagság kísértésének és vétkeztek.” Az igaztalan rágalmakat, a keresztény hit alapjait tagadó hazugságokat, lejárató kampányokat azonban az egyháznak és híveinek határozottan vissza kell utasítaniuk, tényekkel megcáfolniuk. Úgy, ahogy azt Micheal Hesemann teszi, szellemesen, mindvégig nyugodt derűvel, tényekkel, adatokkal alátámasztva az igazságot. A kötet szerzője szerint akármennyi csodát tett is Jézus, „bármennyi csodatétel is kötődik a szentek életéhez, az igazi csoda mégis az, hogy Krisztus egyháza az üldöztetés és szakadás évszázadain át, a tévelygések és zavarok, kifejezetten azonban tagjainak és különösen vezetőinek tökéletlensége ellenére fennmaradt.” Az egyház ugyanis minden korban képes volt a megújulásra, „és története minden pontján valódi szenteket vonultatott fel. Assisi Szent Ferencet vagy Kalkuttai Teréz anyát, Adolf Kolpingot vagy Pio atyát, Edith Steint vagy Albino Lucianit – az alázat és az önfeláldozás, a felebaráti szeret és lelkiség vitathatatlan alakjait… Tehát mégsem lehet olyan rossz, mint amilyen a híre, és nem is volt soha az. Mert az evangélium minden árulójának helyére ezrek akadtak, akik aszerint éltek!” (Szent István Társulat, 2009.)


Magyar Kurír / 2009. augusztus 28. / Bodnár Dániel
Nikosz Kazantzakisz: Isten Szegénykéje
 
A ferences rend ebben az évben ünnepli alapításának 800. évfordulóját. Az alapító, Assisi Ferenc minden idők egyik legnépszerűbb szentje, nemcsak a keresztények, de más vallások követői is szeretik, tisztelik. Már életében legendák születtek róla, alakja azóta is számos képzőművészt, zeneszerzőt, írót, filmrendezőt ihletett meg. Nikosz Kazantzakisz regénye a korabeli legendák – Fioretti, Celanói Szent Tamás életrajza, Perugiai legenda – alapján íródott.
Az idős, megöregedett Leó testvér, Ferenc első és mindvégig leghűségesebb követője idézi fel mindazt, amit átélt, megtapasztalt Isten Szegénykéje mellett több mint húszéves vándorlásuk, radikális Krisztus-követésük során.

Az ifjú Leó testvér szenvedélyesen keresi Istent: „Kolostorról kolostorra, faluról falura, egyik vadonból a másikba jártam, és kerestem az Istent. Nem házasodtam, nem voltak gyermekeim, mert kerestem az Istent. Karéj kenyér volt egyik kezemben, egy maréknyi olajbogyó a másikban, és bár éheztem, újra meg újra elfelejtettem enni, mert kerestem az Istent.”

Leó testvér istenkereső vándorlásai során eljut Assisibe, s itt találkozik az ifjú Ferenccel, aki a jómódban élő fiatalok központi alakja. Gyönyörű a hangja, éppen szerenádot ad Scifi gróf palotája előtt annak szépségéről híres leányának, Klárának. A dal egy fehér galambról szól, akit üldöz egy sólyom, s az ifjú hívja a galambot, jöjjön hozzá, keressen menedéket a keblében. Klára fel sem ébred, egyáltalán nem reagál Ferenc énekére, Leó lelkét viszont mélyen megérinti a dal: „… váratlanul megéreztem, hogy az én lelkem a galamb, a sólyom a Sátán, s ezen ifjú kebel, amelyben menedéket találok.”

Ferenc ekkoriban még könnyelmű ifjú, „selyemben, húsban fetreng”, életvitele hedonista, az Isten jeleire érzékeny lelkű Leó azonban ösztönösen megérzi benne a jövendő szentet: „Egész teste illatot árasztott, illatot, mint a méz, mint a viasz, mint a rózsa. Beszívtam azt és megértettem: a szentség illata ez. Amikor felnyitsz egy ezüst ereklyetartót, ezt az illatot árasztják a szent csontjai.”

Leo testvér elnyűtt, rongyos köntösét Ferenc lába elé teríti. Ferenc azonnal megérzi, hogy valaki küldte hozzá Leót, csak még azt nem tudja, kicsoda. A jólétben élő Ferenc nem meri bevallani, hogy a mennyország hiányzik az életéből, s magyarázkodni próbál: „A mennyország túl magas nekem. A föld jó, kivételesen jó.” Leó testvér válasza az, ami gyökeresen megváltoztatja Ferenc életét: „A mennyország bennünk van, ifjú uram!” Eszünkbe juthatnak Jézus szavai: „… az Isten országa köztetek van” (Lk 17,21).

Nikosz Kazantzakisz Szent Ference nem a legendákban ábrázolt jámbor lélek, szüntelenül gyötri önmagát, naponta küzd meg démonaival, hogy megvalósíthassa Jézus intelmét – „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48) Ferenc számára nincs középút. Vallja: „Leó testvér, aki a világ mai állapotában erényre törekszik, annak erényesnek kell lennie a szentség fokáig, sőt azon is túl, aki pedig bűnre törekszik, annak bűnösnek kell lennie az állatiság fokáig, sőt azon is túl. A középút ma már nincs többé.”

A tökéletességre törekvő Ferencet szüntelenül kínozza a kérdés, hogy amit tesz, az megegyezik-e Isten akaratával? Meggyőződése, hogy kényelmes úton nem juthatunk el a mennyek országába, az üdvözüléshez a meredek út vezet, kereszttel a hátunkon. Ferenc lelkét betölti a szeretet, s az irgalom, de Krisztus radikális követésében nem ismer megalkuvást, s ezért mindenkivel vállalja a konfrontációt. Elkerülhetetlen az összetűzés közte és csak a matériában élő, kizárólag az üzleti hasznot szem előtt tartó apja, Bernardone Péter között. Férjével szemben Ferenc anyja, Pica, éppen ellenkezőleg, folyamatosan törekszik a szentségi élet megvalósítására. Ez a kétféle világkép szöges ellentétben áll egymással, s Ferenc rengeteget szenved attól, hogy a saját lelkében sem tudja összebékíteni a szüleit: „Ők ketten évek óta birkóznak bennem… ez a harc betölti egész életemet… Apám így kiált bennem: ’Szerezz pénzt, gazdagodj meg… vásárolj címert, légy nemesember. Csak a gazdagság és előkelőség méltó a világra. Ne légy jó, mert ha már egyszer jó vagy – véged! Anyám pedig, nehogy apám meghallhassa, lágyan és félve ezt rebegi bennem: ’Légy jó, fiam, és veled lesz áldásom! Szeretned kell a szegényeket, alázatos szívűeket és az elnyomottakat. Ha valaki megbánt, bocsáss meg neki.”

A regény egyik csúcspontja, amikor III. Ince pápa fogadja az alázatos lelkű, rongyos öltözetű Ferencet, aki azt kéri Krisztus földi helytartójától, hogy „A tökéletes Szegénységet, a tökéletes Engedelmességet, a tökéletes Szeretetet” hirdethesse. A pápa haragos, már-már ellenséges Ferenccel szemben, s bár megdöbbenti, hogy vele azonos álmot látott, szinte egy időben, a Laterán megdőlt harangtornyának – jelképesen az egész egyház – helyreállítására egy égi hang Ferencet szólította fel, szigorúsága nem enyhül. A lélek jó ismerőjeként, felismeri a Ferenc lelkében dúló harcot: „Sem gőgöd, sem alázatosságod nem ismer határokat. Isten és a Sátán birkózik benned, és ezt te tudod!” Ferenc válasza azonban egyértelműen alázatos, bizalma maximális a pápában, mert valóban Krisztus földi helytartóját tiszteli benne: „Igen, Szentatyám, tudom, és ezért keresem nálad az üdvösségemet. Nyújtsd felém kezedet: segíts! Nem vagy-e a Keresztény Világ feje? És én? Nem veszélyben forgó lélek vagyok-e vajon? Segíts!”

Ferenc célja azonban a lehetetlen elérése, ezért később azt mondja Leó testvérnek, hogy a pápa „… okosan beszélt…, megfontoltan, mennyi önbizalommal! Aki őt követi, nem kárhozik el, de nem is lesz képes sohasem átugrani a sáron, ami az ember. Ami minket illet, Leó testvér, az a célunk, hogy átugorjunk a sáron, ami az ember!”

Áthidalhatatlan ellentét van Ferenc és a spanyol szerzetes, Domonkos között abban a kérdésben, hogyan viszonyuljon a keresztény ember a világban naponta megtapasztalt rosszhoz. Isten Szegénykéjével szemben Domonkos Isten Oroszlánja, már a külseje is – „Arca kemény és zord, szemei: mint két parázsló széndarab” – tökéletesen az ellentéte az alacsony, a rengeteg böjtöléstől csontsovánnyá fogyott, szeretetet és szelídséget sugárzó Ferencnek. Domonkos hirdeti: „Az emberi természet gonosz…, ravasz és démoni!... amire szüksége van, az erő. Ha a test az üdvösség útjában áll, meg kell semmisíteni, hogy a lélek megmentessék. Máglyákat fogok gyújtani…” Domonkos szelíd, védtelen báránynak tartja Ferencet, aki az emberek, vagyis a farkasok közé csöppent, „És föl fognak falni, mielőtt a magasba emelkednél… jól ismered a szeretetet, de ez nem elég. Meg kell tanulnod, hogy a gyűlölet is Istentől való, a gyűlölet Isten szolgálatában áll.” Ferenc azonban borzongva tiltakozik ez ellen: „Nem úgy akarom megölni a bűnt, hogy vele együtt a bűnöst is megölöm: nem akarok háborút viselni a gonoszok és a hitetlenek ellen. Prédikálom majd a szeretetet, és szeretni fogok; prédikálom a megbékélést, és testvéri szeretetet gyakorolok mindenki iránt, aki csak él a földön.” Ferenc egyetemes szeretete még az önteltségében és önimádatában elsőként Isten ellen forduló Sátánra is kiterjed: „Sokszor megesik, hogy térdre borulva imádkozom Istenhez: bocsásson meg megtévedt testvérünknek.”

Ferenc a saját sorsából, korábbi, bűnös életéből vezeti le, hogy Isten kegyelme végtelen. A Teremtő határtalan jóindulatának tartja, hogy Lucifer csillaga tündöklőbb, mint a mennyei Atya üzenetét a világ Megváltójának születéséről Máriához vivő Gábriel arkangyalé: „Nincs keményebb büntetés annál, Leó testvér, mint jóindulattal válaszolni a rosszakaratra. Nem ugyanezt tette velem is az Isten, velem, a hitvány, nyomorult, semmirekellő Luciferrel? Ahelyett, hogy sújtó villámával hamuvá égetett volna, egy éjjel, miközben dalolásztam – megtömve étellel, itallal, gonosz vágyakkal –, mit tett velem? Álmomban elküldte Szent Damiánt, és megparancsolta, hogy vállaimmal támasszam meg a Templomot.”

Ferenc a saját közösségén belül is ellenlábasra lel, Éliás testvér személyében. Ferenc azonnal megérzi a hatalmas termetű, tudós Éliáson, hogy zavart fog okozni békés, testvéri közösségükben, mégis befogadja. Sőt, arra inti az Éliásban azonnal Júdást felismerő Leó testvért, hogy vesse ki szívéből az indulatot, a rossz érzést Éliással szemben, mert ez nem Istennek tetsző cselekedet.

Éliás testvér akaratos, erőszakos személyiség, a saját céljainak megfelelően magyarázza Krisztus tanítását. Ferenc számára mindennél előrébb való az evangéliumi szegénység és egyszerűség. Éliás azonban mindkettőt elveti, arra hivatkozva, hogy az immár több ezer főt számláló közösség vezetése más módszereket igényel, mint kezdetekben. Éliás racionális, pragmatikus érveket hangoztat, szerinte az idők változásával nekik is változniuk kell. Hirdeti, hogy már „Nem különcök vagyunk, hanem katonái egy zsoldos hadseregnek, mely háborút visel… „Megváltoztak az idők, és megváltoztak az emberek; más lett a mennyország, más lett a föld. A régi igazságok badarsággá váltak.”

Éliással szemben Ferenc mindvégig rendíthetetlenül ragaszkodik a valódi evangéliumi lelkülethez, számára egyedül Krisztus szavai és cselekedetei az irányadók. Szelíden, de határozottan figyelmezteti Éliást: „Éliás testvér, attól félek, hogy félrevezeted a nyájat. Az útnak, amelyről beszélsz, nem háborúság, hanem Gazdagság a neve. Istenhez nem vezet széles út; egyedül a szűk ösvény vezet az Ő házához, a Paradicsomba. A széles út a Sátán útja.”

Ferenc azonban nem szegül szemben a végsőkig Éliással, amikor látja, hogy a közösség közül sokan követik, önként lemond a vezetésről. Számára egyetlen szempont létezik, hogy Krisztust kövesse, akaratának megfelelően. Hatása messze sugárzó, az emberek mindenütt szentként tisztelik, útját megtérések kísérik, mint a félelmetes hírű Farkas bandavezéré, aki a jobb latrot hozza fel példának (Lk 23,39-43) arra, hogy legyen bár bűnnel tarkított az életünk, „Az utolsó pillanatban, amikor közeleg a halál, úgy kell intézned, hogy Krisztus Urunk jobb oldalára kerülj és ne a balra!..., különben véged!”

Ferenc számára egyetlen öröm létezik az életben, „ha azt tesszük, amit Isten akar.” Szembeállítja egymással Isten igazságosságát és szeretetét, s figyelmeztet: „Isten szeretetében kell az embernek reménykednie. Jaj lenne nékünk, ha csak igazságos volna!”

A Nikosz Kazantzakisz által ábrázolt Szent Ferenc „a kötelességét teljesítő ember példája, az emberé, akinek szakadatlan és páratlanul kegyetlen küzdelemmel sikerül teljesítenie legfőbb kötelességét: valamit, ami magasabbrendű még az erkölcsnél, az igazságnál s a szépségnél is: azt a kötelességünket, hogy átlényegítsük az Isten által ránk bízott anyagot, s átváltoztassuk lélekké.”  
 


Heti Válasz / 2009. augusztus 6. / Izmindi-Nagy Ágnes
 "Nem áll magasztos cél előttünk, / Mint szétriadt nyáj tépelődünk" - olvashatjuk Nemeskürty István Magyar századok című kötetében a fenti Arany László-idézetet.
 A szépirodalmi betétekkel is gazdagon tarkított könyvből nehéz az egész műre, a szerző világlátására jellemző mondatot kiemelni. Nemeskürty István segített a választásban, amikor egy tévéinterjúban a beszélgetés során a fenti idézetet választotta. Talán nem véletlenül, hiszen a kiegyezés után egy esztendővel írott gondolatot napjainkban, és általában az utóbbi két évtizedben különösen időszerűnek érezhetjük.
Az először 2006-ban megjelent kötet második, átdolgozott kiadásában a szerző kísérletet tesz arra, hogy az olvasót a honfoglalástól kezdve egészen napjainkig, a magyar történelem legizgalmasabb korszakain végigkalauzolja. Senki se ijedjen meg, nem száraz történelemkönyvet tart majd a kezében, sokkal inkább lebilincselő történelmi regényt, amelynek alapja nem fikció, hanem a magyarság sorsa.

Azon túl, hogy a nemzet fönnmaradásában a magyar nyelvben rejlő erő játszotta az egyik legnagyobb szerepet, Nemeskürty szerint az anyanyelvünk lehet jövőnk egyedüli biztos záloga is. Minden káros folyamat, történelmi katasztrófa, balsors és viszály ellenére a szerző őszinte meggyőződése, hogy azt a szükséges erőegyensúlyt, amely többször felborult vagy megbomlott történelmünk során - legutoljára az internacionalizmus, illetve a globalizáció hatására -, egy "létező bölcs akarat [...] valamint egy erkölcsi erő [...]előttünk ismeretlen módon és időben mindig helyreállítja."

Az ország jövője, annak épülése szempontjából biztos útmutatóként szolgálhat a könyv, hiszen a nemzet életét nem a külső körülmények kiszámíthatatlanságától teszi függővé, hanem saját magunk akaratától. A külső tényezőkön túl a belső okokra is igyekszik választ találni. Végül felteszi a legfontosabb kérdéseket is: "Hová jutottunk? Önhibánkból, de miért?"

 Lehet, hogy a könyvből a rendszerváltás óta eltelt időszakról nem mint sikertörténetről olvashatunk, a mű üzenete mégis felemelő. A 84 esztendős Nemeskürty tanár úr töretlenül hisz a nemzet felépülésében. Sem múltunk, sem jelenünk értékelésekor nem hagyja el realitásérzéke, ennek ellenére derűlátó marad, amint az a könyv - csak ebben az új kiadásában olvasható - záró gondolataiból is kiderül. Szerencsére a tanár urat az optimizmus mellett a humora sem hagyta el.


 Magyar Kurír /  2009. július 30.  /  Bodnár Dániel
Miklósházy Attila: Egy szív, egy lélek 

 A Szent István Társulat Pásztorok című sorozatának legújabb kötetében ezúttal Miklósházy Attila, a külföldön élő magyarok nyugalmazott püspöke, jezsuita szerzetes vall életéről, papi hivatásáról Kipke Tamásnak, az Új Ember főszerkesztő-helyettesének és Elmer Istvánnak, a lap főmunkatársának.
Az 1956-ban elöljárói tanácsára disszidált főpásztor vallja: „Magyar vagyok, kanadai magyar. S amikor hazajövök, megmozdul a szívem a Duna-Tisza táján.”
Miklósházy Attila másfél millióra becsüli a világban szétszóródott magyar emigránsokat, ők változatlanul magyarnak vallják magukat. Kétharmad részük katolikus. A kinti magyarok nyugalmazott püspöke azonban mindig felhívta papjai figyelmét az ökumenikus kapcsolatok ápolására és mélyítésére a református és evangélikus hívekkel. A kinti magyarok ötven-hatvan százaléka integrálódott a helyi társadalomba, többségük a magas iskolai végzettségűek közé tartozik. A beolvadó-beolvadt magyarok elkötelezetten vesznek részt a helyi egyházközségek életében. S bár az emigráns magyarok természetesen nem építhettek maguknak másik Magyarországot, életükben mégis volt egy biztos pont, a templom, a plébánia, amely színhelye és jelképe lett az összetartozásuknak – állítja Miklósházy Attila. Tényként állapítja meg azt is, hogy a külföldi magyarok fogyóban vannak, s ezen egyedül az változtathatna, ha újabb emigrációs hullám indulna el Magyarországról, ám ettől „Isten őrizzen meg minket!” A főpásztor azt ajánlja a mostanában felkerekedőknek, „kétszer is gondolják meg a kitelepülést. A magyar embereknek Magyarországon van a helyük – ahogy a dánoknak Dániában, és így tovább.”
Miklósházy Attila tisztában van azzal, hogy Magyarországon a jelenlegi gazdasági és politikai körülmények között nem könnyű az élet, de reméli, „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.” Realista optimistaként bízik abban, hogy a magyar népbe „szorult még annyi akarat, annyi virtus, hogy ki tudja vágni magát a mostani nehéz helyzetből.” Ezzel kapcsolatban emlékeztet rá, hogy még 2000-ben felhívta a figyelmet egyik tanulmányában: „… bármerre éljen is valaki, tessék megőrizni a hagyományos magyar – másként Szent István-i – lelkiséget.” Ebbe beletartozik a már említett virtus mellett, hogy ismerjük fel, mi az a sajátos, csak ránk jellemző hivatás, amit Isten ránk bízott. „Merjünk teljes odaadással és hittel Jézushoz fordulni, mint azt Szent István tette ezer évvel ezelőtt, mert benne találta életének, népének biztonságát és erejét.” Ugyancsak fontos, hogy merjünk békében és egymás megbecsülésében élni a környező nemzetiségekkel a Kárpát-medencében, s merjünk megbocsátani egymásnak a magyarságon belül a múltban elkövetett vétkeinket, „és merjük ápolni a magyarok közötti testvériséget… Merjünk imádságos nemzetté válni, mint azt Szent István példája mutatja, aki kemény férfi létére nem szégyellte kezét imára kulcsolni… Merjük helyreállítani a családi élet szentségét, mert oly súlyos csorbát szenvedett az utóbbi években… Merjük életünket az evangélium tanítása szerint berendezni, nem pedig az ösztönös önzés szabályait követni. Merjünk optimizmussal nézni a jövőbe, amire minden reményünk megvan, ha valóban és őszintén csatlakozunk ’Jézus Úrhoz’, mint Szent István tette, és a Boldogságos Szűz, a Magyarok Nagyasszonya kezébe tesszük életünk és országunk sorsát.”

A szabad akarat kérdését illetően a jezsuita főpásztor emlékeztet rá: Isten döntése volt, hogy teremt egy szabad akarattal rendelkező értelmes lényt, akinek szabadságában áll a Teremtő választása vagy sem. Olyan embert akart, aki képes a szeretetre, erre pedig csak a szabadság ad módot. Isten ezért vállalta a „rizikót”, az ember szabad akaratával vállalhatja a rosszat, az Isten akaratával ellenkezőt, ám arról soha nem szabad elfelejtkeznünk: „jó az, amit Isten akar.” A jó hiányát pedig elméletileg nevezhetjük ugyan rossznak, de tudnunk kell: „… a rossz személy, nem pedig elvont fogalom. Személyes lény, amely eredetileg angyal volt, de szembefordult Istennel, így lett belőle rossz… a sátán az emberi személyeket is fölhasználja akarata végrehajtására. A gonosz szellem rajtunk keresztül működik, amikor Istennel ellenkezőt cselekszünk. Ez az ő sugalmazása és akarata.”
Miklósházy Attila szerint korunkban a kifejezetten egyházellenes tendenciáknál „sokkal nagyobb kihívást jelent a szekularizáció, az elvilágiasodás. Nem a világ saját törvényei, autonómiája, szekuláris volta jelentik a gondot, sokkal inkább azt látom veszedelmesnek, amikor ezek olyan ideológiává válnak, amely közönyösségével, érdektelenségével – és csak kisebb részben tudatosan és deklaráltan – tagadja Isten létét, a tőle való függést.”

A nyugalmazott püspök az egyház világhoz való hasonulását illetően felhívja a figyelmet: „… nagyon kell vigyáznia a papnak: környezeti hatásokra vagy a népszerűség megszerzése céljából véletlenül se ’hígítsa föl’ az Egyház tanítását… Maradjon meg annak tisztaságában, s fogadja el az ember gyarlóságát… Vannak papok és szerzetesek, akik olyannyira az emberek közé mentek, hogy már senki nem veszi észre rajtuk, kicsodák ők valójában. Nem viselik a papi vagy szerzetesrendi ruhát, s kérdés, viselik-e még a velük járó lelkületet? Vagy már ezen a téren sem kívánnak különbözőnek lenni? Végül egyáltalán nem akarnak különbözni?” Miklósházy Attila véleménye egyértelmű ebben a kérdésben: „A keresztény embernek Krisztus jeleként kell élnie a világban… Aki nem vállalja ezt, valójában nem keresztény… A pap, a szerzetes azzal, hogy elvállalta ezt a hivatást, már nem olyan, mint a többiek. Úgy kell élnie, hogy közben látszódjék, nem azonosul a szekuláris világgal. A természetes dolgokat nekünk természetfölötti módon kell végeznünk. Ha sportolok, ha egy vendéglőben ülök, akkor is pap és szerzetes vagyok, s ennek megfelelően kell viselkednem… A jó pap mindenkinél inkább szereti Istent, s elsősorban ezért szereti híveit is, köztük azokat, akik esetleg kevésbé rokonszenvesek neki. És nagyon kell szeretnie híveit, mert rajtuk keresztül Istent szereti; a hívek szeretete nélkül hamis volna az istenszeretete.”

Az ellenségszeretet kérdését illetően a püspök hangsúlyozza, hogy még az igazi ellenséggel szemben is meg kell próbálni szót érteni, de ha semmi sem segít, „még imádkozhatunk értük. Ha mást nem, ennyit mindig tehetek az érdekében. S ez a szeretet lényege.”

A jezsuita püspök vallja: „Jezsuitának lenni nem jelent többet, mint – sok máshoz hasonlóan – elköteleződni egy élethivatáshoz. De nem is kevesebb annál. Oda kell adnia az életét – hogy gazdagabban kaphassa vissza.”

Miklósházy Attila nem volt még tizennégy éves, amikor súlyos tragédia érte. Édesapja a helyi hitelszövetkezet vezetője volt. A széf egyik kulcsát őrizte. A menekülő nyilasok és németek már korábban rekvirálni akarták a hitelszövetkezet vagyonát, de Miklósházy édesapja ellenállt nekik. 1944. december 3-án este pedig megakadályozta, hogy megszerezzék a széf kulcsát. Ezért egy máig ismeretlen tettes lelőtte. Fia karjai között halt meg. Később, 1948-ban – néhány hónappal a totális kommunista hatalomátvétel előtt – Miklósházy Attilát március 15-én elmondott ünnepi beszéde miatt kizárták a miskolci Fráter György és Felső-Magyarország összes középiskolájából. Egyik tanára aggódva kérdezte tőle: „Mi lesz veled, te gyerek?” Az akkor nem egészen tizennyolc éves ifjú így válaszolt: „Legrosszabb esetben elvisznek Szibériába, ott is emberek élnek, s az Úristen ott is velem lesz.”

Az interjúkötetből egyértelmű, hogy Miklósházy Attila egész életét áthatotta ez a mély és sziklaszilárd istenhit, amelyből következik „napsugaras életszemlélete.” Bizalmát mindvégig, a legkilátástalanabb helyzetekben is az Úrba vetette, s kora ifjúságától kezdve tisztában volt vele: „… az élet nem kívánságműsor, s a jezsuitáknál ezt a tudást alaposan elmélyítik az emberben: ott kell helytállni, ahová az Úristen küld minket… Sehol sem éreztem magam teljesen idegennek, életem külföldi állomáshelyein is hamar kiépítettem a kapcsolatokat, igyekeztem mások számára hasznos elfoglaltságot találni, s megismerni azokat az embereket, akiknek a körébe kerültem.” (Szent István Társulat, 2009.)

 
 


 Magyar Kurír /  2009. július 7.  /  Bodnár Dániel 
Jan Dobraczynski: A szent kard


Jan Dobraczynski (1910-1994) a lengyel katolikus irodalom kiemelkedő képviselője, írt regényt többek között Szent Józsefről (József, az ács) és a Jézust éjszaka titokban felkereső zsidó farizeusról, Nikodémusról (Nikodémus). A szent kard című regény főhőse a népek apostola.
A szerző az Apostolok cselekedeteinek történéseit hűen követve mutatja be Szent Pál életét, kiegészítve az ott leírtakat írói fantáziájával és a világtörténelem őskeresztények korában játszódó eseményeivel.

A regény címében szereplő szent kard Nagy Heródes király kardja, ami még ősapjáé, Júdás Makkabeusé volt. A Júdeát meghódító Rómával engesztelhetetlenül szembenálló zsidók vallják: aki ezt a kardot a kezében tartja, az lesz Izrael vezére, ő szabadítja fel népét a római iga alól. Ennek az eszmének képviselői a sikkariszták, vagyis a szikáriusok (tőrviselők, a latin sica – kis tőr szóból). Ez egy fanatikus zsidó szekta volt, melynek tagjai ruhájuk alatt kis tőrt hordtak magukkal. Miután a rómaiak végeztek a zelótákkal, a szikáriusok folytatták a harcot. Attól sem riadtak vissza, hogy zsidó ellenségeiket meggyilkolják. Az ApCsel 21,38 leírja, hogy Félix prokurátor idejében négyezer szikáriust kivégeztek. Nem kizárt, hogy a szintén az Apostolok cselekedeteiben (17,12-15) említett, Szent Pál elleni összeesküvés is az ő művük volt.  
Jan Dobraczynski regényében az ifjú Saul rokonszenvezik a sikkarisztákkal, és annak vezetőjével, Manahemmel együtt elrejtik a szent kardot. Manahem azonban később nem találja a kardot, Saul pedig időközben Krisztus követője lesz, elvetve az erőszakot, a mindenkire kiterjedő szeretetet hirdeti. A mű egyik vonulata, hogy Manahem megbízza egyik fanatikus, a gyilkosságot bárkivel szemben lelkiismeret nélkül alkalmazó tanítványát, Ariét, hogy ölje meg a Krisztus-hitre tért, és így árulónak tekintett Pált. Ettől kezdve Arie végig követi az apostolt, Rómába is. Beáll a gyűlölt keresztények közé, hogy Pál közelébe kerülhessen, s így könnyebben ledöfhesse. Arie egész lényét betölti a keresztények iránti gyűlölet, s ezt az érzést szinte minden emberre kivetíti: „Nem az az ember volt ő, akit a bosszú vágyán kívül bármi más érdekelt volna. Mindenáron el akarta kapni Pált, s ez a vágy vak gyűlöletté vált benne. Pál volt a bűnös, ő volt a felelős mindenért, meg azok, akik körülvették őt!... Ezért az egy életért akár ezret is feláldozott volna! Csaknem minden ember gyűlölt lénnyé vált a szemében.”

A bosszúvágy és a gyűlölet határozza meg Arie minden cselekedetét. Nem csupán Pált gyűlöli azonban, hanem a rómaiakat is. Egyik alkalommal azt hiszi, megtalálta a szent kardot, de kiderül: ez a kard az, amit ő és az apósa, Chalafta, a gazdag aranyműves készítettek Tigellinusnak, Néró császár nagyhatalmú prefektusának a parancsára. Arie el akarja lopni a kardot, hogy aztán Róma ellen fordítsa, de lefogják. Megkínozzák, s ennek hatására azt hazudja, hogy a keresztények gyújtották fel Rómát. Ezzel veszélybe sodorja az őt tiszta szerelemmel szerető, időközben kereszténnyé lett feleségét, Aksát. Tigellinus börtönbe veti Ariét, aki egy cellába kerül az elfogott keresztényekkel, köztük Aksával és Pállal. Ekkor rádöbben, hogy minden hiábavaló volt: „Nem szerezte meg a kardot, nem ölte meg Pált, Aksa szerelmére azzal válaszolt, hogy kiadta őt a gyilkosainak.”

Arie teste csupa vér és fájdalom, de még jobban szenved lelkileg, rádöbben, hogy esztelen, mértéket nem ismerő gyűlölete nem csupán önmagát taszította pusztulásba, hanem ártatlan emberek sokaságát, köztük Aksát is. Ekkor ismeri fel a szeretet erejét. Nyilvánosan meggyónja bűneit, de úgy érzi, számára nincs bocsánat. Pál azonban a krisztusi irgalom szellemében önt lelket belé: „Gyűlöltél minket… De ez már elmúlt… Önmagadhoz is irgalommal kell lenned… Hisz minden megváltozott. Az pedig elmúlt… Velünk vagy.” A lelkileg Krisztusban újjászületett Arie, noha a rómaiak szabadon bocsátanák, visszautasítja a menekülés lehetőségét. Ehelyett vállalja a vértanúhalált, megtalált szerelmével, Aksával és a többi kereszténnyel együtt.

A regény másik vonulata Néró császár és a már említett Tigellinus története. Dobraczynski nem kegyetlen zsarnoknak ábrázolja Nérót, hanem őrültnek. A regényben Tigellinus a főgonosz, Róma felgyújtására is ő ad parancsot. Néró önmagát tekinti a világ megváltójának, s ezért kezdetben rokonszenvezik a keresztényekkel. Az ismeretlen származású Tigellinust viszont izgatja a jóslat, hogy a világot egy Júdea földjéről származó ember hódítja majd meg. Tigellinus célja, hogy ő legyen a Római Birodalom vezére. A keresztények üldözésével a Krisztus Messiás voltát tagadó zsidó vezetők és közemberek jóindulatát szeretné kivívni. Így ábrándozik: „Egyetlenegy ember jöhet csak: az, aki keletről nagy rangot hoz. Miért ne lehetne ennek a zsidó Jahvénak is temploma a Capitoliumon vagy a Palatinuson?... Fontos, hogy Jeruzsálemben különbséget tegyenek Néró és Tigellinus között.”
A regény harmadik vonulata azt a lelki folyamatot mutatja be, amelynek során az ifjú írástudóból, Saulból Pál, a népek apostola lesz. Saul a bölcs Gamáliel rabbi legtehetségesebb tanítványa, nagy jövő előtt áll. Emellett – mint már említettük – titokban a sikkariszták híve. Kezdetben politikai vezért lát Jézusban, s a keresztre feszítését követően arra gondol: „Ha ezt az embert nem feszítik keresztre, ki tudja, nem tekintettem volna-e Tanítómnak?” Saul számára Jézus halála annak bizonyítéka, hogy nem ő volt a Messiás. Feltámadásának hirdetése pedig mélységesen megbotránkoztatja, a Magasságbeli elleni merényletnek tekinti, ezért szívében haraggal és gyűlölettel eltelve üldözi Jézus követőit. Saul ott van István diakónus megkövezésénél, bár követ nem dob rá. A lelki fordulat hűen az Apostolok cselekedeteiben (9,1-22) leírtakhoz, a damaszkuszi úton következik be. Ekkor kihullik a kard Saul kezéből, s életét az evangélium hirdetésének szenteli. A regény bemutatja az őskeresztények életét, hű képet fest az üldöztetésekről. A római hívők időnként megbotránkoznak Pál tanításán, így a mindenkire kiterjedő kegyelem kérdésében, vagy azon, hogy mi az elsődleges, a hit vagy a Törvény? Sokan el is fordulnak tőle. Mindez súlyos lelki gyötrelmet okoz Pálnak, „Hisz az, amit mond, az Igazság. Az Igazság, amelyet maga Jézus nyilatkoztatott ki neki. De ez az igazság úgy látszik, szétszóródott az ő ajkán, nem értették. Megbotránkoztak. Mivé lett hát ő itt, akit egykor éppúgy apostolnak tekintettek, mint a többieket? Olyan emberré, aki kiforgatja az Úr szavait…” Pál azonban hajlandó az önkritikára, és tudja, hogy a kétségek idején Mesteréhez kell fordulnia: „De rögtön le is rázta magáról ezeket a gondolatokat, mint kutya a vizet. Ha gyenge volt, magára vessen. Ha rosszul gondolkodott, szintén… Isten sok mindennel elhalmozhatja, erőt, beszélőkészséget, tiszta látást adhat. Ám ő maga magából csak a gyengeséget és törékenységet merítheti. Csak a test nyomorúsága és a lélek rokkantsága lehet az ő büszkesége. Minden más – az Jézus. És elemelve kezét az arca elől, újra mosolyt kényszerített magára.”
Külön epizód a regényben a két apostolfejedelem, Péter és Pál kapcsolata, amely nem mentes a súrlódásoktól. A döntő pillanatokban azonban mindig egymásra találnak, a feszültségek békévé oldódnak. Az idősebb, tapasztaltabb és Jézust személyesen is ismerő, ezért kezdettől nagy tekintéllyel rendelkező Péter, a „kőszikla”, megvédi Pált az igaztalan támadásoktól. A központi kérdést illetően pedig tökéletesen egyetértenek, amit Pál így fogalmaz meg: „A világ, Kéfás… ma római! Lehet, hogy holnap perzsa lesz, lehet, hogy gall, lehet, hogy germán. De akármilyen, jézusinak kell maradnia!” Péter pedig – akit azért hívott el az Úr, hogy „Legeltesd bárányaimat”… (Jn 21,25) – így oldja fel véglegesen a köztük meglévő feszültséget: „Tudom én, hogy te jól tanítasz. A bölcsesség nagyobb ajándékát kaptad, mint bármelyikünk… Az Úr mindannyiunkat valami másra hívott. Neked megengedte, hogy az Igazságot tárd fel. A régi, a változatlan Igazságot, nehogy a sátán, aki körbejár, mint az üvöltő oroszlán, belopakodjék a bárányok közé.”

Jan Dobraczynski Szent Pál apostolról írt, fordulatokban gazdag történelmi kalandregénye hitelesen mutatja be az őskeresztények mozgalmas korát, amelyben egyrészt folyamatosan üldözik Jézus követőit, életük állandóan veszélyben forog, másrészt viszont az egész világot szeretetével átölelő Krisztus a legváratlanabb pillanatokban ejti rabul a legkülönbözőbb rangú és rendű emberek – üldözők, üldözöttek, kémek, árulók, katonák, kereskedők – szívét. 
 


Népszabadság / 2009. június 27. /Halmai Tamás
Fekete legendák  - Michael Hesemann: Sötét alakok
 A Szent István Társulat hagyományosan teológiai és szépirodalmi műveket gondoz. Michael Hesemann ismeretterjesztő munkáját, amely egyebek mellett a Dan Brown-féle sikerkönyvek igénytelen antiklerikális történelemképével száll szembe, a kiadó okos döntéssel öltöztette a népszerű irodalom köntösébe: ha a borítón múlna, bestseller válhatna belőle. Ha a belbecsen, még inkább: a Sötét alakok - Mítoszok, legendák és hazugságok a Katolikus Egyház történetéből című munka az intézményes katolicizmust övező "fekete legendák" módszeres megcáfolásán fáradozik.
 Mi igaz Jézus házasságából? Van-e alapja az inkvizíció Gestapóhoz hasonlításának? Joggal nevezik-e "Hitler pápájának" XII. Piust? Semmi, nincs, nem. A tudós német szerző válaszai határozottak; hatásuk pedig a kötet megnyerő stílusából fakad. Jól tagolt, feszes ritmusú, könnyen érthető szöveg áll össze izgalmas és élvezetes kultúrtörténeti olvasókönyvvé. Akárha a katolikus egyház kétezer évén végigkalauzoló, oknyomozó kalandregényt forgatnánk. A Sötét alakok ugyanakkor, jóllehet meggyőzően sorolja elő a keresztény európai művelődés máig ható eredményeit, nem a pápaság feltétlen dicséretére szegődik. Miközben tévhiteket siet eloszlatni, hamisítások ellen kel ki s a cinikus ateizmus korszellemével szegül szembe, Hesemannak eszében sincs eltagadni az egyháziak esendőségét, a katolicizmus bűneit. Csupán az arányosság, az igazságosság, a méltányosság elvét kéri számon a bírálókon.
Kívülállóként - vatikáni iratok és történészi munkák beható ismerete nélkül - nehéz megítélni, mennyire szabatos és szakszerű Hesemann érvvezetése. A szerző katolikus (sőt, pápista) elfogultsága nyilvánvaló. Ám az a higgadt derű és kulturált magabiztosság, amellyel érveit előadja, legalábbis rokonszenvet ébreszt az olvasóban.
Próbálunk megfontoltan lelkesedni, de a legkevesebb, amit írhatunk: Michael Hesemann könyve szenzációs.

Magyar Kurír / 2009. május 16. / Bodnár Dániel
Az 1943-as születésű Beer Miklós még nem volt kétesztendős, amikor meghalt az édesapja. Ettől kezdve édesanyja és anyai nagymamája nevelte. A kötetben felidézi, hogy pappá szentelését követően nem sokkal édesanyja elárulta neki: amikor összeházasodtak az édesapjával, három-négy gyermeket szerettek volna, de a gyermekáldás sokáig elkerülte őket. Beer Miklós édesanyja egy alkalommal így fordult az édesapjához: első gyermeküket, ha fiú lesz, ajánlják fel Istennek. Gépészmérnök édesapja először azt szerette volna, ha a majdan születendő gyermek ugyancsak mérnök lesz, végül azonban beleegyezett, hogy ha fiú lesz, legyen pap. Beer Miklós hamarosan megszületett. Édesanyja említett elbeszéléséből egyértelművé vált számára, hogy papsága az ő imájának volt köszönhető. Az édesanya egyébként mindig nagyon vigyázott arra, hogy ne erőltesse egyetlen fiát az általa imádságba foglalt életirányba. Beer Miklós nem is tudott erről, de visszatekintve vallja: „… meghatározott terv szerint alakult az életem. A kiválasztottság, a meghívottság kirajzolódik az egymást követő eseményekben.”
Az elmélyült filozófiai képzettséggel rendelkező és a bölcseletet sokáig tanító váci püspök mai életünk egyik nyomorúságát abban látja, hogy az emberek nem teszik fel maguknak a lényeges kérdéseket. „A tanulással, a tudomány segítségével az anyagi világ titkait, a jelenségek összefüggéseit igyekszenek föltárni, s az lenne a logikus, ha ezt a folyamatot tovább vinnék a végső, legfontosabb kérdésekig – Szent Ágostonnal szólva: nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, akiben megtaláljuk létezésünk bizonyosságot adó magyarázatát.” Mivel sokan csak a jelenségeknek a közvetlen, elsődleges okáig jutnak el, a végső ok, az egész értelmének a keresése elmarad. Beer Miklós szerint nem csoda, ha valaki, megrekedve ezen a szinten, kilátástalannak tekinti az életét, „hiszen csak hánykolódik az események hullámain, egyik napról a másikra él, s amikor hirtelen valami váratlan következik be – akár betegség vagy gazdasági csődhelyzet –, kétségbe esik, és végtelenül tehetetlennek érzi magát.” A főpásztor emlékeztet rá, hogy XVI. Benedek Spe Salvi kezdetű körlevele a keresztény reményről szól, arról, hogy hit nélkül, értelmes hittel való gondolkodás nélkül reménytelen az ember élete.
Beer Miklós kritikusan szemléli globalizációs, fogyasztói szemléletű világunkat, amelyben az emberek „csak vásárolnak, birtokolni akarnak, közben tülekednek, letapossák egymást – s mindezt miért? A hit nélküli ember saját magán kívül nem fogad el más vonatkoztatási pontot – a teremtő Istent –, akitől létét eredményezheti. Nem érzi, hogy az erkölcsi rend alkotójával szemben felelősséggel tartozik, s kénytelen önmagát igazolni, amikor kimondja: minden értelmetlen.”
Beer Miklós tényként állapítja meg, hogy a mindennapi életben a döntési helyzetben lévő személyek, érdekcsoportok gyakran nem a teljes embert állítják a középpontba, Isten legfőbb teremténye már csak következményként jelenik meg. A püspök értetlenül szemléli például mindazt, ami az egészségügyben az elmúlt időszakban végbement: „… nem azt tették fel első kérdésként, mire van szüksége a beteg embernek, s másodsorban, hogy ez mennyibe kerül, illetve mennyit fedez ebből a társadalombiztosítás, hanem alaptételként – mintegy abszolút tényként – kijelentették, mennyi pénz jut egészségügyre, s az ember gyógyítása másodlagos szempontként következik ebből. Mintha előre maghatároznák, kinek szabad betegnek lennie.” A főpásztor figyelmeztet, hogy ezen az úton haladva ismét csak oda jutunk vissza, ami a történelemben már annyi nyomorúságot okozott: „az diktálja a törvényt, akinek a kezében van a világi hatalom. Ahelyett, hogy az isteni törvényt – amelyet nem az ember pillanatnyi érdeke határoz meg – alkalmaznák a társas kapcsolatokra, a társadalom életére és a gazdasági tevékenységre. Mert ha nem így van, a Törvény helyett az öntörvényűség jut érvényre. Mennyire elképesztő, hogy akinek hatalom van a kezében, úgy viselkedik, mintha ő másokhoz hasonlóan nem lenne ugyancsak halálra szánt létező… Egyszer mindenkinek, akármekkora hatalma legyen is, akármekkora vagyonnal rendelkezzen is, szembe kell néznie azzal, hogy véget ér az élete. Igaz, amit idézni szoktunk a Szentírásból: Mit gyűjtöttél? Még az éjjel számon kérik lelkedet. Senki nem ismerheti halála pillanatát.”
Globalizált, sokféle, a különféle és egymást gyakran keresztező nemzeti, etnikai, csoport- és rétegérdekek mentén felépülő világunkban mindenképpen megfontolandó Beer Miklós figyelmeztetése: Isten elgondolása szerinti emberré válásunk folyamatában alapvető feltétel, hogy képesek legyünk elfogadni egymás származását és történelmét. „A másság – megtisztítva a pillanatnyi félreértelmezésektől – a másik ember valódi, egyetemes értékeinek az elfogadását jelenti; annak a történelmi útnak az elfogadását, amely arra ad választ: ki honnan érkezett. Pusztán származása miatt senkire nem tekinthetünk eleve bizalmatlansággal, hanem a fölfedezés örömével forduljunk felé.” Ezzel összefüggésben a váci püspök ismét a Spe Salvi kezdetű pápai körlevélre utal, megragadónak minősítve a gondolatot, amikor a Szentatya az ember üdvösségének útját közösségi szemléletbe állítja: „mindnyájan összetartozunk, az ég és a föld, a történelmi múlt, az egyház – s mindez az örökkévalóság egységében.”
Beer Miklós egyaránt elveti a rosszul értelmezett internacionalizmust és a nacionalizmust – ez utóbbi irányzatot megkülönbözteti a pozitív kicsengésű hazafiságtól. Az egyház és a keresztény ember hivatása „éppen arra irányul, hogy tartózkodva a szélsőségektől, nem megtagadva önmagunkat, képesek legyünk bizalommal és szeretettel fordulni a másik ember felé. Így lehet csak egymás mellett és egymásért élni. S amikor ezt kimondjuk, megint csak az evangélium üzeneténél tartunk… Az Úristen színesnek, sokfélének, soknyelvűnek teremtette a világot. Keresztény életünk szép példája, ha megmutatjuk a világnak, hogy közös hitünkből és reménységünkből fakadóan képesek vagyunk a krisztusi mérték szerint emberként viselkedni.”
A főpásztor boldogok és szentek – Batthyány-Strattmann László, Maximilián Kolbe, Salkaházi Sára, Kalkuttai Teréz anya – áldozatos, hitvalló életét illusztrálva hangsúlyozza, hogy „minden körülmények között alkalmat találhatunk arra, hogy kiálljunk azok mellett, akikkel szemben igazságtalanságot követnek el, s fölemeljük szavunkat ez ellen. Ugyanakkor Jézus szelíd jósága arra figyelmeztet, nem az a feladatunk, hogy mindenképpen igazságot osszunk, hanem sorsközösséget vállalva a szenvedő ember mellé álljunk.”
A katolikus pap személyiségét, felelősségét illetően Beer Miklós leszögezi: „ő az egyház reprezentánsa. A legtöbb ember a pap személyén keresztül találkozik az egyházzal. A lelkipásztor nem haragudhat meg semmiért… nem engedhetjük meg magunknak, hogy megsértődjünk… Sehonnan nem vagyunk kitiltva, ahol emberek élnek, de mindenhol kell képviselnünk Jézust, az egyház értékrendjét… Következetesen, újra és újra vissza kell kanyarodnunk a jézusi gyökerekhez. Ő egyértelműen mondja: aki többet kapott, attól többet is követelnek. A papság önmagában nem jelent kiváltságot.”
Napjaink nemzetközi politikai, társadalmi és gazdasági folyamatait szemlélve a váci püspök rámutat: a keresztény ember számára fájó, hogy nem csak Európában, de az egész világon a szabadversenyes kapitalizmus uralja az életet, erre mondta néhai II. János Pál pápa: az önzés a halál kultúrája. Kíméletlen harc folyik a piacért, a haszonért, a nyereségért, közben pedig mindinkább ellehetetlenítik az egészségügyet és az oktatást. Sajnos az Európai Unió számára is elsődlegesek a gazdasági és pénzügyi szempontok. A nemzeti értékek, a kulturális örökség, az egyetemes erkölcsi hagyományok egyre jobban háttérbe szorulnak. Beer Miklós az életellenes, romboló tendenciákkal szemben leszögezi: „Mi, keresztény emberek az élet kultúráját igyekszünk képviselni. Nem hatalmi eszközökkel, hanem küldetésünkkel: saját életünk példájával szeretnénk megmutatni egy másik utat. Feladatunk, hogy hatással legyünk a közgondolkodásra, mert ez a kíméletlen, önző világ óhatatlanul pusztulásba visz.”
Beer Miklós életét, papi-főpásztori szolgálatát megismerve egyetérthetünk az interjúkészítő Elmer Istvánnal: „A filozófus-főpap személyiségét áthatja az a derű, amely a keresztény reménységből táplálkozik. Nem vagyunk magunkra hagyva, mintegy kitaszítva a létezésbe, amit egyesek nagy elvesztésként, folyamatos pusztulásként élnek meg, hanem személyes kapcsolatunk révén – erre lelünk rá az istenhitben – a téridő riadtságában is biztonságot és bizonyosságot találunk a világ valódi képletében, amely értelmünk és hitbéli megismerésünk segítségével már most fölismerhető… Nem önhit ez, nem öngyógyítás, nincs benne semmi önáltatás, hanem annak a lét-tengelynek a fölismerése: Isten az igazi realitás. S mi ebben a realitásban élünk!” (Szent István Társulat, 2009.)


 Keresztény Élet / 2009./ F. S.
Csillagárnyék… a címe Tóth Sándor katolikus költő új kötetének, amely a Szent István Társulat kiadásában jelent meg a könyvhétre. Régebbi és új versek, műfordítások – olvassuk az „alcímben”, a tartalmi foglalat jelzésében. Valójában a mához képest régebbi versek a „régiek”, s a költői sík ebben az időtávlatban helyezhető el. Vannak itt „látások és látomások”, amint Szabó Ferenc jezsuita költő, műfordító kritikájában megjegyzi, míg Czigány György , a borító hátlapján ezt írja: Tóth Sándor „Petőfi útján jár: élménye a minket éltető, szorongató világ, a társadalom, a haza iránti felelősség heve szívében. Ebből a földszagú ihletésből emelkedik föl a líra misztikus, szelíd tájaira.” Magyar zsoltár és Esztergomi vallomás ciklusa a nemzet lelkiismeretének megszólítója, míg Ünnep, Boldogasszony arca vagy a Valaki mégis ciklusai a teológiai komolyságú, az ember életéből ki nem vonható „témakörök” hangadói. Verseiből nem hiányzik a család, a gyermek, a feleség arca, az unokák szép csokra, akik a folytatás reményében a keresztény örökség csillagai. Eszményképei: Prohászka Ottokár, Csanád Béla, Nagy Gáspár, Makovecz Imre, de azok is, akik erős lélekkel (bár fiatalabbak) szolgái az Egyháznak és haladásnak. (Kacsik Árpád, Tamási Orosz János, Vigyázó Miklós). Nem hiányoznak a kötetből az összművészethez tartozó meditációk sem, főleg a zene kap hangsúlyt J.S. Bach, Kodály, Debussy, Beethoven, Schubert ihletésében, transzcedens fénykörében. A Schubert álmában írja: Csengő szól, kaput nyit mögöttem az este / Belépő helyett a ciprus vált ruhát, / Mégis jött valaki. Emléken csend-nyomok / Angyali nyomok az édenkerten át. Újdonságok a Himnuszok darabjai. Elfelejtett műfaj, a himnusz ókeresztény, és későbbi idők népszerű versvilága, amelyben megszólal a liturgia és a szubjektív érzés. Az Est-órán a Szentszűznél modern Mária-siralom és nemzeti reménység, amely a megszállók kivonulásakor íródott, és a Megfeszített című rockopera előhangja. Sinkovits Imre mondta el. Aki elolvassa a kötetet, bizonyára megleli azokat a sorokat, amelyek napjainkban az Evangélium üzenetei is.


 
Magyar Kurír / 2009. február 11. / PPKE Rektori Hivatal
 
Könyvbemutató a Pázmány Egyetemen


A Pázmány Péter Katolikus Egyetem II. János Pál pápáról elnevezett dísztermében február 16-án délután 4 órakor kerül sor Kuminetz Géza A kiengesztelődés szentségei és a Szuromi Szabolcs Anzelm által szerkesztett Concordatary Law kötet bemutatójára.
Mindkét mű a Kánonjogi Posztgraduális Intézet könyvsorozatában és a Szent István Társulat kiadásában látott napvilágot.
Kuminetz Géza hiánypótló munkáját – amely a bűnbocsánat és a betegek kenete szentségére vonatkozó egyházjogi normákon túl, figyelmet szentel a dogmatikai, erkölcsteológiai és pasztorálteológiai kérdéseknek – Szuromi Szabolcs Anzelm ismerteti.
Ezt követően Schanda Balázs mutatja be azt a munkát, ami a konkordatárius jog sajátosságait az egyháztörténelem egyes időszakai kánonjogi előírásainak fényében tárgyalja.
Az olasz, német, angol és francia nyelvű fejezetek szerzői a téma nemzetközileg elismert szakértői (Erdő Péter, Bernard Ardura
OPraem, Jose Miguel Viejo-Ximénez, Bruno Esposito OP, Schanda Balázs, Szuromi Sz. Anzelm OPraem). Ez a kötet jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy a kutatók új generációja átfogóbb képpel rendelkezzen az egyház és állam kapcsolatának különböző szempontjairól, a történelmi példák és eredeti forrásszövegek alapján.
A Kánonjogi Posztgraduális Intézet két új kötete nemcsak az egyetemi képzést szolgálja, hanem egyúttal biztos eligazítást is nyújt minden, az egyház szentségi élete és saját joga iránt érdeklődő olvasónak.
 


Mária Rádió / 2008. / Sajgó Krisztián
Alister McGrath: Az ateizmus alkonya
A hitetlenség térhódítása és hanyatlása a modern világban
(Szent István Társulat, 2008)
Évtizedes várakozásnak tett eleget és óriási hiányt pótol a Szent István Társulat, hogy kiadói tervébe beillesztette és a közelmúltban megjelentette Alister McGrath oxfordi protestáns történeti teológia-professzornak az ateizmus térhódításáról és hanyatlásáról szóló nagysikerű könyvét Az ateizmus alkonya címmel. A mű magyarul Bolberitz Pál ajánlásával Paulik Péter kitűnő fordításában olvasható.
A munka hiányt kíván pótolni, a hozzáértő és érdeklődő közönség ugyanis a múlt században – s talán napjainkban is – főként csak a francia, német és orosz (vagy mondhatnánk, inkább szovjet) szakirodalom mentén tájékozódhatott az ateizmus kérdésköréről. Pedig téma manapság is időszerű, s bár a címben foglalt istentagadásról számos könyv és tanulmány jelent meg pro és kontra, ezek azonban többnyire apologetikus jellegűek.
Az előbb említettekkel ellentétben Az ateizmus alkonya című kötet egyik legfőbb érdeme, hogy az angolszász nyelvterület nézeteit tárja fel a hitetlenség és az ateizmus problematikájáról, s ezzel lehetővé teszi, hogy egy kiszélesített látókörben, keresztény olvasatban közelíthessünk ahhoz a kérdéshez, mellyel naponta megannyiszor találkozunk szűkebb környezetünkben is.
A statisztikai adatok szerint 1960-ban a világ népességének közel a fele névleg ateista volt. Igaznak bizonyultak tehát Sir Winston Churchill szavai melyekkel feleletet próbált keresni a nyugati kultúrákban lezajló változásokra. Churchill ugyanis 1943-ban a Harvard Egyetemen egy alkalommal azt mondta, hogy a jövő birodalmai az eszme birodalmai lesznek. Ma már igazolva látjuk, hogy az ateizmus több országot felölelő sokrétű birodalom, melyben mindegyiknek megvan a saját jellegzetessége; abban azonban közösek, hogy elutasítanak az emberiség vívmányait és fejlődését korlátozó mindenfajta istenséget, természetfölötti erőt és valóságot. Az ateizmus megjelenési formái nagyon változatosak: az Istenbe vagy bármely természetfölötti lénybe vetett hit egészen enyhe hiányától mindenfajta – manipulatívnak, hamisnak és leigázónak tekintett – vallásos hit éles és kérlelhetetlen elutasításáig terjedhetnek. A gondolat, hogy nincs Isten hamar megragadta az emberek értelmét és képzeletét valamint szabadságot és spirituális ösztönzést jelentett azoknak a nemzedékeknek, akik úgy látták, hogy a vallásosság vagy a vallásos múlt szellemileg és gyakran fizikailag is megköti őket.
A nyugati kultúra fejlődését lehetetlen megértenünk, ha nem tudjuk értelmezni e jelentős mozgalmakat. Ezért nagyon fontos a különféle világnézeti kérdésekben való tisztánlátás, melyhez ez a könyv is hozzájárul, hiszen Európa és a hazai társadalom is egyfajta világnézeti vákuumban él, és nincs garancia arra, hogy ebbe az ürességbe nem szüremkedik-e be valamiféle – az európai hagyományoktól teljesen idegen – vallási vagy politikai ideológia.
Térjünk most rá a mű tulajdonképpeni bemutatására. A könyv két, közel azonos terjedelmű részből áll, melyek Az ateizmus tündöklése és Alkony címet viselik.
Az első rész túlnyomóan történeti-elemző jellegű, és a nyugati ateizmus virágkora kezdetének is tekintett francia forradalomtól kezdve Voltaire, Feuerbach, Marx és Freud valláskritikáján vezeti végig az olvasót, bemutatva az ateizmus szellemi megalapozásának fejlődését. A következőkben áttér a természettudományos ateizmus ismertetésére, melyben főként Charles Darwin nézeteinek hiányosságára hívja fel figyelmünket. Foglalkozik többek között a tudatos ateizmus megszületésével Shelley, George Eliot, Camus és Dosztojevszkij Isten elleni lázadásával, melyeket műveikből vett idézetekkel tarkít. Végül Nietzsche Isten-halála teológiája illetve az 1917-es orosz forradalom után kibontakozó, majd a Szovjetunióban is eluralkodott ateista állam nézetének mibenléte kerül alapos elemzés alá.
A 70-es évekre sokan jutottak arra a véleményre, hogy a vallás elenyészőben van, ugyanakkor a spiritualitás iránti érdeklődés is újjászületett. Ezzel elérkeztünk a könyv második részéhez. Egyre nyilvánvalóbbnak látszott, hogy az ateizmus pusztán a saját mivoltának megőrzéséhez használja a hagyományos értelemben vett kereszténységet, mint valami eszközt. Az ateizmus a múltban részben az egyház hibái miatt vonzott sokakat nem pedig a maga érdeméből. Az amerikai pünkösdi mozgalom, melyekhez mi a nagyobb egyházakon belüli karizmatikus mozgalmakat értjük nagyban hozzájárult ehhez a jelenséghez és nem nehéz észrevennünk, hogy a mozgalom igen nagy hatással van az ateizmus jelenlegi helyzetére. A szerző nagy jelentőséget tulajdonít ebben a római katolikus egyházban jelenlévő karizmatikus mozgalmaknak is.
A könyv ezek után felsorolja Edmund Gossénak, és Madalyn Murray O’Hair-nek az Amerikai Ateisták Szövetsége alapítójának zűrös életét és nevetségessé válását. Végezetül azt a következtetést mondatja ki olvasójával, hogy megértsük: az ateizmus jövője rajtunk múlik. A kulturális változások egy időre a modernizmus partjára sodorták az ateizmust, és az emberek ismét a spiritualitás felé fordulnak. Rajtunk is múlik, hogy kitartunk-e mellette.


Mária Rádió / 2008. / Sajgó Krisztián
Rózsa Huba: Őstörténet
– A világ keletkezése és az emberiség eredete a Biblia szerint –
Szent István Társulat 2008.
Földünk és azon az élet, valamint az emberiség keletkezésének kérdésköre mindig foglalkoztatta a gondolkodó embereket a történelem folyamán. Az európai és keresztény kultúra szinte el sem képzelhető a bibliai őstörténet elbeszéléseinek ismerete nélkül. Gondoljunk csak a világ múzeumaiban található számtalan képzőművészeti alkotásra, vagy a különféle irodalmi és zenei műfajokra, kifejezésformákra. Így nem csoda, hogy a bibliai Teremtés könyvét megnyitó úgynevezett őstörténetet az ószövetségi Szentírás legismertebb és legfontosabb történetei között tartjuk számon. Jelentőségének mindezeken kívül az is különös hangsúlyt ad, hogy benne Izrael évszázadokon át Istennel megélt üdvtörténeti tapasztalata csapódik le. Amikor a Biblia a kezdetekről beszél, akkor meggyőződéssel állítja, hogy mindenek eredeténél a világot és az embert teremtő Isten áll, aki mindent jónak alkotott, és az embert az üdvösségre hívta. Ezért az őstörténetet a teremtés mérlegének is tekinthetjük.
A Teremtés könyvének első 11 fejezete a természettudományos világkép megváltozásával a Biblia egyben legvitatottabb szövegeivé is vált. Az újkortól kezdve a különféle tudományos elméletek elterjedésével felmerült a kérdés, hogyan is kell értelmezni a bibliai őstörténet tanítását a világmindenség és az emberiség eredetéről. Milyen igazságokat akar közölni a kezdetekről? Hogy hogyan lehet az abban leírtakat a mai tudományos ismeretek alapján elfogadni? Szemben állnak-e a természettudományos ismeretek a hit világával? A kötet egyik legnagyobb érdeme, hogy sikeresen próbálja betölteni azt az űrt, melyet az imént feltett kérdések okoznak. Ezzel természetesen nem vitathatjuk el a biblikus teológia és a szentírástudomány területén az egyes részterületekkel foglalkozó nagyobb monográfiák, cikkek és tanulmányok jelentőségét; ám bátran állíthatjuk, hogy rövid, közérthető formában alig találunk hasonló összefoglalást a témakörben.
A szerző felvázolja a bibliai őstörténet mibenlétét. Így röviden szól a világ és az ember teremtéséről, a bűnbeesésről, valamint a vízözönről. Bemutatja, hogy mire jutott a tudomány ebben a kérdéskörben (pl. evolúció), hogy a különböző ókori keleti népek milyen mítoszokat tápláltak a kezdetekről. Ezeket a Bibliával összehasonlítja, és fényt derít az esetleges hasonlóságokra, irodalmi szempontból is elemezve az adott részt. Rámutat arra, hogy a jelenkorban is fontos szerepe van a teremtéstörténetnek. Az őstörténet mélyebb magyarázatában a bibliai szöveg teológiai tanítására helyezi a hangsúlyt. Nagy figyelmet fordít a szöveg értelmezésének problémáira, arra a komoly nehézségre való tekintettel, amit az őstörténet leírásában érvényesülő korabeli világkép korunk tudományos ismereteivel való egyeztetése jelent. Végül megállapítja, hogy azok nem állnak ellentétben egymással.
Könyvünk szerzője Rózsa Huba a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető professzora két és fél évtizede oktatja a szentírástudományt a Teológiai Fakultáson. E hosszú oktató és kutatómunka egyik gyümölcseként adja közre a könyvet abban a reményben, hogy sok Bibliát szerető embernek nyújt ezzel segítséget a Biblia Évének hivatalos lezárása után is. Ugyanakkor haszonnal forgathatja hittanár és teológus, lelkipásztor és a hívek is, mivel egyszerűen, színvonalasan tárgyalja a címben foglalt témát, értékes ismeretekkel ajándékozva meg mindazokat, akik a bibliai őstörténettel foglalkozni szeretnének.


Mária Rádió / 2008. / Sajgó Krisztián
Leo Scheffczyk–Anton Ziegenaus: Katolikus dogmatika VIII.
A teremtés jövője Istenben – Eszkatológia
Szent István Társulat 2008.

Ha a hétköznapi emberek sokszor megválaszolatlannak tűnő reménységét kifejezve egyetlen mondatban szeretnénk összefoglalni mindazt, amit a világ, az egyén illetve az emberiség jövőjével kapcsolatban mondani szokás, akkor elég annyit állítanunk: hisszük, hogy minden létezőnek jövője van, még a halálon és a pusztuláson túl is. Ez azonban a keresztények számára – bár az imént elhangzott kijelentés igazságtartalma kétségtelen –, nem elegendő. A Hitvallásban megfogalmazott, szó szerint elimádkozott várakozásaink, mint például a halottak feltámadásába és az örök életbe vetett hitünk megvallása további, sokkal összetettebb kérdéseket vet föl és hagy nyitva; és ezért ösztönző hatással van életünkre, egzisztenciánkra. Ugyanakkor – tekintettel az olyan bálványokra, mint a tulajdon, vagy az élvezetek – ki is józaníthatja, vagy felrázhatja a mindennapok elfoglalt emberét.
Vannak korok, mikor az emberekben nagyon élesen vetődnek föl ezek a kérdések: miért is van a világon, létének van-e egyáltalán célja és értelme?
Mindannak ellenére hogy ezek a kérdések ilyen fontos szerepet játszanak az egyes ember életében, igazán elcsodálkozhatunk azon, hogy mégis milyen közöny és érdektelenség övezi a témát. A halált manapság általában tabuként kezelik, a halandóság gondolatát elfojtják, a túlvilági reményt pedig evilági várakozásként értelmezik, miközben a személyes döntések komolyságát fokozatosan kétes ködbe burkolja az üdvösség optimista felfogása.
A keresztény ember nem eshet ebbe a csapdába. Sokkal inkább készen kell lennie arra, hogy ha a reménységéről kérdezik. Ebben segít a keresztény eszkatológia, mely – szűkebb értelemben – az egyén és az emberiség életének „végső” dolgaival foglalkozó dogmatikai traktátus, szorosan összefonódva a teológia más ágaival. A kifejezés a görög nyelvből származik, logosz és az eszkathosz szavak összetételéből jött létre. A kifejezés viszonylag újkeletű, egy evangélikus teológusnál fordul elő először.
Az önmagát kinyilatkoztató, teremtő Isten végérvényesen elhatározta magát az emberek üdvözítésére, így párhuzamba állíthatjuk a teremtéstannal, az istentannal, de a kegyelemtannal is. Az eszkatológia ezért a kinyilatkoztatás és a rá választ kereső keresztény lét alapja. A „vég” nem a tények és események megszűnése, hanem beteljesedés, amely felé irányul és igyekszik minden. Ez a végállomás nem nyugvópont, ami után semmi sem következik, hanem egy reménybeli új élet kezdőpontja. A keresztény eszkatológia nem történelemfilozófiai futurológia, hanem az emberek és a kozmosz végső jövőjére következtet: az emberi életet értelmezi Jézus Krisztus eljövetelének márja és második eljövetelének még nemje között. Ezért a „jelenben megvalósuló” eszkatológia azon alapelv, amely által Isten a jövőbeli, végső céljára irányítja a hívőt. E többpólusú teológiai kapcsolat, és a mindenkit érintő személyes vonatkozás teszi indokolttá, hogy a szerzőpáros számos nyelven megjelent Katolikus dogmatika sorozatának jelen kötetét – annak más ágazatait megelőzve – a magyar olvasók kezébe adjuk. Szerzője világhírű teológus, az augsburgi egyetem dogmatika tanszékének professor emeritusa Központi kutatási területe a szentségtan, az eszkatológia és a bibliai kánontörténet. Teológiai munkássága elismeréseképpen 2008-ban a Szent István Társulat a Stephanus-díjjal tüntette ki.
A könyv nagy érdeme, hogy következetes rendszerbe foglalva tárja elénk a témát: a minden részletre kiterjedő filozófiai és bibliai megalapozás, mint kiindulópont után alapos dogmatörténeti hátteret vázol fel, segítve ezzel az egyes témák mind mélyebb megértését, nem kerülve meg napjaink sokszor hangoztatott felvetéseit, mint például a lélekvándorlás.
Külön értéke még bőséges bibliográfiája, melyből arra következtethetünk, hogy szerzőnk nem csupán felületesen, hanem nagy gondossággal, az apró részleteket sem mellőzve tárja elénk mindazt, amit a katolikus egyház a végső időkről tanít.
Szent István Társulat
1053 Budapest Veres Pálné u. 24.
E-mail: szit@stephanus.hu
Tel.: (06/1)318-6957
Stephanus Könyvesház
1053 Budapest Kossuth Lajos u. 1.
E-mail: konyveshaz@stephanus.hu
Tel.: (06/1)318-0567
ekonyvtar
sajtoszoba
A Szent István Társulat folyóiratai:
foly_teologia
foly_communio
foly_katolikuspedagogia
foly_szocialpedagogia
foly_foliatheologica
foly_miscellanea

hirlevel
aruhaz
konyvklub
boltjaink